Mennyi az idő?

Tárlat: Időalap. Idő-alapú médiaművek a kortárs képzőművészetben, Új Budapest Galéria 

A bejárat melletti, (kivételesen) „Hosszú instrukció” fantázianevű tábla előtt állva azon gondolkozom, vajon a felsorolt három látogatótípus közül melyik kategóriába tartozhatok. Olyan ez, mint azok az egyperces tesztek, amikbe hetente legalább egyszer akarva-akaratlanul is belefut az ember, és önkéntelenül ki is tölti őket. Néhány egyszerű kérdést követően a rendszer kikalkulálja az eredményt, és örök érvényű igazságok formájában messzemenő következtetéseket von le az életről (az elejétől a végéig). Itt most megvan a lehetőségem arra, hogy még a kérdésfeltevés – vagyis az egyes művekkel való találkozás – és a válaszadás – vagyis a művekre való reakció – előtt kiválasszam, melyik kategóriába is akarok tartozni. Már ha akarok egyáltalán.

Kognitív, didaktikus, pragmatikus. A rövid leírások és javasolt útvonalak alapján hamar ellenszenvessé válik mindhárom variáció, így gyorsan stratégiát váltok. Először óvatos, majd a szöveget újraolvasva egyre elrugaszkodottabb előfeltevéseket kreálok a kiállítással kapcsolatban. Ezek függvényében próbálom kitalálni, vajon a tárlat szempontjából lehet-e valamiféle rangsort állítani a legideálisabb látogatótípustól azokig, akikhez nem, vagy csak töredékesen jut el az üzenet – vagyis a legkevésbé alkalmas „médiumokig”.

Az elsődleges szempont az idő. Az instrukció írói igen világosan és drasztikusan fogalmazzák meg: „a művek csak attól vannak, hogy valaki figyel rájuk. Néző nélkül a művészet nem létezik.” Ha pedig nincs idő, nincs néző sem. A látogató felelőssége tehát bírhatatlanul nagy, ebből a szempontból pedig semmiben sem különbözik az „éppen csak beugró” és a katarzisra „hosszasan ráhangolódó” közönség. Felmerül a kérdés, hogy ez alapján vajon érthetőek-e, vagy (ha már a drasztikus megállapításoknál tartunk) létezhetnek-e egyáltalán az adott művek és maga a kiállítás azok számára, akik csak rövid időt tudnak rájuk fordítani? Akár olyannyira rövidet, hogy QR-kódtól QR-kódig rohanva csak gyorsan begyűjtik telefonjukkal a lényegesebb információkat, hogy aztán egy alkalmasabb időben, és sejthetően egy nem is igazán létező helyen levetítsék azokat? És fordítva: idővel eltűnhetnek-e a művek, amiért egyre inkább olyan közönség nézi meg őket, akik egyre kevesebb időt és figyelmet tudnak rájuk fordítani? Végül is, a mai körülmények között ez igazán nem elképzelhetetlen.

Időm mindenesetre van, így morálisan, azt hiszem, rendben vagyok – nem kell elszámolnom a virtuális képzőművészeti galériasétákat követő keserédes nihil érzetével. Pragmatikus látogató tehát már nem lehetek.

Ahogy az a szövegből kiderül, a másik fontos kérdés az előzetes, magammal hozott információ mennyisége, azaz, hogy ismerem-e korábbról a műveket; ha igen, mikor és hol láttam őket, akkor mit gondoltam róluk és így tovább. Ha nem ismerném, akkor a didaktikus útvonal lenne a leginkább optimális megközelítés, miszerint végigjárom a kiállítást, látok, amennyit látok, majd iszom egy kávét, és az elcsípett benyomások (és persze a még rendelkezésre álló időm) alapján eldöntöm, mit szeretnék teljes egészében látni. Visszamegyek, felmutatom a kétszeri belépésre jogosító jegyemet, és folytatom, ahol jól esik. Ésszerű megoldásnak tűnik, ám elgondolkodtató, mennyire a szerencse függvénye, hogy mit is választok majd. És úgy érzem, a „didaktikus” kifejezés súlya alatt görnyedve, egyébként is nehezen tudnék elviselni egy második kört. Különösen, mivel az instrukció már előre tisztázza: „mindent amúgy sem láthatunk”… Egyébként is prekoncepciók tárházával érkeztem, így talán a kognitív megközelítők kategóriáját kellene választanom. A felállított diagnózis végül is többé-kevésbé stimmel. Az ismerős művek új kontextusban látásának lehetősége és az esély az előfeltevések felülírására az eddigi legvonzóbb ajánlat, ugyanakkor ezzel párhuzamosan eluralkodik rajtam a determináltság valamiféle aggasztó érzése is. Mikor azon kapom magam, hogy a dilemmát feloldva újra azon kezdek gondolkozni, hány cukorral kérjem az ajánlott kávét, berekesztem az olvasást, és elindulok a kiállítótérben…

…Nem tudom, mennyi idő telt el, mióta otthagytam az információs táblát. Most újra a kiindulópont előtt állva töprengek, milyen nehéz is volna a hagyományos időmértékek és szabályok alapján meghatározni ezt, ugyanis minden lehetséges és már-már elképzelhetetlen idősík megjelent a kiállítótérben. Ráadásul egyszerre.

Jelen volt a múlt úgy, mint egy furcsa egyezmény alapján elfogadott, szelektált és sűrített történetiség. A C3 médiamúzeum terve hátborzongató egyszerűséggel tágította ki a bemutatott időintervallumot a 19. század önfegyelmező viselkedésmintáinak megidézéséig a bejáratnál kifüggesztett, „önt most figyelni fogják” feliratú figyelmeztető táblával. De még inkább furcsa és még inkább egyezményes formában volt jelen a múlt Barnaföldi Anna tekercsei, a „mindenképp megtanulásra szánt szövegrészek” által. Utóbbi esetében kérlelhetetlenül jelen voltak az örök érvényűségre érdemtelennek ítélt múltrészletek is, amelyek akkor sem tűnnek újra elő, ha visszafelé hajtják az időtekercset.

Jelen volt a múlt úgy, mint újrajátszott – és aktualizált – eseménysorozat. Szemző Tibor Kafka utolsó éveit idéző rövidfilmjében csak sejtetően, Németh Hajnal Passzív interjújában már élesen jelen volt a múltidézés speciális aktusával kapcsolatos problémakör is – vagyis hogy mi történik akkor, ha olyanok visszaemlékezéseiből teremtődik újra a múlt, akik az adott időben máshol, más ütemben élték a jelenüket? Minősülhet-e emiatt a múlt hamis idővé?

Jelen volt a múlt úgy, mint egy (fejlődési) folyamat kiindulópontja. A valahonnan valahova jutás, a hasznos vagy épp haszontalan munkavégzés – így az ásás Vándor Csaba videóinstallációján – szinte kézenfekvő – ha nem is tudatosan, de mindenki által gyakran alkalmazott – alternatívája az időmérésnek. Kevésbé kézenfekvő, hogy az értelmetlen munka vajon hasonló időminőség mérésére alkalmas-e .

Jelen volt a jelen, mint különböző mantrák és ismétlődő cselekvések által igazolt állandóság (Révész László László) és mint a jövőbe mutató törekvés (amit az egészen fiatal művészgeneráció bekapcsolása tett lehetővé).

Jelen volt a jövő, mint elvont, véres sci-fi – Bluten Tag! –, és jelen volt úgy is, mint tér- és időillúzió. Szegedy-Maszák Zoltán és Fernezelyi Márton Promenádjának kontextusában kényessé és kérdésessé váltak olyan alapvető fogalmak, mint közel, távol, régi, új, haladás vagy stagnálás.

Az ismert meghatározások mellett a kiállítás különbséget tett haladó és megállított, kiemelt időpillanatok között. Ha nem lenne túl veszélyes ilyen fogalmakkal élni, tulajdonképpen kijelenthető, hogy egészen a létező–nem létező szintjéig bontotta az idő problémáját. Barnaföldi Anna Médiaetüd munkáján több időminőség jelent meg egy felületen – vagy másként: a „már nincs” és a „még nincs” pillanata.

Mindez pedig objektív vagy – mint Maurer Dóra Időmérésének esetében – szubjektív időmérték szerint rendeződhetett el.

De mindenekelőtt jelen volt az abszolút jelen, hiszen mindez épp most és csak most történik. Ahogy Gróf Ferenc (Société Réaliste) Leni Riefenstahl életét szimbolizáló filmjének is mindig csak kizárólag az aktuális, meg nem ismétlődő pillanatra vonatkozó képkockáját láthatjuk.

Olyan kérdések merülnek fel, melyek csak a különböző idősíkok kivételes együttláthatósága, csak egy ilyen szándékkal elrendezett jelen mellett lehetségesek. Megismételhetetlen alkalom mindhárom látogatótípus számára – még akkor is, ha a teszt végén kiderül, hogy a kérdező-válaszadó szerepek természetszerűleg felcserélődnek. Ezért inkább nem is választok.

Nem tudom, mennyi idő telt el. Lehet, hogy csak néhány perc, de lehet, hogy az egész élet. „Soha nem tudhatjuk, mi van valakire olyan hatással, amit később sem kíván többé már elfelejteni. Ezt a hatást nem lehet befolyásolni.” – áll a mindentudó táblán. Kilépve a galériából, ösztönösen keresni kezdem a telefonom, hogy megnézzem, mennyi az idő – így könnyebb visszazökkenni a „megszokott kerékvágás” ritmusába. A kijelzőn az óra helyett csak ennyi: „nyolc nem fogadott hívás”. Úgy tűnik, elkéstem valahonnan.

 

Nagy Zsóka

 

Az Időalap. Idő-alapú médiaművek a kortárs képzőművészetben című kiállítás március 20-ig látható az Új Budapest Galériában.

 

(Köszönjük a képeket a kiállítóhelynek.)