Daredevil, rendezte: Drew Goddard
Netflix, 13 x 60 perc
Ma, amennyiben moziról beszélünk, az adaptációk korát éljük. Abel Glance 1927-es jóslata sosem bizonyult még ennyire igaznak: „Shakespeare, Rembrandt, Beethoven filmre kerül […] Az összes legenda, mitológia, az összes mítosz, minden vallásalapító, sőt minden vallás […] arra vár, hogy a reflektorfényben föltámadjon, és a hősök ott tolonganak a kapuknál”1. Ám a nagy klasszikusok feldolgozásait korábban is láthattuk, az ő történetük filmre vitele már szerves része a filmtörténelemnek.
Ennek következtében a modern mitológiákat használják fel újabban: a szuperhős képregények egyre szövevényesebb világát. Természetesen nem csak a szuperhősök kerülnek a képernyőkre, hiszen például a nagy sikerrel futott Kingsman is a képregény-adaptációk sorát bővíti, ám ha azt mondjuk, képregényfilm, a legtöbb embernek bizonyára a Marvel immár 12 filmet számláló univerzuma, melyet a rajongók csak MCU-ként emlegetnek.
A Marvel vállalkozása egyedülálló, hisz ennyi filmet egyetlen közös történetben még sosem helyeztek el, arról nem is beszélve, hogy még közel sem vagyunk a végén. A nagy történetív közel kétharmadánál járhatunk, és ki tudja, hogyha egyszer ez a folyam véget ér, nem kezdenek-e újat.
De nem csak ennyiben rendkívüli a vállalkozás. A filmeken kívül jelenleg 3 TV-sorozat is része az MCU-nak, valamint további 4 van készülőben. A kis- és nagyképernyőn látható események pedig rendre egymásba folynak, ezzel tényleg példa nélkül álló kohéziót teremtve a film és a TV között. Csak összehasonlításképp: a Marvel nagy riválisa, a DC még ezek után sem merte ugyanezt meglépni, a TV képernyőjén szépen kibontakozó világa teljesen független marad majd az elvileg már a Man of Steellel elkezdett, ám igazán látványos rajtot majd csak jövőre, a Batman vs Supermannel vevő filmes univerzumától. És bár a Christopher Nolan és Christian Bale nevével fémjelzett Batman-filmek is a DC égisze alatt születtek, az azoktól való elhatárolódás már-már természetes: a Sötét Lovag-trilógia, hiába számít definíció szerint képregényfilmnek, mégsem lehet szó szerint annak venni. A képregényfilm mint zsáner szabályai ugyanis akkor még nem alakultak ki, részben pedig épp ez a három film alakította őket. Így, akárcsak a legelső három X-men-film, olyan viszonyban áll a trilógia a mostani őrülettel, mint az Oidipusz király és a detektívtörténetek: mindig is hivatkozni fognak rá, ám sose lehet teljesen egy kalap alá venni őket.
A legérdekesebb próbálkozás ugyanakkor a Marvel és a Netflix együttműködésében létrejövő 5, egyenként 13 részes minisorozat, melynek első részét idén áprilisban tekinthettük meg, Daredevil cím- és főszereplésével. Az elkövetkezendő években pedig Jessica Jones, Luke Cage és Iron Fist kalandjai költöznek a kisképernyőre, míg végül megérkezik a mindannyiuk történetét összefűző Defenders-sorozat.
A Daredevil nem csak minőségében mutat fel kiugróan jó teljesítményt, hanem annak is szinte tankönyvi példája, hogy az adaptáció hogyan működik úgyis adaptációként, hogy szinte csak a karaktereket emeli át az alapműből.
Az adaptációk kapcsán mindig visszatérő kérdés az eredetihez való viszony: mennyiben marad hű, mennyiben tér el, mennyiben alkot újat és egyáltalán, mi az, amit megtehet? A Daredevil már külcsínjében is problematikus válaszokat ad. Ha van valami, ami egy képregény karakterhez jobban hozzáragad, mint a neve, akkor az a kosztümje. A sorozat ‒ legalább annyira a korábbi megfilmesítéstől, mint a képregénytől való eltávolodást is jelezve ‒ egy rendhagyó, elvétve szerepeltetett fekete szerelést választott a ma már hagyományos piros helyett, illetve az eredeti sárga-piros-fekete színkombinációt is átugorta.
Ám mindennek roppant egyszerű, a sorozat dramaturgiájába és narratívájába illeszkedő okai vannak: egyrészt, a jelmez a rejtőzködést hivatott segíteni, másrészt vállaltan házi készítésű.
Ez az egyik alapja a sorozat sikerének: a realitásnak nehezen nevezhető, de ahhoz viszonylagosan közel álló narratíva tiszteletben tartása és következetes végigvitele. Ez mutatkozik meg abban is, hogy az ikonikus álnevet, az identitásképző Daredevilt csak a sorozat vége felé hallhatjuk, egészen addig a „Pokol konyhájának ördöge”-ként utaltak (the Devil of Hell’s Kitchen) a főhős, Matt Murdock titkos személyazonosságára.
Így már felvetődik a kérdés, hogy a sorozat Daredevilt, vagy pedig Murdockot mutatja-e be. A készítők a kényes egyensúlyt egy pillanatig se akarják fenntartani: számukra az adrenalintól fűtött, az igazságszolgáltatást a saját kezébe fekete maszkos alak az érdekes, nem pedig a könyvei fölött az igazság természetéről gondolkodó ügyvéd. Ám Daredevil alakja mégis egyfajta igazság letéteményeseként fogalmazódik meg, amennyiben motivációja végső soron pozitív, hisz szülő- és lakhelyét, Hell’s Kitchent akarja jobbá tenni. A törvényen kívül csupán azért kényszerült, mert ráismert annak határaira. Ám míg ő a jog határait nem, csupán saját felelősségét és szerepvállalását tágítja ki, addig ellenfele, Wilson Fisk épp a törvényt hajlítja el, vesztegetéssel, kenőpénzekkel, erőszakkal.
Fisk alakja a tökéletes ellentétje Murdockénak, és Hell’s Kitchen, illetve annak a jövője a tengely, melynek mentén tükrözték őket. Itt kapcsolódik a sorozat a „nagy” Marvel-filmekhez, hisz Hell’s Kitchen sorsa az első Bosszúállók film nagy várospusztítása során vált kérdésessé. Ám a Daredevil csak ennyiben támaszkodik a filmek világára, illetve egy-két kikacsintásban, és világméretű események helyett sokkal inkább az utca és az egyszerű ember szintjén történő eseményeket mutatja be.
A két főszereplő ‒ hisz a két fentebb említett szereplőt a sorozat pontról pontra rendkívül hasonlóképp építi fel, míg nem eljutunk az utolsó rész mindent eldöntő ütközetéig ‒ a helyreállításra törekszik, ám míg az egyik alulról, a másik felülről akarja ezt elérni. Módszereik is hasonlóak, olyannyira, hogy mindkettő saját magának a legalizálását csupán a másik érveinek elutasításával tudja végrehajtani.
A sorozat így lényegét tekintve két rendkívül karizmatikus ember összecsapása, nem csupán fizikálisan, hanem mentálisan is. Hell’s Kitchen az a vászon, amelyre mindketten festeni szeretnének, ám ezt csak az egyikük teheti meg. Nem véletlen, hogy Fisket először egy galériában látjuk, ahogy szemügyre veszi a karakterével később egyenértékűvé váló festményt, majd pedig Murdock is megtalálja saját világlátását a szó szoros értelmében megjelenítő képet ugyanabban a galériában. A két alkotás rendkívül sokban hasonlít egymáshoz, azonban az egyik tiszta fehér, a másik tiszta vörös.
Mindkét szín, és általuk a festmények is jelképes funkcióval bírnak, hisz míg Fisket a fehér az apja megölésekor szemlélt falra emlékezteti, addig Murdock esetében a vörös az ő vakságát, pontosabban módosult világlátását hivatott bemutatni.
A vakság az az eleme Daredevil karakterének, mely nélkül felismerhetetlen lenne. Éppúgy, mint a ma már kanonikus társai, Foggy Nelson és Karen Page nélkül. Hármójuk viszonya legalább annyira fontos témája a sorozatnak, mint Murdock és Fisk viaskodása. Ám míg Karen csak éppen belecsöppent az ügyvédek, Matt és Foggy, életébe, addig a két avocado, ahogy egymást az abogados (ügyvéd) spanyol szó félreértéséből-fordításából eredően nevezik, összeszokott párosa megkapja a dinamikájukat megalapozó részt, éppúgy, ahogy a két főszereplő, illetve ahogy Murdock és a mestere, Stick.
Ám rajtuk kívül más ismerősök is felbukkannak a képregények világából, közülük a legfontosabb Ben Urich, aki elsősorban a Pókember-rajongók számára lehet ismert. A sorozat készítői alakját rendkívül ügyesen felhasználva alapoztak meg egy jóval szélesebb világot, még ha ez a világ épp csak New York határáig terjed is.
A Daredevil adaptációja kapcsán nem véletlenül nem kerültek elő konkrét füzetek, gyűjteményes kötetek, ahogy a filmek kapcsán is egyre óvatosabban emlegetik a képregényeket konkrét előzményként. A Vasember 3. óta a Marvel folyamatosan és jó előre meglengeti a filmekben megidézett, és ezért a hithű rajongók által azonnal újraolvasandó képregényeket, ám valójában egyre inkább eltávolodik azok megidézéstől. Ennek legékesebb példája az Captain America: The Winter Soldier, hisz ugyanilyen címmel Ed Brubaker képregénysorozatát is megtalálhatjuk, ám mégis, annak történetét a film csak szereplőiben idézi fel, míg a tényleges események, melyek a többi filmben és a sorozatban is megjelentek, kimaradnak. A Marvel, aki látszólag annyira kifogyott már az ötletekből, hogy saját magát adaptálja az idei, éves eventjében, a Secret Warsban, a valóságban épphogy képes folytonosan megújulni. A Daredevil épp azért ékes példája ennek, mert médiumok többszörös határán fekszik, egy kísérleti terepen: a sorozat formátumában a képregény visszatalált önmaga periodikus megjelenésére, ám a Netflix stratégiája, miszerint mind a tizenhárom részt egyszerre adta ki, mégis a sorozatok és a mozifilmek közé helyezi el az elkészült művet.
A konkrét történetek emlegetése végső soron pedig azért kerülendő, mert nem azok, hanem a karakterek adaptálása folyik, akik, míg az egyik médiumban ilyen történetekben érzik jól magukat, addig egy másikban újfajta sztorikat igényelnek. Sőt, az egyes karakterek a különböző médiumokra is máshogy reagálnak. Daredevil vaksága miatt remekül működik a mozgóképen, hisz így épp a főszereplő figurája maga kérdőjelezi meg az általunk elsődlegesnek elfogadott vizuális élményeket.
Füzi Péter
1 Gance, Abel: Le temps de l’image est venu= L’art cinématographique II. Paris 1927, 94-96. Az idézet Walter Benjamin A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában című cikkéből származik, melyet Kurucz Andrea és Mélyi József fordított. http://www.aura.c3.hu/walter_benjamin.html
Apokrif Online 