Évjárat (7) – A zárvány megoldóképlete

2014 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. 2010-ben indult, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Szendi Nóra írását közöljük.

A jövő elkezdődött – visította anno az egzaltált kisfiú amaz ominózus választási plakátról, bár akkor még szerencsére megúsztuk a dolgot. 2014-re már nyakig gázolunk benne, ha nem is a jövőben, sokkal inkább valami pofánkba tukmált, torkunkat fullasztó múltkatyvaszban, oltalmazó burkomból is látom, ahogy elkomorul körülöttem a világ, én mégis szemérmetlenül boldog vagyok, letörölhetetlen vigyorom kiviláglik a sötétségből. A jövő elkezdődött, a jövő már jelen van, amint az én életem sínen: a kedvenc tanáraimat kirúghatják az egyetemről, a kedvenc szórakozóhelyeimet bezárhatják, betonnal fröccsenthetik végig a pázsitokat, ahol egykor heverészni szerettem, de a jövőmet nem vehetik el tőlem.

A jövőmet, ezt a zöldellő szigetkét, ahová, mint Noémi Tímár Mihállyal, elvonulhatok veled. Igen, ezt most neked írom, aranyember, mintha egyébként nem tudnád, mégsem lehet elégszer elmondani.

Áprilisban döntöttem úgy, hogy nekiveselkedem évek óta halogatott regényemnek, egy pályázat is adódott, a határidők mindig ráncba szedik az embert. Megosztottál néhány tanácsot, mit csiszolhatnék a stílusomon (zárójeles közbevetésekben szabadkozva, hogy jössz te mindehhez), holott igazad volt, még viccelődtem is, ugyan, hisz te vagy a legkifizetődőbb kapcsolatom, addigra bruttó húsz rongyot akasztottam a könyveidről írott kritikákkal, bár persze már akkor sem ez volt a legfontosabb, inkább az a kis melegség, ami a szívem táján ficergett, ha időről-időre összefutottunk és bedobtunk egy-két szájba poshadó automatás kávét az ELTE előtti őrhelyeden.

A naplóm hamarosan eléri a kétezer oldalas terjedelmet, ha rákontroleffezek a nevedre, meg se tudja jeleníteni, túl sok a találat. Utólag persze minden olyan egyértelműnek tűnik, gyönyörű narratíva rajzolható ki az elszórt bejegyzésekből, amelyekben rólad írok, hogy már megint milyen elbűvölően néztél rám (különösen, miután kékre festett hajtincseim visszakonszolidálódtak barnává, és facérságom fejleményeiről is tájékoztattalak), hogy már megint neked monologizálok fejben a regényemről, számban fogkefével, bányalóként körözve, és hogy félrészegen hazakeveredve talán nem kellene ismét parttalan csetüzeneteket összeáradoznom neked, mert még félreértenéd. Hogy azért bizonyos tekintetben és erős megszorításokkal igen, de még véletlenül sem úgy.

Az igazság persze, mint általában, bonyolultabb, ezer szálon fut minden cselekmény, és az életben (szerencsére) nem lehet előrelapozni. Január, elhalt szerelem utáni lábadozás, próbálok szociálisan viselkedni, a férfi-nő kapcsolatok buktatóiról nézek egy jópofa előadást egy barátságos klubban, a zárójelenetben esküvői csokor repül a közönségbe, a vidám nézők hujjongva, egymást taposva vetődnek érte, én blazírt ábrázattal épp csak a kezemet emelem, valahogy sejthető, hogy mindenfajta erőfeszítés nélkül is nálam fog landolni. Bömbölve masírozok a körúton a virágokkal, és elhatározom, hogy megajándékozom velük az első szembejövő rokonszenves párt, de egyik sem elég rokonszenves. Úgy látszik, mégiscsak engem illetett a csokor. Talán a jövőből érkezett.

Vergődések, visszatáncolások, valahára vágányra kerülés. Magam akarok lenni, keresztültusakodni a melóhegyeken, és végre hozzálátni a regényhez: a nyár eleje is elérkezik, mire nekifogok, két hónappal a leadási határidő előtt. Utalgatsz rá olykor, milyen szépek is lennénk együtt, írná mindenki a saját agymenését, de megbeszélnénk este, és nem maradnánk egyedül a kétségeinkkel. Zavart poénokkal igyekszem elütni, reménykedve, hogy ezt azért te sem gondolhatod komolyan, két író egy csárdában, isten őrizz, időnként már egy is túl sok, fogadkozom, hogy bármit, csak ezt ne. Visszaverem a barátok támadásait, alig találkozom emberekkel, legföljebb a heti két edzésen, kipécézek egy bájosan tejbetökvigyorú fickót, pont olyan, mintha én fundáltam volna ki a magam szórakoztatására, minden fizikai paraméter stimmel, megnyugtató, hogy ismerem az ideálom, meglepetések kíméljenek. Valami multinál dolgozik, lenyomozom a fészen, milyen feladatkörben, persze sokkal okosabb nem leszek, sebaj, egy-egy, majd kölcsönös értetlenséggel tiszteljük egymás munkáját, leszámoltam, legalábbis úgy hiszem, az egymás megértésének illúziójával, magányos bolygók vagyunk, csak időnként keresztezik egymást röppályáink, örülhetsz, ha megsimogathatod a másik arcát, és elfeledheted egy időre, hogy belájkolta a haverjai buzizós kommentjeit. Ezzel ütöm el az időt, írok, fotókon és frissen gyűjtött emlékeken nyáladzom otthon, a pasi amúgy rám se bagózik, úgy látszik, bölcsebb nálam, úgy látszik, bölcsebbek vagytok nálam, mindketten tudjátok, amit én még nem is sejtek. Reménykedem azért, kell valami eksön, aztán kiköpök gondolatban, fel se fogja, mit veszít, és egy tollvonással lemetszem a csávó fejét, a teste épp megfelel a regényem egyik főszereplőjéének. Ők vannak csak nekem, a hőseim, ez a két deviáns paraszt, szeretgetem, utálgatom, sajnálom, megvetem, szivatom, keblemre ölelem, eltaszítom őket. Magamat. Légió a nevem, sokan vagyok. És egyre egyedülebb. Távolodom mindenkitől, mint egy csillag társaitól a táguló univerzumban.

Azért ez nem állapot, mondod, mozduljak már ki, találkozzunk. Jó. Fröccsözünk, beszélgetünk, sétálunk, kérdezed, hogy megfoghatod-e a kezem, miért ne, egyszer régen volt már ilyen, a Duna-parton, akkor én még javában szerelmes, szüttyögtél elérhetetlen lányokról, most is én vagyok kéznél, szó szerint, legalábbis ezzel magyarázom, meg azzal, hogy már kellően be vagyok csűrve. Búcsúzáskor csattan el a csók, nem is akartam, bár nem lep meg különösebben, elég magától értetődő, csak az nem, hogy ilyen érzés smárolni, hogy vajon régen is ilyen világrengető volt, csupán elfelejtettem, a tarkódon a tenyerem, benne akarok ragadni a pillanatban, te toloncolsz fel szelíden a négyeshatosra, le ne késsem az utolsó buszt. Maradék erőimből nyomom be otthon a laptopot, minden második betűt félreütve dokumentálni az esetet, hogy bizonyos tekintetben és erős megszorításokkal igen, de még véletlenül sem úgy.

Repül a cselekmény, ki tudja, hol áll meg. Végigkörmölöm a következő hónapot is, bár esélyem sincs leadni a teljes kéziratot, emberi arcokat hallucinálok a házfalakra a fáradtságtól az apokaliptikus kánikulában, kétnaponta omlok össze, és vetném tűzre az egészet, neked halok virtuális hattyúhalálokat.

Aztán vége. Áll a levegő, vibrál a forró üresség, pihenés semmi, nyakamon egy szerkesztői munka, valahára felkeresett barátaim véletlenül épp lemondják a koccanásokat, a szüleim elutaztak, egyedül vagyok, röhejes önsajnálatban dagonyázva tolom szét magam fiókokba rejtett altatókkal. Még mindig nem értem, miért örülök neked, mutogatod a múltbéli hegeidet, magadat pocskondiázod, a boldogság lehetetlenségéről beszélsz, agyamban bekapcsol a devianciarisztó, ne legyen már mindenki ilyen szájbaverten bonyolult, mohón nyelem a fröccsöket, az újabb csókokat legitimálandó, és idétlenül hadakozva magyarázok neked arról, hogy miért nem, ha egyébként igen.

Mert egyébként igen. A legdatolyarohasztóbb nyári nap, alattomos másnaposság, valaki a kettes metró alá vetette magát, Pesten kitör a káosz, méltatlankodó őrültek orbákolnak a dugig tömött potlóbuszon, az edzőnk felmosóronggyal törölgeti a földről a belőlünk patakzó verejtéket, jól szoktam bírni, most mégis hányingerem van, főleg magamtól, hogy miért csinálom ezt veled, és addig legyintgetem a tarkómat és verdesem a fejem lelkiismeretem falába, míg csak rá nem eszmélek, milyen egyszerű a válasz. Hogy nem így lett tervezve, de csatak belédzúgtam.

Levelet írok neked, megvallok mindent, azt is, hogy bármily fájdalmas, de úgysem lehet az egészből semmi, csak elbasznánk, aztán bazsalygok magam elé, idióta csitri a szüzessége elvesztése után, két órát aludtam, mégis elmegyek futni, abbahagyhatatlanul rohanok, és minden szembejövőre azt hiszem, te vagy. Egyetlen szerencsém, hogy mindvégig bölcsebb vagy nálam, türelemmel végigvárod, míg felzárkózom melléd. Az egyedüllétben elfelejtettem, mekkora seggfej tudok lenni, kétségbeesetten sértegetlek, hátha rájössz, hogy nem illünk össze, s míg megveszekedetten hajtogatom a baromságaimat, beragyogja szemed zöldjét a nap, akáclevelek közt áttörő fény, kalimpálva zuhanok a lombok közé, úgy kell lefejtened magadról az aluljáróban. Mosolyszünet, épp a regény elbírálása előtti napokban, mindig szkeptikus voltam a pszichoszomatikus betegségekkel kapcsolatban, hát most megkaptam, napokig szédelgek félsüketen, bedurrant nyálkahártyákkal, kába gályázásba temetkezve várom az eredményt, próbálom belelovallni magam a várásba, bár alapvetően szarok az egészre, az érdekel csak, hogy hallhassam végre a hangod. Belebúgsz a telefonba, felserkenek, mire a kezemet fogod, már meg is gyógyultam.

A regényem címe csak októberben ugrik be (nyilván miattad is, minek nincs köze mostanában hozzád), nem is értem, hiszen annyira evidens, pont annyira, ahogy utólag te is az vagy már. Félrever a szívem az izgalomtól, Zárványok, ízlelgetem, gyorskeresést futtatok le a naplómban, ellenőrzöm, milyen jelentésekben és kontextusokban fordul elő. Régi terminus, az első komoly kapcsolatom idején kezdtem használni, a szerelmesek zárványt alkotnak, ami odabenn történik, közvetíthetetlen a kintnek: ketten vagytok, ám egy meg egy időnként nem kettővel, hárommal egyenlő, valami meghatározhatatlan többlet adódik hozzá, fittyet hányva a matematika törvényszerűségeire, mint amikor befelnizel valakivel, és földhöz ver az összeolvadás kristálytiszta bizonyosságának illúziója, csak ebből nem lehet kijózanodni. Belőled nem lehet kijózanodni. Megbeszéljük az agymenéseinket, nemcsak este, hanem amikor épp kedvünk tartja, decemberig nagyjából befejezem a regényt, legalább annyit írok, mint nyáron, mégis egészen más, nem zsigerel ki, mert velem vagy, akkor is, ha egyedül vagyok.

2015? A legszebb évem lesz. A legszebb évünk. Mint az utána következő. Meg az azután következő. És így tovább. Kicsit félelmetes, szoknunk kell: te még kiröhögsz, ha azt mondom, szép vagy, én még ágálok, ha túl gyengének mutatkozom, egymásnak bizonygatjuk, hogy nem is vagyunk olyan jó emberek, pedig napról napra jobbak vagyunk. Ácsorgunk a gangon, gyűrt mosollyal, béna játszóruhákban, az első reggeli kávé előtt. Nincs már jövő, csak a jelen. Ez volna a felnőtté válás? Tényleg veszettül ijesztő, de bátran állok elébe.

Szendi Nóra

(kapcsolódó szövegek:

2014:

Évjárat (1) – Ideje annak

Évjárat (2) – Szőkeév

Évjárat (3) – Mindennapi

Évjárat (4) – GYIK

Évjárat (5) – Hogy elérjek a napsütötte sávig

Évjárat (6) – Joe Cocker Feelin’ Alright című számának ferencvárosi átdolgozása

2013:

Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni

Évjárat (2) – Nincs mit tenni