Kovács János felnövekedése és bukása 14 stációban elmesélve, rendező: Romankovics Edit, Rév Színházi és Nevelési Társulat
Mit kezdünk az alkoholizmussal? A Rév Színházi és Nevelési Társulat ezt az egyszerű kérdést teszi fel színházi nevelési előadásában[1] – ahol a főszereplő a nagyon is átlagos problémához tartozó átlagos Kovács János, aki a kerettörténet szerint egy alkoholellenes csoport, a NOAH (No Alcohol Hungary) egy gyűlésén meséli el élettörténetét az alkohollal való első találkozásától a jelenig. Humoros és megengedő – és hibái ellenére is okosan nyúl a témához, ami (a felmérések szerint) minden egyes családot érint valamilyen formában. Egy fontos előadás problematikus pontjairól.
Az előadás elsősorban a tabuk megtörését igyekszik elérni a témában: nem az elrettentés a cél, nem egy, kizárólagos nézőpont erőltetése, hanem a különböző szereplők szempontjából megélt történet: látjuk Kovács Jánost, a vidéki, alkoholista színész fiát, aki maga is színésznek készül – a felnövekedését látjuk abban a bizonyos 14 stációban, az általa kiválasztott és elmesélt 14 rövid jelenetet. A mellékszereplőket mindig ugyanaz a pár színész játssza, ők alkotják Kovács János életének visszatérő alakjait és a jelen kihallgatás főszereplőit.
Résztvevőként az előadás talán legproblematikusabb része a kerettörténet: a NOAH inkább tűnik egy furcsa, nevetséges szektának, mintsem valami valódi társadalmi probléma civil szervezetének, amelyik valódi megoldást képes nyújtani. Valójában egy visszataszító közeg, aminek a közönség félig-meddig részévé válik azáltal, hogy a keret szabályai szerint ők a NOAH által megszólított 18-19 éves diákok. Ide érkezik Kovács János, aki a szervezet meghívott embere, egy „ellenpélda” az ivásra – és aki az élettörténetének elmeséléséért rengeteg pénzt kap. Egy teljesen szokványos történetet kezd el mesélni, az apja ivásáról, gyerekkori kilengésekről, haveri italozásokról. Semmi különös. Menő is, vicces is, mégis nagyon komoly, aktív munkát követel a közönségtől. Egyszerre jelenít meg szélsőséges és átlagos nézőpontotokat, ezzel kilátásba helyezi a szituációk valódi kezelését: az igazi fordulat az első nagy etap utáni beszélgetés után következi– ekkor ugyanis kiderül, hogy, az addigi feltételezés ellenére Kovács János tényleg alkoholista, abból is a legrosszabb. A második részben kezd kicsúszni alóla a talaj, a sikertelen színművészetis felvételik és a testvére zenei pályafutása egyre jobban sodorja a semmittevés és az alkohol felé. Hiába jó fej az első felvonásban, ha a másodikban egyre antipatikusabb, végül pedig (a barátnőjével szemben) érzelmi zsarolóként, (nem testi értelemben vett) bántalmazóként áll előttünk, mindenki által kitagadott, hajléktalan alakként, akit, alkoholizmusa ellenére éppen a NOAH támogat meg párezer euró hirtelenjött pénzzel?
Érdekes keretet rajzol tehát a Rév Színházi és Nevelési Társulat a közönsége elé, akik, egyetértve, vagy nem értve egyet, egy pedagógiai célzatú „mondj nemet” gyűlés résztvevőjeként ülnek a közönségben: részt vesznek Kovács János kikérdezésében és asszisztálnak a hajléktalanná vált, nemrég érzelmi megrázkódtatáson átesett főszereplő pénzzel való ellátásában.
Milyen konzekvenciákat vonhatnak le a résztvevők az utolsó etapban, amikor Kovács János egy irreális, talán a delirium tremens előtti látomás hatására váltig állítja, hogy teljesen jól van? Hogy mindenkire leskelődik az alkoholizmus? Hogy a beszélgetés önmagában nem megoldás? Hogy a valami-ellenes szervezetek általában szektának tűnnek, és elvakult emberek vezetik őket? Vagy, hogy az alkoholizmusnak különböző szintjei vannak, és véletlenszerű, hogy ki bukik bele teljesen és ki „marad talpon”?
Ha a fenti zavaró élmények fenn is állnak, az pozitívumként elmondható, hogy az utolsó jelenetsor, amikor a közönség állandó kérdésekkel bombázza Kovács Jánost, visszahat rá is. Azáltal, hogy kérdésekkel bombázza a szinte bántóan önhazugságban leledző főhősünket, maga is levonja a tanulságokat, átértelmezi a szerepeket, belehelyezkedik az értelmező, figyelő nézőpontba.
Kovács János bukása azonban ekkorra már mindegy lesz. Mindenesetre a közönség végül, bár végignézett egy életet összedőlni, mégsem kizárólag a negatívumokat és csak az alkohol hatását látja, hanem a személyes felelősséget. Bár vannak ugyan didaktikus és elnagyolt részei az előadásnak (pl. az alkoholhoz való viszony felrajzolásának teljes skálája miatt gyakran túlzásokba esnek, hogy mindent meg tudjanak mutatni), mégis sikeres abból a szempontból, hogy reflexíven áll az alkohol témájához: felméri és értelmezi az alkoholhoz fűződő viszonyát egy tizenévesnek – és amellett, hogy Kovács János bukását megmutatja, bőven vannak a színen olyanok is, akik ugyanezen az úton nem ugyanoda érkeznek. Rengeteg vicc, játék, ivós rítus mellett megmutatja a személyes felelősség kérdését (mind a személy, mind a környezete szerepét). És bár sok szempontból kétséges a pozíció, amibe belekényszerít az előadás, mégis sokat segíthet a tabutémának számító alkohol felszínes kezeléstől való elrugaszkodásában.
[1] Köszönettel tartozom Takács Ágnes színháztörténészek a nevelési színház témájában adott tanácsaiért.
Hutvágner Éva
Kovács János felnövekedése és bukása 14 stációban elmesélve, Rév Színházi és Nevelési Társulat
Rendező: Romankovics Edit
Színészek:
Kovács János: Nagy Zsolt Zsozsa
Rákóczi Erzsébet (Anya, Eszti, Pincérnő, Fekete tanárnő): Bálint Betty
Eszterházy Lajos (Nagyapa, Pöcök, Szabó tanár úr): Varju Nándor
Iván (Stolz Péter, Rendőr): Szántó Dániel
Igor (Apa, Gép): Balla Richárd
Apokrif Online 