Hyross Ferenc novellája (archív)

Le Chat Terrible

(megjelent az Apokrif 2015./1. számában)

Párizs, Május 29. 1913.

A Macska tele volt legyekkel. Nem tudtam honnan lettek hirtelen ennyien, sem azt, hogy ittlétüknek van-e valami különleges oka, de megjelenésükből sejthettem volna, hogy
vár rám valami még aznap este. Nem szóltam miattuk, de határozottan zavartak, össze-vissza mászkáltak az amúgy is ragacsos asztalokon, rászálltak a vendégek tarkójára, sőt esetenként még az italokba is belerepültek, bár ebből kevesen csináltak nagy ügyet, legrosszabb esetben kiköpték az eltévedt látogatókat.

Igen, voltak ennél jobb helyek Párizsban, de a hozzánk hasonló alakoknak éppen ez volt a megfelelő, tökéletes körülményeket biztosított éjszakai életünk elindításához, a félhomályban senki nem foglalkozott velünk és a mocskos asztalokat leszámítva egész tisztességes volt.

Az esti eseményeket több furcsa jel is megelőzte, bár nehéz lett volna egy magamfajta civilizált embernek ezekből megjósolni az este kimenetelét, de a várost átjáró fülledt szagokkal keveredő alkonyati levegő illatára végigfutott derekamon egy különös hideg, borzongás.

– M., én ezt meggyújtom – mondta társam, miközben mereven nézte a kezében tartott poharat. Akkortájt második italunkat ihattuk, és már inkább az este további részleteit igyekeztük felvázolni, miközben a poharak fölé tett kanalakon lassan átcsöpögött a víz. Mivel még nem terveztünk egyhamar továbbállni, csak bátorítani tudtam, tegye meg.

– Emlékszel múltkor, ugye emlékszel, tudod a félarcú – én emlékeztem, de folytatta – épp rá akart gyújtani amikor beállított a femme és arcon öntötte, ő se számított rá, hogy kigyullad, odalett a szemöldöke…

Nemcsak a szemöldöke, a haja, az egyik szeme, a fél arca – hatalmas ár egy házasságtörésért, pedig a nő csak meg akarta alázni. Nem is értettem, hogy miért adunk egymás kezébe ilyen természetellenesen veszélyes eszközöket, nem bír vele se a test, se ami benne van és mégis, ez a hely, ez a város, minden itt van körülöttünk, ami  a pusztuláshoz kell. A legyek is ezért jöttek.

– Szóval meggyújtom, hagyom égni egy picit, aztán elfújom, kioltom, ez a terv – mondta és ahogy közeltartotta gyufáját, pohara rögtön lángrakapott.

Soha nem néztem még ilyen jól meg a szemeit, mintha eddig nem is tudtam volna valódi színüket. vagy hogy pupillája ilyen mértékű tágulásnál ennyire mélynek tűnik. Tekintetében egyszerre volt valami riadt félelem és büszke gyönyör. Tüzet gyújtott, tüzet teremtett, Jeune, ahogy mi hívtuk, létrehozta azt, ami az embert annak idején megmentette a természet erőitől. Talán most ő is ezt várta a tűztől, de végül beleunt a látványba, meggyújtotta utolsó szál cigarettáját a lánggal, egészen közel hajolt, rám nézett, szemöldökével finoman figyelemre intett, majd egy erős kilégzésessel elfújta. Rossz döntés volt. Az erősen belefújt levegőtől a lángoló szesz kifröccsent a pohárból és apró lángfelhőt küldött arca felé.

*

– Hát ezzel meg mi történt? – kérdezte Fauve, akit a Boccador és a Chambiges sarkán értünk utol. Társam zavartan mosolyogva kereste a szavakat csonkig égett szemöldökére és a hiányzó tincsekre, de aznap este Párizsban ennél mindenkinek fontosabb dolga akadt, így hát mi is tovább indultunk úticélunk felé. Kicsit szédültem, mert amíg fiatal barátom kényszerpihenőt tartott, hogy a körülményekhez képest valamilyen mértékben rendbe tegye arcát, én kénytelen voltam egyedül folytatni beszélgetésemet a jeges vízben kivirágzó fűszerekkel. Mivel igazán jól megértettük egymást, még néhány pohár erejéig igényeltem jelenlétét az asztalunknál.

– Ott vár már minket a jegyekkel, bár szerintem jól elkéstünk, nem baj, nem baj, legalább könnyen megtaláljuk a helyünket – mondta barátom és én már akkor tudtam, mennyire örül annak, hogy kései megjelenésünkkel alaposan fel fogjuk kavarni a szórakozni vágyó újgazdagok nyugalmát. Elég régóta ismertem, bőven volt lehetősége tanúsítani hozzáállását, véleményét ez ügyben. Nem egyszer rendesen bajba kevert minket, heves természete miatt többször is megismerkedhetett a hatóságokkal és ahol lehetősége volt rá, ott igyekezett is kihúzni a gyufát.

Bár a Montmartre kocsmái mindig szívesen fogadták, gyakori volt az is, hogy a vendéglátóknak kellett közbeavatkozni egy-egy felhevült vita alkalmával és segítséget nyújtani számára a távozást illetően. Ilyenkor általában vitapartnerei vagy jómódú fiatalok voltak, akikbe puszta szórakozásból kötött bele, vagy egy-egy eltévedt művészlélek, akikkel szintén csak a móka kedvéért kezdett veszekedni.

A színház elé érve még vettem egy doboz gauloises-t, közben igyekeztem felkészíteni idegeimet a benti eseményekre. Az igazat megvallva, már akkor éreztem, hogy nem lesz velem minden rendben az este folyamán. Kezdtem elveszíteni a talajt a lábam alól, tüdőm viszketve zihált, de akkor még úgy gondoltam, nem csak az éjszaka fiatal és nincs az az erő, ami feltartóztathatatlan emberi akaratom elé akadályt tudna gördíteni. Egy dolog járt csak az eszemben, hogy szórakozni jöttem és ha én balettet akarok látni, akkor is megnézem, ha barátaimnak kell majd vállukon kihozniuk az előadás közepén. Sejtettem, aznap este történni fog valami fontos. Ezért jöttek a legyek. A színház bejáratánál még nem láttam őket, de tudtam, hogy a Macskából odáig követtek bennünket. A terv szerint jegyeink a kasszánál voltak, onnan pedig egyenesen mehettünk volna tovább a nézőtérre, ahol társaságunk negyedik tagja várt minket, viszont a színház személyzete nem igazán volt együttműködő. Késésünk és állapotunk miatt semmiképp nem akartak minket a nézőtérre engedni, ám épp amikor Fauve belekezdett volna inkvizíciójába, véget ért bent az előadás első része. A felesleges veszekedés elkerülése végett inkább gyorsan bezavartak, lelkünkre kötve, hogy nem okozunk gondot.

Ezt persze nem vettük komolyan. Szórakozni jöttünk.

*
Arra még tisztán emlékszem, hogy fagottal kezdődött és a zenészek mintha indokolatlanul többen lettek volna, de legalábbis ránézésre rettenetesen kényelmetlenül érezték magukat. Az első perceket még helyeink elfoglalásával töltöttük, hol máshol lettek volna, mint a nézőtér kellős közepén. Fauve persze rettenetesen élvezte a helyzetet, szándékosan ügyetlenkedve, akit lehet meglökve igyekezett helyét elérni. Közben levert pár tollat és felkavart egy két frizurát, majd mikor leült, kihúzta magát – amúgy sem volt épp alacsony –  és tarkóján összekulcsolta ujjait. Elhelyezkedett.

– Izgalmas ugye? – kérdezte a mellette ülő lornyonos idős hölgyet, akit már amúgy is eléggé bosszantott könyöke, nemhogy ilyenekkel zavarja. A kettőnk közt ülő Jeune igyekezett meghúzni magát és kimaradni extrovertált barátunk műsorából, megpróbált inkább a táncosokra figyelni, a jobbomon ülő Noirceur pedig röviden és halkan összefoglalta, miről maradtunk le eddig. Nem értette, miért kérdezem őt a legyekről, de ráhagytam, nehogy még a végén őt is csak jobban idegesítsék. A kezdeti zavaró zene megváltozott. Hirtelen gyorsabb lett és nagyon hangos, egyesek felkapták fejüket, megijedtek. Elkezdődött a tánc,semmit se értettem, de tetszett amit a színpadon láttam, bár nem tudtam hova tenni a rettenetes népi jelmezeket, de tetszett. Erőszakos volt.

Fauve ekkortájt kezdhette el menetrend szerinti csínytevéseit. Őt nem érdekelte a tánc, sőt csak előnyére vált a zavar, amit a zene keltett az emberekben. Csendre intette a mellette ülő hölgyet és finoman benyúlt az előtte ülő úr széke alá annak kalapjáért. Várt. Összehangolta tervét a zenével és a megfelelő pillanatban tulajdonosa fejére csapta a kalapot.

Nem ő volt az egyetlen aki jobb elfoglaltságok után nézett. Már a darab eleje felkavarta a nézők nagy részét. Egyesek igyekeztek megőrizni méltóságukat, mások még szakértő tekintetet színleltek, de voltak barátomhoz hasonló bátor emberek, akik nem bánták a jegyre kidobott pénzt, viszont úgy gondolták, hogy ez már az első percekben feljogosítja őket a mű kritizálására. Sokan megengedtek maguknak egy-egy hangos bekiabálást vagy füttyszót. A táncosok már ebbe a felhevült helyzetbe érkeztek és Fauve is ebben lelte legnagyobb örömét, főleg amikor áldozata dühéből hozzávágta a fejére húzott kalapot a kettőnk közt ülő szerencsétlen Jeune-höz. Hiába mentegetőzött, innentől nem volt visszaút, az egész színház megőrült. Talán a zenészek is csak találomra játszottak, de a táncosok egész biztos elvesztették a fonalat. A tömeg zaja elnyomta a zenét, sőt a koreográfus hangos utasításait is. A közönség magasabb polgári körökből való tagjai rettenetes modorral hangoztatták pénzügyi veszteségeiket az estét illetően, az alacsonyabb státusz képviselői pedig igyekeztek felzárkózni műértő feljebbvalóikhoz és szintén kiabálva tettek panaszt. A közönség őrjöngött, a szitkok és gúnyos nevetések tengeréből többen felálltak, egyesek, hogy elhagyják az épületet, mások, köztük barátom áldozata, azért, hogy fizikailag is kinyilatkoztassák felháborodásukat. A közönség dühös volt. Balomon verekedés tört ki és sem a darab lágyulása, sem a lámpák felkapcsolása nem nyugtatta meg a nézőket. A zene aztán mintha újra egyre vadabb lett volna, mintha minden hang pontosan a várt mellett szólalt volna meg és közben mindent elleptek a legyek. És én semmit nem tehettem, testem cserben hagyott. És Fauve-ot leteperték. És Jeune álla valószínűleg eltört. És Noirceur hallgatott és figyelt. És a közönség őrjöngött. A társadalom egy pillanatra kilépett a medréből.

Aztán végre megszabadultam. Akkor csak sejtettem, hogy az időzítés felsőbbrendű erők közrejátszásának köszönhető mindössze. Tudatom teljesen kitisztult. Megláttam hatalmas ellenségem. Lassan húzta végig bolyhos fekete testét az előttem ülő, feltehetően amerikai újságíró szőke tincsei közt. Tudtam, eljött az egyetlen esélyem. Lecsaptam rá. Lecsaptam, de a légy addigra eltűnt. Az amerikait viszont egyáltalán nem zavarta, hogy fejbe vágtam, annyira magával ragadta az előadás, így hát megtettem újra. És újra. Megpróbáltam felvenni a zene ritmusát. Nem tudom milyen kémiai folyamatok uralták el idegpályáimat, de mintha minden egyes idegszálamat valaki csak azért feszítette volna fel egy hárfa keretére, hogy miután eljátszott rajtuk egy végső, lélekrázó disszonanciát, eltörhesse saját kezeit. Az utolsó két dolog amire emlékszem a színház mennyezetének hatalmas fehér rózsája és az, hogy a színpadon egy fiatal lány halálra táncolja magát.

*

Le Chat Terrible – állt a kocsma bezárt kapuja felett. Mi a kapu mellett ültünk ketten, a földön. Hosszú volt az éjszaka, már hajnalodott. Jeune ellátásra szorult, de megmarad. Fauve-ot elvitték és akkor még nem tudtuk, a történtek után egyáltalán kiengedik-e. Én kijózanodtam. Noirceur pedig majdnem egész este hallgatott. Lehet, hogy csak kimerült volt, nem lett volna vele egyedül. Sok minden történt velünk és akkor már abban sem voltam biztos, hogy tényleg beengedtek-e minket a színházba vagy csak az abszint bolondított meg. Lehet, hogy az egészet csak én álmodtam össze. Miért történt volna bármi hasonló pont Párizsban? Mindig azt hittem, az emberiség, velünk az élen, előrefelé halad. Fejlődik.  Nemcsak, hogy képes elérni dolgokat, de amit egyszer a szájába vesz, azt meg is tudja emészteni. Barátom, akinek fekete szemei olyan mereven tekintettek előre, mintha ő lett volna az egyetlen életben maradt szemtanúja a történteknek, később hosszasan kifejtette véleményét, de akkortájt nagyrészt hallgatott, tetszett neki a tánc is és a zeneszerzővel is igazán meg volt elégedve.

A műsorról nem is beszélve. Szereti az ilyen őrült dolgokat.