Progresszivitás a metalon innen és túl – a The Beatlestől a Peripheryig (zenekritika)

indexkepProgresszív (melléknév): fejlődést támogató (személy, csoport), aki nyitott az új gondolatokra, mai elképzelésekre; aki elősegíti a jó irányú változást; haladó. [1]

Ha belegondolunk, már a rockzene életre hívásához is szükség volt a haladó felfogásra, az 1950-es években. Az addig játszott dzsessz, majd jazz, blues, country (és alműfajaik) mind zeneileg, mind ideológiailag mást képviseltek, mint a majdan – előbbiek bizonyos módon történt „összegyúrásával” és továbbgondolásával – létrejött rock.

Jelen írás nem az eszmei paramétereket szeretné vizsgálni, inkább a muzikális oldal rendszerezésére törekszik, a teljesség igénye nélkül, és a korlátozott terjedelem miatt csak néhány példa megemlítésével. A Bill Haley, Little Richard, Chuck Berry, Jerry Lee Lewis és társaik által kialakított rock and roll szolgált alapjául a brit The Beatles stílusának. A gombafejűek pályájának korai szakaszára sokan azt mondják, popzene; azonban ez legfeljebb a szó konstruktív vonatkozásában igaz, hiszen könnyed dallamaikat hagyományos rock hangszereléssel adták elő, és szövegeik jelentős része komoly mondanivaló tartalmaz (lásd például: Eleanor Rigby). Később, nagyjából 1966-tól – a Revolverrel kezdődően, elsősorban Harrison és Lennon új hatásai révén – pedig egyenesen a zenei értelemben vett progresszivitás érhető tetten náluk, s így ők lehettek a legelső, széles körben ismert progresszív együttes, akik saját műfajuk színesítése, fejlesztése érdekében más stílusok – rockzenei kontextusban különlegesnek, szokatlannak ható – elemeit alkalmazták.

Az említett évben már igen előrehaladott formálódásban volt minden idők egyik legeredetibb, legizgalmasabb együttese, a UK-beli brit Pink Floyd. A Cambridge-ből indult kvintett – akik pályafutásuk nagy részében kvartettként működtek – 1967-re az Egyesült Államokat is „bevette”. A legendás, San Franciscó-i The Fillmore-ban adott számos koncertjüknek valamint folyamatos, rendkívül innovatív zenei és vizuális kísérletezéseiknek (vetítések, kaleidoszkóp alkalmazása, 360 fokos hangtechnika stb.) köszönhetően nevük egybeforrt a pszichedelikus rock stílussal, amelybe olyan formációk tartoztak még, mint a The Jimi Hendrix Experience, a Jefferson Airplane vagy az Iron Butterfly.

A zseniális, ugyanakkor szörnyen önpusztító Syd Barrett 1968-as „kilépését” követően a Pink Floyd zenei utazásában új fejezet kezdődött, amelyben a négy zenész – David Gilmour énekes/gitáros, Roger Waters énekes/basszusgitáros, Richard Wright billentyűs és Nick Mason dobos – lerakta a brit progresszív rock alapjait. Rövidesen felsorakozott mögéjük a Yes, a King Crimson, a Soft Machine és még néhány kiváló banda, amelyek bár valamiben egyediek voltak, hangzásbeli és komponálási koncepciójuk sok helyütt fedésben volt a ’Floydéval.

1_Pink Floyd

Ezután a hard rock (Deep Purple, T. Rex), proto-metal (MC5, Blue Cheer) és punk (Sex Pistols, Dead Kennedys) bandák révén sokáig a direktebb, illetve erősen blues-os muzsika volt porondon. Amerikában nem is alakult ki olyan szilárd prog rock mozgalom, mint Angliában.

Az 1980-as évek elejétől viszont az USA vette át a progresszív rock/metal zene zászlóvivőjének szerepét. Habár a felülmúlhatatlan Pink Floyd, a ’Crimson, a Genesis és a többi nagy örökségét Anglia részéről is továbbvitték a Marillion és IQ-féle csapatok, az USA részéről olyanok nőttek fel a feladathoz, mint a Spock’s Beard vagy az Enchant.

Ezen felül már Amerika vette kezébe az irányítást a progresszív metal alakításában. A lényegében a progresszív rock és a heavy metal (Black Sabbath, Judas Priest, Iron Maiden) eszközkészletéből válogató, hagyományos prog metal alapbandái a Fates Warning, a Psychotic Waltz, a Symphony X és a mind közül legsikeresebb Dream Theater. Angliából például a Threshold és a Porcupine Tree tudta tartani a lépést. Előbbihez hasonlóan a ’80-as évek közepére kibontakozott extrém metal műfajok – a legfontosabbak: thrash (Metallica, Slayer), death (Possessed, Morbid Angel), doom (Trouble, Saint Vitus) metal – elterjedése is javarészt az USA érdeme. Kivétel a negyedik fő műfaj, a black metal, amelynek dermesztő, éjfekete arculatát a skandinávok, elsősorban a svéd Bathory, majd legfőképp Norvégia (Mayhem, Emperor) formálta.

Az angolok (Onslaught, Carcass, Paradise Lost), svédek (Dark Tranquillity, At The Gates, Marduk) és németek (Kreator, Destruction, Sodom) ringbe szállása következtében a szélsőséges metal stílusok színtere egy-két éven belül szintúgy globálissá vált. A progresszív thrash metal legnagyobb kiválóságai, a svájci Coroner, a német Paradox és Mekong Delta, a kanadai Voivod, vagyis zömmel európaiak. A thrash szélvészgyors tempóját és riffelését billentyűsökkel, vonósokkal színesítették. A death metal a sokak által a stílus keresztapjaként számon tartott amcsi Death, az Atheist, a svéd Edge Of Sanity és a minden kategóriát feszegető Opeth művészete révén lépett a haladás fület gyönyörködtető útjára, szintén billentyűsök és tördelt, jazzes dallamképletek segítségével. A black metal felől érkeztek az olyan kiválóságok, mint az Arcturus, az Enslaved és a Borknagar. Mindez a ’80-as, ’90-es években történt.

2_dream theater

A grunge hullámot követően új erőre kapott extrém műfajok a múltbeli folyamatokhoz hasonló, de még szerteágazóbb változásokon, összefonódásokon mentek keresztül. Az „újkori” innovatív törekvések kidolgozása az ezredforduló környékére tehető, és többek között a prog metalt death/grind ízekkel bolondító Between The Buried And Me, a sludge-dzsal indított Mastodon és The Ocean, majd például a prog deathcore Born Of Osiris nevéhez fűződik.

A 2000-es évek második felének meghatározó trendje (volt) a djent, amely tulajdonképpen minden idők legújítóbb zenekarainak egyike, az 1987-ben (!) alakult svéd Meshuggah védjegyszerű hangzásának tömeges utánzásából kikristályosodott megszólalást takarja. Művelői jellemzően a legmodernebb műfajokból (post hardcore, metalcore, deathcore) kerültek ki. Vezéralaknak mondható a Sikth, az instrumentális Animals As Leaders, a TesseracT és a Periphery, akiket néhányakkal egyetemben, újabban a modern progresszív metal húzóbandáinak szoktak nevezni. Szintén alapbandaként tekintenek a már említett Between The Buried And Me-re, akik majd’ akkora hatással voltak e kortárs prog metal színtér alakulására, mint a Meshuggah annak létrehozására; ám egyikük sem mondható a mozgalom szerves részesének.

A Periphery azon djent hangzású hordák közé tartozik, amelyek kezdetben a metalcore és deathcore trendiségével, vagyis a zenei igényességet nem feltétlen prioritással kezelő módon alkottak, inkább a magamutogató – és önismétlő – technikázásra mentek rá. Ám idén komoly továbblépést produkálhatnak, amelyre sci-fi hangulatú, dupla konceptlemezük beharangozó nótái engednek következtetni. Utólag visszagondolva, erőteljesen jelzésértékűnek számít, hogy néhány éve a Dream Theater meghívta maga mellé az együttest aktuális világkörüli turnéjára.

Ha várhatóan nem is borítja fel úgy a világ rendjét, mint számos klasszikust megalkotó elődei, a Periphery és néhány kivételes kortársa rendületlenül fáradozik a progresszív rock/metal értékeinek továbbvitelén, ami garanciája e szélsőséges és csodás zenei stílus fejlődésének és fennmaradásának, továbbá magában hordozza egy újabb felvirágzás lehetőségét.

Az alaposabb körültekintés megkezdéseként érdemes belefogni a Prog Magazine 100-as listájának tanulmányozásába.

Források:

[1] http://wikiszotar.hu/wiki/magyar_ertelmezo_szotar/Progressz%C3%ADv

Nagy Balázs: Síron túli melódiák, Irigal, 2007.

Gáti Viktor

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s