Újragondolt mesealakok (képregénykritika)

Bill Willingham: Fables, Vertigo Comics, 2002–2015. Magyarul: Bill Willingham: Fabulák – Legendák száműzetésben, Képes Kiadó, 2008.

fables_1

Elöljáróban érdemes annyit elmondani, hogyha ma egy biztosan kellemes kikapcsolódást nyújtó, stabil minőségű képregényt akarunk olvasni, szinte teljes bizalommal fordulhatunk az Image kiadványai felé. Kellően széles palettával rendelkeznek ahhoz, hogy mindenki megtalálja azt, amire épp szüksége van, illetve még az egyre inkább összekapcsolódó történeteik ellenére sem fordultak monotonitásba, amely mára már a két „nagy”, a DC és Marvel rákfenéje lett. Ám néhány éve ugyanezek a jellemzők még a Vertigóra illettek volna.  A DC leányvállalata olyan címeket adott ki, mint a 100 bullets, a The Sandman (melynek részletes bemutatásával még adós vagyok), illetve az iZombie, melynek tévés adaptációja heteken belül a második évadját kezdi. Természetesen ez csak néhány kiragadott példa, ahogy számtalan másikat is lehetne említeni, mint például a most bemutatásra kerülő művet, a Fables-t.

A Fables kapcsán is meg kell tenni néhány zárójeles megjegyzést. A 2002-től idén júliusig tartó képregény-folyam nemcsak a maga 150 számáért felelős, hanem a fő történetszál mellett számos spin-off is született, illetve a képregényekben időről időre megjelent novellák mellett egy regény is a Fables világában játszódik, csakúgy, mint egy számítógépes játék, a The Wolf Among us. Szerencsére a helyzetet most nem bonyolítja egy tv-sorozat, de csak azért, mert a jogokkal rendelkező ABC sosem jutott túl a forgatókönyvön, helyette megkaptuk az Once upon a time-ot, mely készítői ‒ félig-meddig bevallottan ‒, de folyamatosan másolták a képregényt. Ennek ellenére sosem értek minőségben a közelébe.

A számos mellékvágány ellenére most csakis a fősodorra, a 2002‒2015 között megjelent 150 füzetre koncentrálunk, melyek önmagukban is egy teljes és kerek történetet mondanak el. Sajnos 13 év alatt nem lehet megtartani a konstans minőséget, így az író, Bill Willingham erőskezű koordinálása ellenére is vannak jobb és érezhetően gyengébb periódusai a szériának.

A sorozat egy, mára már elcsépelté vált alaphelyzettel indul: a tündérmesék szereplői köztünk élnek. Hófehérke tényleges és King Cole[1] névleges vezetésével egy new york-i háztömbben húzták meg magukat. Ami viszont kiemeli a Fables-t a többi, hasonló alapfelállású történet közül, hogy egyrészt részletesen megindokolja azt, hogy miért kerültek oda karakterei, ahova, másrészt pedig rendkívül hosszan lamentál a tündérmese-szereplők, és a mi világunk kapcsolata közt. Az előbbi kérdés elsősorban a sorozat első felében fontos, és viszonylag hamar kiderül, hogy egy sokáig csak Ellenségnek (Adversery) hívott titokzatos lény és az általa irányított birodalom üldözte el őket korábbi lakhelyükről. Ezután az első 75 füzet nagyjából az Ellenség elleni szövetség megszervezéséről, az ellene folytatott háborúról, és – mivel tündérmeséről van szó, talán nem árulok el nagy titkot – a gonosz legyőzéséről szól.

Könnyű lenne a két nagyobb történetszál közti különbséget annyiban összefoglalni, hogy míg az elején egy egyenes, összetartó cselekményvezetés tapasztalható, addig a későbbiekben ez érezhetően szétesik, és sokkal inkább a széria tetszhalott állapotban való tartása, és ennek révén a lehető legtöbb rókabőr lehúzása folyik, ám ezzel nagyot ferdítünk a dolgok állásán. A sztori eleje is rendkívül vegyes, kisebb részekből épül fel, ám ezek között erős koherencia van, mely képes a feszültséget akkor is fenntartani, mikor nem épp legfényesebb óráit éli a képregény.

Az egyik ilyen zseniális szál a magyarul is megjelent fejezetek után közvetlenül következő Animal Farm, melynek orwelli áthallásai nem véletlenek. A new york-i, emberalakú vagy annak felöltésére képes fabuláktól, azaz meseszereplőktől, külön élnek az állat vagy szörnyalakban létezők, akik – először Goldilocks vezetésével, és nem kevés posztkolonóliális társadalomelméletet hangoztatva – folyamatosan lázadoznak a kiváltságos(nak vélt) emberformák ellen. Az orwelli áthallást ebben az esetben csak erősíti, hogy a lázadás vezetői a három kismalac meséjéből ismert disznók.

Bill Willingham bőségesen használja a népmesék, népdalok és gyerekkönyvek szereplőit, így nem csoda, ha mindig megtalálja a tökéleteset közülük.Nem kell messzire menni egy kisebb poénért sem, hisz például Hamupipőke itt egy cipőboltot vezet.[2] Minden főbb Grimm-mese figurái felbukkannak, ám nem lehet azt mondani, hogy minden esetben ők vinnék a prímet, hiszen míg például Piroska csak párszor látható a színen, addig egy nálunk teljesen ismeretlen gyermekdal szereplője, Blue Boy az egyik legfontosabb alak. Ám mások, akiket már régóta ismerünk, rendkívül fontosak lesznek itt is, mint például a fent említett Hófehérke, illetve Ordas Farkas, akinek az alakjában ötvöződik minden fontosabb mesei farkas ‒ a három kismalac meséjéből és a Piroskából is.

Benne nem csak a DC legsikeresebb Wolverine-másolatának lehetünk tanúi, hanem egy fejlődő és iszonyatosan jól megírt antihősnek is, aki egy kisvárosi sheriffből hirtelen háborús hőssé, majd Hófehérke férjévé[3] és szerető apává válik, csak azért, hogy a történet végén tanúi lehessünk már-már giccsbe hajló dinasztia-alapításnak. Ám a kedves neje, Hófehérke is legalább ennyire összetett. Benne is több mesehős keveredik, egyrészt a hét törpe vendége, másrészt egy régi német mese, a Hófehérke és Rózsapirosszerető nővére. Ordival tökéletes párt alkotnak, ő is kemény, amikor annak kell lennie, de közben az asszonyi és anyai teendőinek is kifogástalanul eleget tesz.

Ugyanakkor nem csak a klasszikus hősök pozitív továbbgondolásaival találkozhatunk. A magyarul is megjelent fejezetekben megismerkedhetünk a Kékszakállú herceggel, aki lényegében nem változott a történeteihez képest, ebből a szempontból mindenképp köztes eset. Ám ott van Prince Charming, aki épp a szerepébe való beragadással degradálódik le, hisz nem túl izgalmas, ha valaki folyamatosan nőket csábít el, különösen, ha egyiknél sem képes megragadni. Ő azonban megkapja egy nemes önfeláldozással a feloldozás esélyét, csak azért, hogy a mintegy helyébe lépő Prince Brandish már a mesék komolyan vételének tényleges paródiájaként lépjen fel. Karakterének érzékeltetéséhez bőven elég annyi, hogy anyját azért öli meg, mert nem viselkedik királynőhöz méltóan (értsd: aktív szexuális életet él a királlyal).

Sajnos alakja legalább annyira remekül képviseli a sorozat második felét, mint Ordasé az elsőt. Míg az elején egy dicsőséges, ám kemény küzdelemnek lehetünk tanúi, addig itt a Mister Dark[4], majd a Brandish elleni harc a központi elem, amely már csak néhány korábban megszeretett hősünk személyes küzdelme, és gyakran nem ér túl a családi civódáson. Itt lép fel egyre erősebben az Ordas és Hófehérke nászából született hét gyermek, akik remekül megjelenítik, hogyan távolodik el a történet fokozatosan az eredeti célkitűzésektől.

Ám ami a második etap elvitathatatlan érdeme, hogy képes kritikusan kezelni forrásait. Először is szembesülünk vele, hogy milyen archetípusok jelennek meg a különféle mesékben, nem csak annak révén, hogy például Hófehérke alakjában több hasonló mesei karaktert kever össze az író, hanem azzal is, hogy feltűnnek  olyan szereplők, akiket egyszer Sycoraxnak, egyszer pedig Médeiának hívnak, így egyértelmű, hogy a boszorkány archetípusán belül is elsősorban az anyasággal összefüggő karaktereket tömörítenek magukban. Másodszor azzal is szembesít minket, hogy az egyes archetípusok milyen változásokon mentek át az egyes korokban. A Mister Dark elleni felkészülés egyik legszebb pillanata, amikor Frau Totenkinder – akinek neve németül gyerekgyilkost jelent, és aki a Jancsi és Juliska gonosz boszorkánya többek között – fokozatosan egyre régebbi és régebbi alakját veszi fel, mígnem eljut a mitológiák fiatal, ámde halálos lányka-képéig.

fables_2

Hasonló szembesítés a történetek örök ismétlődésére való ráébredés, ráébresztés is, mely az utolsó, talán épp ezért az egyik legátgondoltabb történetívben tölt be fontos szerepet. Itt az Arthur-legendát mesélik el újra, ám úgy, hogy nekünk és a szereplőknek is ki kell találni, hogy ki kicsoda. Egyedül Arthur alakja biztos, őt ezúttal Rózsapiros személyesíti meg, míg a számára fontos személyek fokozatosan töltik be Lancelot, Mordred és a többiek szerepét ‒ érdekes csavar, hogy Merlint ezúttal Morgana testesíti meg.

150 fejezet nagy terjedelem, 13 év hosszú idő, így hát nincs is min meglepődni azon, hogy a búcsúzkodásra szánt százötvenedik fejezet nemcsak hosszú, hanem giccses is, az arany borítójától elkezdve a könnyes összeborulásig. Ám annak, aki végigolvasta a történetetek, szívszorító is, hisz mindenkinek kell egy kis tündérmese, még ha ezzel együtt arra is jó ráébredni, hogy miért nem szeretjük már annyira őket.

fables_3

Füzi Péter

(A szerző abban az esetben használta a szereplők magyar neveit, ha azok elterjedtek.)

[1] Mint a képregény számos más szereplője, ő is az angol népmesék és gyermekdalok világából lépett elő.

[2] Illetve főállású kém.

[3] Kettejük kapcsolata olyannyira erős történetszál, hogy nem egyszer sokkal inkább tűnik ez a képregény fő motívumának, mint az aktuális probléma megoldása.

[4] Aki képviseli a világon jelenlévő minden sötétséget.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s