Hegedűs Márton: Slusszkulcs Klán, Libri Kiadó, 2012.
Bár a Slusszkulcs Klán címe egy hihetetlenül rossz és nagyon morbid szóvicc, a képregény maga az elmúlt évek legjobb magyar alkotása. Az alapképlete rendkívül egyszerű: néhány ember összenőtt a kocsijával, azt többé képtelen elhagyni, és emiatt mindent megtesz a mindennapi olajáért.
Nem is ebben áll a Slusszkulcs Klán igazi ereje, sokkal inkább abban, ahogy a történetet előadja, lehetetlenül finoman, a kisemberek és az egyszerű kamionsofőrök nézőpontjából. A sztori lényegében négy, egymást unos-untalan keresztező szálból áll, melyek a végén egy hatalmas karambolban találnak egymásra – és ez most nem csak szójáték.
Megismerhetjük egyrészt a Slusszkulcs Klán egyre népesebb vallását, melynek hívei modern kentaurként róják az utakat, olajszállító kamionokat és benzinkutakat fosztogatva. Ott vannak még Eddie és társai, a jazz-zenészek, akik Olajvárosban turnéznak éppen, egyszerre jelenítve meg a város jelenkori nyomorát és a fénykorából itt maradt csillogást, mely egyre talmibb. Nem szabad elfeledkeznünk a történet igazi bennfenteseiről sem, Pálmáról és Gusról, akik ‒ lévén, egyikük autószerelő, másikuk benzinkutas ‒, átélték Olajváros felemelkedését és lassú hanyatlását is, ám képtelenek itt hagyni otthonukat. Gus az egyetlen, akinek már jóval a történtek előtt is tudomása van a Slusszkulcs Klánról, és arról, hogy hogyan jönnek létre ezek a gépemberek.
Az utolsó, legvázlatosabban kezelt történetszál pedig Olajváros kerekes székes (!) pénzembereit, az Igazgatókat mutatja be. Azt, hogy milyen manipulációkkal szereznek egyre több és több anyagi javat, miközben emberségüket szép lassan éppúgy hátrahagyják, mint a klán tagjai.
A kötetnek két fontos témája van, melyet mindenen keresztül visz: egyrészt Olajváros névadó nyersanyaga felől való megformálása, másrészt pedig a gép-ember dichotómia felbontása. Az egyoldalas felvezető szövegben megtudjuk hogyan jöttek létre az első klántagok. Lassan nőttek össze az autójukkal, míg az évek hosszú sora után már képtelenek voltak kiszállni belőlük, a szívük pedig a motor ütemére vert. Ezzel szemben a kötetben egy „felgyorsított” folyamatot láthatunk. A sofőrt összecsavarozzák a sebváltóval, a biztonsági övet összeforrasztják, és bár közben végig hallhatjuk a próféta vallásos felhanggal átitatott monológját, a delikvens szenvedő tekintete és fáradt testtartása nyomán felmerül az önkéntesség kérdése is.
Az összenövés, összenövesztés nem csak a klántagok esetében figyelhető meg. Mint már korábban említettem, a pénzemberek sem tudnak meglenni a kerekeik, azaz a kerekes székeik nélkül. Ám ők már csak szexuális értelemben élnek testi életet, hisz kikapcsolódásként még mindig örömlányokat hívnak magukhoz. A szexualitás kivételével a számítógépen végrehajtható kereskedelemben, valamint a különböző, telefon kiadott utasításokban vannak csak jelen. El lehet gondolkozni azon, hogy az ember és a klántagok két szélsősége által megrajzolt skála mely részén találhatóak meg az Igazgatók, ám egyértelmű választ nehéz találni: míg a pénzembereknek már gyakorlatilag nincs testi megnyilvánulása, addig a klántagok éppen fizikai valójuk által válnak meghatározottá, ahogy nevük ‒ amelyet nagy eséllyel az újjászületésük utáni újrakeresztelés során nyernek el ‒ is sokkal inkább utal a formájukra és az autó tulajdonságaira, semmint emberi identitásukra.
Míg az előző két példa az ember és a tárgyi kultúra összenövésére egyértelműen negatív felhanggal reagál, addig egy részben pozitív példa is megjelenik a kötet rajzain. Eddie az egyik fellépése előtt annyit iszik, hogy játszani már egyáltalán nem, de állni is csak alig tud. Zenésztársai ezért ráadják a szükséges tárgyat, a szaxofonját, ezzel biztosítva, hogy szerepét be tudja tölteni. Az „átverés” bejön, aznap este négyszer tapsolják vissza őket.
A Slusszkulcs Klánban tehát az embert már nem annyira képességei, vagy tudása, esetleg identitása határozza meg, hanem sokkal inkább a tárgyi feltételei, az, ahogy önmagát tárgyiasítani tudja. Természetesen a tárgy nélküli tárgyiasításra is találunk példát a műben, hiszen a prostitúció kérdése halványan átvonul a színen.
Az egyetlen ellenpélda erre az öreg benzinkutas, Gus. A férfi félszemű, féllábú és félkarú, ahogy ő mondja: „testrészeimet tulajdonképpen az autók falták fel”. Ám annak ellenére, hogy mind az egyik keze, mind az egyik lába egy tárgy által van pótolva ‒ egy kampóval és fával ‒, ő épp azáltal őrzi meg a tárgyaktól való függetlenségét, hogy nem fogadja el őket. Továbbra is fenntartja saját testének határait, nem rendeli alá magát a pótlékoknak. A történet, a narratíva egyik fontos pontja lesz, mikor a fantomfájdalomra, tehát a nem létező testrészeire hivatkozik, melyek tehát még mindig szervesebb részei, mint azok a tárgyak, melyekkel tényleges fizikai kapcsolatban áll.
Nincs ez másként a városok témájának kibontása során sem. Olajváros mellett már városokat is megemlít a szerző, úgy, mint Silicon city, valamint gyémántvárosok és kobaltbányák. Könnyű észrevenni a mintát, miszerint a városokat éppúgy az erőforrásaik határozzák meg, mint az embereket a tárgyaik. Felemelkedésük és bukásuk is éppen eme erőforrások meglétéhez is hiányához kötődik, és amennyiben már nem képesek ezen erőforrásokat fizikailag fenntartani, akkor lépnek elő a „menedzserek és a titkárnők”, hogy legalább a testen túli, már-már virtuális létezést fenntartsák.
Mondhatnánk, hogy a Slusszkulcs Klán kicsit sárga, kicsit savanyú, de miénk, de ezzel éppen levonnánk az értékéből. Sokkal találóbb kijelentés, hogy ez a mű inkább kép, mint regény, és inkább atmoszféra, semmint történet. Kitűnő példák erre a kötetben felbukkanó fejezetcímek, melyek (túl) kalligrafáltságukban már-már olvashatatlanná válnak első ránézésre, hogy aztán egy alaposabb második pillantásnak megadják magukat.
A kötet elmosottsága nem csak a történet szintjén bukkan fel, hanem a benne megjelenő motívumokban. A klán prófétája természetes módon hív be vallásos felhangokat, melyek ugyanakkor egyszer sem explikálódnak, holott erre nem egy remek lehetősége lenne. Másrészt Eddie szülővárosa, és egy olajvárosi étterem neve is Ithaka, mely beemeli Odüsszeuszt mint vándormotívumot a történetbe. Ugyanakkor ennek kifejtése is csak annyiban merül ki, hogy Eddie szeretne egyszer megpihenni a folyamatos utazás közben. Számtalan ilyen kényszeres vagy tudatos felvezetést, majd kihagyást lehet találni a kötetben, ám szerencsére az ember és a gép közti összefüggések ábrázolása kellőképpen erős vezérfonál ahhoz, hogy összefogja a történetet.
És míg a sztori vége inkább elmosott, mint lezárt, a képi világnak kifejezetten jól áll a fekete és fehér szürkévé kevert, de mégis karakteres ábrázolás, mely egyszerre jeleníti meg a jazzbárok füsttel telt sötétségét, valamint a sivatag káprázó fényeit.
Innen nézve pedig egy kitűnő alkotás, mely ugyan nem reformálja meg a magyar képregényeket, és nem teremt instant piacot hazai alkotások garmadájának, ám arra több mint alkalmas, hogy egyfajta állatorvosi lóként rávilágítson a meglévő gondokra, ezen túlmenően pedig önmagában is élvezetes olvasmány legyen.
Füzi Péter
Apokrif Online 