Évjárat (5) – Megállíthatatlanul

2015 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. 2010-ben indult, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Bödecs László írását közöljük.

Az imént elolvastam, hogy tavaly ilyenkor mit írtam. Nehezen találtam már meg, hosszú a publikációk, meg egyéb velem kapcsolatos dolgok listája, ami az Apokrif Online-on található tőlem, rólam. Egyrészt nagyon örülök neki, és kicsit talán érzem is magamon, hogy mennyit tanultam a sok írogatás közben. Másrészt azért idegesítő is volt visszakeresni, sokat görgetni, de ez csak az elemi lustaság, egyfajta örömképtelenség – jaj szegény, ír, meg megjelenik, minő fájdalom, és lehet, hogy csak póz, amit mondtam, mert érdekesen hangzik. Nem kell és nem is könnyű megérteni. Ha már benne vagy, ez is csak egy dolog, amit csinálsz. Mint a reggeli kávé, az evés, a szarás, a szeretkezés. Nem azt mondom, hogy nem akarom, vagy nem esik jól, pusztán azt, hogy kicsikét úgyis elkerülhetetlen. Abbahagyni lehet, de úgy hiányozna a sorból, mint a többi, és egyben olyan is csinálni, mint azokat a dolgokat, amiket felsoroltam.

Nem véletlen ez a sok apokrifos megjelenés. Nem is tudom, mennyit mondtam már, hogy milyen sokat köszönhetek ennek a lapnak, a Nyergesnek főleg, de a Fráter Zolinak is, meg mindenki másnak, aki itt foglalkozott velem, vitatkozott a verseim ellen, aztán elfogadta, aztán elfajultak a dolgok. Mert ugye olyan együttműködés lett belőle, amire talán egyik fél sem számított még 2012-ben. Az Apokrif a FISz-szel közösen kiadott három első kötetet, köztük az enyémet is, a Semmi zsoltárt. Ez óriási dolog volt a lapnak (már nem az, hogy „megtiszteltem” remek könyvemmel *szmájli*), három (szerintem megérdemelten) jó fogadtatású könyvet sikerült megjelentetni, és még nagyobb dolog volt nekem, hiszen valljuk be, régi álmom teljesült a verseskönyvem megjelenésével, mi több, sok munkámnak lett így kézzelfogható eredménye. Ezek a versek már nem tűnnek el az internet meghalásával, van két-háromszáz évük, amíg kitart a papír mint adathordozó, vagy tudnak még olvasni az emberek. Persze, ez nem garancia, hogy fogják is, de ott a lehetőség. Szegény gyerekeimet, ha lesznek, még egész biztosan rákényszeríthetem, ha ugyan meg nem halok én magam, mielőtt megtanulnának olvasni.

Nézzétek el ezt a papírízű pesszimizmust nekem, de igazából, mi mást várhatnánk egy ilyen év után? Mik történtek körülöttünk, és mik fognak még csak idén, jövőre, évek múlva? Lassan ott tartunk, hogy 20-30 évre rendezkedtek be körülöttünk a „dolgok”, ma láttam a „posztmodern diktatúra” szót, nagyon megtetszett. Ha nem olvastam volna, hogy a belülről megőrölt, a magát csalva másokat csaló, a látszattal terrorizáló hang nélkül szétomolt, most ennyi jókedvem sem lenne, mondjuk úgy, jó kedvvel pesszimistának lenni. Mégis, ha az időre gondolok, kitudja mennyi időre, és ki tudja, mi történhet eközben, azért engedjétek meg, hogy egy kicsit büntetlenül melankolikus legyek. De lehet, hogy ez is csak örökség.

Meg aztán ott a munkakeresés, nyáron fejeztem be az utolsó egyetemet, és szeptemberben elkezdtem küldözgetni állásajánlatokra az életrajzokat, egyéb papírok kópiáit. Hiába van kb. három diplomám, nem ütköztem meg rajta, hogy hónapokig nem jönnek a válaszok, hogy ha fel is hívnak fejvadászok, akkor adjak el valamit, vagy segítsek német úriembereknek és úri hölgyeknek telefonon beregisztrálni egy internetes oldalra. Nem akasztott ki, hogy az elküldött pályázatoknak csak felére érkezik egyáltalán válasz, amiben rendre az áll különböző formákban, hogy bocs, de már betöltötték az állást, azért majd szólunk, ha lesz valami. Nem ütköztem meg egy ideig, aztán a fél évesre húzódó időtartam felé közelítve már kezd aggasztónak tűnni. Nem mintha nem mondogatták volna ezt elég sokan nekem, de ez is olyan, hogy amíg nem vagy benne, nem lehet megérteni. Viszont bánatomban elkezdtem kritikákat is írni.

Szóval, ez is olyan év volt, mint az eddigiek, történt sok jó is. Jó volt például nyaralni egyet, látni az óceánt, és ilyen kis deszkával himbálózni rajta, megérezni, hogy egy icipicit nagyobb hullám úgy kibasz a partra, mintha sirályszar lennél. Kezemben tartani a könyvemet. Látni, hogy egypáran milyen örömmel olvasták, és talán jelent valamit nekik. Jó volt otthon lenni és biciklizni körbe-körbe, ahol születtem, Szombathelyen. Ott is bemutatót tartani. Kimenni Kishegyesre, Kolozsvárra. Felolvasni és zenélni egy kis színházban a Nyergessel közös bandánkkal, a Búsképű Lovakkal. Úgy egyáltalán majdnem minden nap bemenni az A épület elé és kávézgatni, mint mindig csak egy sokkal kevésbé öngyilkos hangulatú baráttal, aki sokkal többet elbír a vállán, mint azt gondolnánk. Fannival és a kiskutyákkal (ez is mintha egy bandanév lenne, nem?) tölteni a karácsonyt. Megismerni új embereket, és látni, hogy nem állt még meg az élet, megy-megy megállíthatatlanul.

Share this:

Tetszett a bejegyzés?

Kapcsolódó bejegyzések

Közzétéve: apokrifonline

2 Comments

Vélemény, hozzászólás? Kilépés a válaszból