Van egy fényképem a háborúról. Sok fényképem van a háborúról. Van a rommá lőtt Lánchídról: mint a gyermekorvosi rendelő előszobájában, keresd meg a romok között az oroszlánt! Ott van a kép közepén, fejjel a föld felé. Aztán van egy másik, madártávlatból. Mintha savval öntöttek volna le faházakat. Villamossínek véletlenszerűen, épen. Ki tudja, a bomba, a vadászgép mi alapján válogat, mi marad meg épen és folytathatóan, a kilométerekkel feljebb eleresztett pusztítás mit hagy meg számunka. A véletlen milyen szerencsecsillaga óv meg inkább egy fát vagy egy útmenti szemetest, mint egy emberi életet? – Mizsur Dániel írja az Apokrif naplóját.
Van egy szokatlanul éles és színes fényképem a Blaháról. Nem, a szokatlan rossz szó, hiszen az időt, az évtizedet sem tudom, de villamos, a hatvanas áll a Rákóczi közepén és egy régi Ikarus, amilyen ma már nincs is forgalomban, szóval a kép elég régi ahhoz, hogy elnyeljen végre egy Ikarust. Nem, nem szokatlan. Inkább hinném hamisnak, mint szokatlannak. De azért Videoton, Daru-Daru, SZV – mondják az izzó neonreklámok. Kisszerűek, pontosak és hatalmasak, és elfog a gyanú, hogy mindez nem lehet más, mint egy jól berendezett makett-asztal, a hatvanassal, a túl éles fényekkel, a Szovjet Vasúttal, hogy ki lehet utazni innen, bármikor.
*
Van még egy szokatlanul éles fényképem, pár megállóval arrébb. Késő ősz van, itt ma is a késő őszt szeretem, ahogy kinéz mögüle nagy sárga betűkkel: Zwack, Feltámadás, Omnia, Modiano. Alig száz méterre innen, tenyérnyi levelek zörögnek. Liszt, Liszt. Moulin Rouge. Az a lejáró még mindig ott van, a kockakövet felszedték, a házak tetejéről lefújta a szél a túlméretezett reklámtáblákat, vagyis ledöntötte őket egy kor, nincs Feltámadás, a táblák helye viszont megmaradt. Egy kereszteződés, Oktogon, hosszú kabátos emberek állnak a kereszteződés közepén, a Feltámadás fényében, kalappal fejükön, ahogyan régen illik, a körút egykor izgalmasabb kirakatai előtt: lassan mosódnak el egy fényképről.
*
Van egy fényképem az egész városról, de elvesztettem. Pedig rajta volt, benne van (benne?) a reményteli várakozás, ahogy átnézek a budai rakpart sötéten magasodó sorházaira, és a füstös október is, a könnyű köd, amely fennakad egy-két villanyoszlopon, miközben képes elnyelni egy egész hegyet, dombot, emelkedőt – hogyan lehetne rávenni pár kósza emléket, hogy fényképpé álljanak össze, fényképpé, amelyet nem hagyok el, nem hagyhatok el, amelyet a legmélyebb kétségbeesés sem képes szétoszlatni, mert hatalmas rend van, hatalmas rend uralkodik? És ebből is csak egy lehet, de ez az egy, az olyan mint a semmi, sok semmi fénykép lépdel, ténfereg keresztül egy életen?
*
Van egy fényképem a lakótelepről: a magasból, madártávlatból mutatja a panelházak elrendeződését – mint egy levél erezete. És a gondolat, az is rajta van, a hatalmi logika levélerezete ez, kevesebb élettel, több lakóhellyel. A gondolat régi, de ugyanaz, virágokat ültettek rá, fákat telepítettek, parkosították. Mégis felveri a gaz, vascsövek játékszerül, betontestek találkahelyül, uniformizált barátságok két ház között. Van egy ház a fényképen, amelynek csíkozása és a távoli horizont vonala éppen egybeesik: ott kel fel a Nap, bár ezt csak innen, szemből, bármelyik emeletről, ahol most állok és tartom kezemben a fényképet, csak innen látni. És én nem vagyok rajta a fényképen.
*
Van egy fényképem. Bár jobb lenne, ha nem lenne – igaz, akkor nem tudnánk, milyen felépülni egy gyors lefolyású, de súlyos betegségből, amely a test minden sejtjét megszállja, tankokkal és sortüzekkel pusztítja a házakat, hidakat, emberei életeket. Az Erzsébet híd az, a régi; a pesti hídfő látszik csak, a híd beleszakadt a Dunába – túl pompás lejárat a folyóhoz. Egy hatalmas test vált uralhatatlanná, magatehetetlenné. Azóta ennek a testnek minden sejtje kicserélődött vagy leváltották, a betegség azonban nem tágít, csak megfontoltabban, lassabban közelít – észrevehetetlenül támad. És ha nem lenne közös sejtünk, talán még akkor is látnánk a régi hidakat, a megszállt testeket.
*
Van egy fényképem a háborúról. Sok fényképem van a háborúról. Van a rommá lőtt Lánchídról: mint a gyermekorvosi rendelő előszobájában, keresd meg a romok között az oroszlánt! Ott van a kép közepén, fejjel a föld felé. Aztán van egy másik, madártávlatból. Mintha savval öntöttek volna le faházakat. Villamossínek véletlenszerűen, épen. Ki tudja, a bomba, a vadászgép mi alapján válogat, mi marad meg épen és folytathatóan, a kilométerekkel feljebb eleresztett pusztítás mit hagy meg számunka. A véletlen milyen szerencsecsillaga óv meg inkább egy fát vagy egy útmenti szemetest, mint egy emberi életet? Hány év, mire visszazöldül? És hány év, mire elfelejteni?
Apokrif Online 