Brian K. Vaughan, Marcos Martin, Muntsa Vicente: The Private Eye, Panel Syndicate, 2013−2015.
Az internetnek köszönhetően a hírek ma már fénysebesen jutnak el hozzánk, olyan emberekkel tartjuk a kapcsolatot, akikkel a való életben sosem találkoznánk. Bár nem az internetnek köszönhető, hogy egyáltalán tudunk beszélni a valós és a virtuális énünk és életünk kettéválásáról, mégis a virtuális létezés elterjedése a Word Wide Web térhódításával egy időben zajlott le. Természetesen ennek számtalan előnye van, ám valljuk be, hogy közülük az egyik legnagyobb, hogy olyan dolgokat tudunk megtenni, kipróbálni és megnézni, melyeket sose tennénk, ha a testi identitásunkat közvetlenül hozzájuk kellene rendelnünk.
Nem gondolunk bele, de mai szemmel a technikai apokalipszisre nem a 80-as évek közepén megjelenő Terminátor gépek által uralt világa, sem a 90-es évek végén mindenkit a pusztán virtuális létezés rémképeivel riogató Mátrixé a legrosszabb forgatókönyv. Erre a címre leginkább egy olyan szcenárió pályázhat, melyben mindenki minden kis virtuális titka kiderül – nemcsak a Snowden-nagyságú kormányzati titkok, hanem azok a csúfolódó üzenetek is, melyeket álnéven írtunk az egyes fórumokra, valamint a szombat esti könnyed szadomazo, melyet unalomból nézünk.
Amennyire rémségesen hangzik, olyan friss és energikus világképet fest ezekről a felvetésekből Brian K. Vaughan a The Private Eye című képregényekben, melynek, csak hogy külön rájátsszon a helyzet iróniájára, mind a tíz része csak digitálisan jelent meg. Ez természetesen nem csak tartalmi célokat szolgált, hanem formailag is eltért a hagyományoktól, elég csak az olyan felszíni dolgokra gondolni, mint hogy az álló oldalak a képernyőre méretezve fekvővé váltak, mely nem csak kompozíciójában változtatta meg az összképet, de a számítógép felől nézve átláthatóbbá is tette azt.
A The Private Eye-ról beszélve, annak mesterien kidolgozott világát részletezve könnyű elfelejteni, hogy a képregény nem nagyívű történésekről mesél, nem az emberiség sorsát jobb vagy rosszabb irányba terelő eseménysorozatot ábrázol, hanem egy, az elejétől a végéig a műfaj szabályait betartó hard-boiled krimivel van dolgunk, annak többnyire keménykezű magánnyomozójával, előírásszerű femme fatale-jával és a társadalmi rend kaotikus javíthatatlanságával.
Egy rendkívül gyors expozé során tudjuk meg, hogy a személyazonosságukat többé már nem kezelik olyan szabadon az emberek, mint ma, hanem az identitásukat elsődlegesen hordozó arcukat válogatott maszkok és kendők mögé rejtik. A mű főszereplője, a P. I. -ként emlegetett paparazzi, alias magánnyomozó (angolul privat investigator) pedig abból él, hogy az elrejtett személyazonosságok után kutat, sokkal inkább a törvényen kívül, mint azon belül.
Az expozéban ezenkívül még megismerjük a rend egyik (talán egyetlen) feddhetetlen őrét, akit kivételesen most nem rendőrnek, hanem újságírónak neveznek, és ennek megfelelően az ítélkezés egyenértékűvé vált a nyilvánossá tétellel, a „megírással”.
A két oldal egy gyors, háztetőkön átívelő üldözési jelenetben méri össze ügyességét, mely után el is kezdődik a tényleges történet. P. I.-hez besétál a végzet asszonya, egy több mint érdekes megbízással: derítsen ki róla, a megbízóról, mindent amit csak tud. Igazi önazonosságvesztett pillanat, amikor már az önmagad elől is elrejtett emlékeidet kell egy profival megkerestetned. Ezután már csak egy rövid felvezetés következik, majd elindul az őrület, amely a további kilenc számon keresztül egy lendülettel rántja végig az olvasót, miközben mindenféle megakadás nélkül fel-fel villant olyan kérdéseket, melyek miatt igazán érdemes ezt a nem hétköznapi képregényt akár többször is végigolvasni.
De mielőtt ezekre rátérnénk, érdemes arra a kis felvezetőre kitérni, melyet fent említettem. Ebben ismerjük meg P. I. és a nagyapja közti párbeszédből a Burs-öt, azt a már-már bibliai csapást, melynek során a felhő, az online tárolt adatok összessége kipukkadt és 40 napos virtuális özönvíz során elárasztott mindenkit mindenki virtuális szennyese. Eme esemény hatására betiltották és eltörölték az internetet, a kommunikációs technológiák visszaszorultak, valamint a legtöbb nyilvános megfigyelést, úgy mint a köztéri és biztonsági kamerákat, kriminalizálták. P. I. nagyapja viszont még mindig a múltban él, folyamatosan olyan tévképzetei vannak, hogy képes még valahol wi-fit találni, a mobiltelefonjával képes fellépni a Facebookra, vagy pedig össze tud csatlakozni a barátaival egy barátságos FPS menetre. Talán ezek után fölösleges is említeni, hogy az ő karaktere funkcionál rezonőrként, az ő technokrata megalapozottságú hozzáállása az információhoz az, amellyel az olvasó leginkább azonosulni tud.
A The Private Eye világában ugyanis az információ már megszűnt digitálisnak lenni, újra a papíralapú adathordozók kerülnek − látszólagosan − előtérbe, ám ezen túlmenően a személyazonosság is megkérdőjelezhetővé válik. Egy név már nem egy archoz tartozik, hanem egy maszkhoz, ezzel együtt pedig a képregény olyan húrokat is megpendít, hogy a személyiség mennyiben kötődik egy emberhez, cserélődik-e a maszkjainkkal együtt, mint a saját magunk azonosítására használt álnév. Ez a kérdés az, melynek révén a mű nem csak a terjesztési módszerével megy szembe a mainstream képregényekkel, hanem egy tematikus és jól megalapozott támadást is intéz a legnagyobbak ellen: a személyazonosság elrejtettségét és megkérdőjelezhetetlenségét a legtöbb esetben alapul elfogadó szuperhős képregények ellen. Ezt a támadást nem csak ezzel a tematikus vonulattal jelzik, hanem egyúttal a képregények eme gigászi zsánerének emblematikus szimbólumának, a maszknak a túlhasználásával és parodizálásával is érzékelteti.
Ám az alkotók nem elégszenek meg azzal, hogy azonosítás olyan elemi szintjein ragadjanak meg, mint az arc, név, vagy az ujjlenyomatok lerágott csontja, melyet csupán egyetlen, rövid megjegyzéssel tesznek a helyére. Megjelenik a test, pontosabban a testi defektusok identitásképző, valamint azonosításra alkalmas volta.
Nem lenne igazi, a nagy klasszikuson edződött hard-boiled történet, ha nem szerepelnének benne a bevezetőn túl is hosszú üldözések, váratlan lövöldözések és kemény ökölharcok, akár egyszerre is. Az egyik lövöldözés folyamán P. I. elveszti mutatóujját, amely egyrészt jelenti azt, hogy hagyományosan az azonosításra használt testrészét veszti el, másrészt pedig véglegesen azonosíthatóvá válik egy olyan világban, melyben épp ennek elkerülése mindenki célja.
Kiemelkedik a tömegből azáltal, hogy ezentúl már egy olyan megváltoztathatatlan testi jeggyel rendelkezik, melyet nem tud elleplezni. A történet belső koherenciájából fakad, hogy végül ez a defektus okozza halálát is.
Egy tíz részből álló képregény-folyamtól nem kell csodákat várni, így ez a történet is elkerülhetetlen sablonokat használ fel, de legalább szellemesen. A titkok és azok megőrzése körül bonyolódó történetekhez kapcsolódó legősibb sablon a Quis custodiet ipsos custodes, vagyis a ki őrzi az őrzőket kérdése, mely a képregények területén sem először merül fel, hisz ebből a latin idézetből eredeztetik a médium egyik kortalan klasszikusának, Alan Moore Watchmenjének a címét is. Határozott választ itt sem kapunk, de minden bizonnyal ez az egyike azoknak a kérdéseknek, melyekre nem lehet minden helyzetben helytálló feleletet adni.
Itt is csak további kérdések származnak belőle. Az aktuális gonosztevő célja ugyanis nem kevesebb, mint az internet, a nagybetűs World Wide Web visszaállítása, ezzel pedig a saját szemében látszólag egy világrend helyreállításáért küzd, mellyel a céljai egyből metafizikai magasságokba emelkednek, megengedve magát a gyilkolást is. Az mellékes emellett hogy ő a CEO-ja a legnagyobb, az internetet leginkább megközelítő hálózat vevőegységeit gyártó cégnek, így a várható profit sem elhanyagolható számára. Ám a mindenki titkaival tisztában lévő nagyvállalatnál talán csak egyetlen ijesztőbb dolog létezik, mégpedig a mindenki titkaival tisztában lévő kormány és rendfenntartó szervek. Ezek egyszer már egy működő rendszer végét eredményezték a képregény világán belül, ám ennek zárlatában úgy tűnik, megint institualizálták őket, ezúttal azonban nem a barátságos, ismerős és két irányban kommunikáló számítógépek formájában, hanem a merőben egyirányú, a 1984 televízióinak hasonlatosságára megjelenő teeveek képviselik a mindenütt jelenlévő, magányos szemet. Az viszont már új lelemény, hogy mivel itt a rendfenntartó szervek egybeesnek a médiával, így bármilyen meghurcoltatás egyszerre nyilvános is. Ennek az ellenőrzésnek egyetlen antitézise jelenik meg, mely ugyanakkor mégsem tényleges megoldás, hisz tűzzel harcol tűz ellenében. A P. I. segítőjeként megjelenő Raveena, aki P. I. örökségét nem csak képletesen, hanem annak kamuflázsként hordott kabátját maszkká alakítva ténylegesen is magán hordja, és ebből az alkalmi maszkból egyedül egy szeme látszik ki, a magányos szem megtestesítőjévé válik. Ám az expozéból megismert nyomozóval így sem képesek dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy egy központosított vagy pedig decentralizált felügyelet az, amely a legjobban szolgálná a megfigyeltek érdekeit, csupán abban tudnak megegyezni, hogy az egyiknek mindenképp ellentételeznie kell a másikat.
A The Private Eye rendhagyó képregény, amennyiben a megvalósulásáról és a disztribúciójáról beszélünk, ám amennyiben a puszta műre koncentrálunk, csak egy bátor vállalás. Bár Brian K. Vaughan már több meghatározó alkotást is létrehozott (bőven elég az itthon csak néhány számot megélt Vertigo antológiában is kiadott Y, az utolsó férfira gondolni, vagy épp a jelenleg futó sorozatára, a Sagára, amely gyökerestől forgatta fel az űropera műfaját), a The Private Eye esetében a maradandó hatás épp az újító kereskedelmi megoldásai miatt maradt el. Ám ha hinni lehet az alkotóknak, ez még csak egy próbakör volt, és bár közvetlen folytatást nem ígértek eddig, a most már bejáratott publikációs utat a továbbiakban is fel akarják használni, talán legközelebb nagyobb visszhang kíséretében.
Füzi Péter
Apokrif Online 