Minden egyes apró részlet fontos. Erős nyomatékot éreztem a hangjában, szűkszavúsága pedig arra engedett következtetni, hogy nem akar beszélgetni és nem fog munkát adni. Mellőzöttségem és tehetségtelenségem gőgöt ébresztett bennem, azt akartam mondani, próbáltam udvariasan megfogalmazni, hogy mire ez a nagy műgond, csak másolnak, hogy a munkájuk jelentéktelen, nem művészet. De akárhogy is mondtam volna, tudtam, a mester sokkal műveltebb, tapasztaltabb nálam, és megingathatatlannak tűnő hit volt a borotvált arc, az akasztós szemüveg mögött, erő, elszántság és élvezet az egyenesen tartott, éles szögben előredőlő hátban. – Bödecs László írja az Apokrif naplóját.
Kész, vége, elfogyott. Mondtam, és néztem fel a vászonról, miután egy tubus festéket mázoltam rá meglehetősen ügyetlenül és pazarolva. Kerestem a mester tekintetét, hogy meghallja, amit mondok, talán mert untatott már a munka, sejtettem, szinte igényeltem a leszidást, valami biztos és kézzel fogható ítéletet, megerősítést, arról, hogy elcsesztem – így menthetett volna fel a további szenvedés alól. Persze nem hallotta meg, amit mondok, nem nézett fel munkájából. Utoljára ránéztem a vászonra, kis vászon volt. Replikákat készítettünk, irányelvek alapján, útmutatással, mint egy kifestőkönyvön, előre meghúzott vonalakat kellett kitölteni a megfelelő színekkel. Néztem az én apró részemet, a kis vásznon egy kis részt, amit az imént, igencsak hanyagul és kiforratlan technikával festettem meg. A vonalból itt-ott kicsapott a szín, és a festék tanulatlan használata és felesleges halmozása miatt nem is igazán jött ki az anyagon a megfelelő árnyalat, úgy éreztem, de ami a legrosszabb volt, hogy nem tudtam megmondani igazán, ez még megfelelő, vagy tényleg rossz, hiszen még annyira kezdő voltam itt, a műhelyben.
Éjszaka lehetett már, de a műhely kívül időn és téren, mintha mindig üzemelne. Az éjszaka világa kintről lágyan bevonta a szoba sarkait, a hely, olyan benyomást keltett, mintha egy méretes kollégiumi szobában volnánk, ahol a hosszú asztalok és kisebb egybenyíló teremrészeken kívül, állványok és falra függesztett készülő képek álltak, ágyak is voltak, és csakugyan, néhányan már megérdemelt, csendes alvásba kezdtek az ott lévők közül.
Ugyanakkor mások folytatták a munkát, például az egyik kis beugró teremben, ahol a többi részhez képest nagy volt a fényár. Kint, ahol én is ültem és valamivel odébb, egy nagy, könyvekkel telepakolt asztalnál a mester is, csak kis, fehér fényű asztali lámpák világították meg a készülő képeket. A derengésben megtéve néhány lépést betértem a különterembe, ahol egy óriási vásznon többen dolgoztak egyszerre, főleg nálam idősebbnek tűnő, gyakorlott lányok, de nálam fiatalabb tehetségek is, akik már ügyességükhöz mérten, sokkal nagyobb felületeket festhettek meg. Könnyed, begyakorolt mozdulatokkal folyt a munka itt, olyan tárgyakkal – nagy szivaccsal, spatulával, méretes ecsettel vitték fel a színeket, könnyedén és sokkal pontosabban, mint nekem sikerült -, amikről és éppen csak sejtettem, hogy lehet ilyen ügyesen és erre használni, de nem tudtam volna elképzelni, hogy magam is bánjak velük, vagy ha mégis, nagyon távolinak és elérhetetlennek tűnt az a jövő. A lányok közül az egyik fiatalabb, akit ismertem, sőt, együtt jöttem vele erre a különös nyári munkára a műhelybe, önállóan másolt egy képet, és profit meghazudtoló pontossággal vitte fel a festéket. Jól csinálod. Rám mosolygott. Á, hagyjál már, csak próbálkozom. De elégedetten fordult vissza és már folytatta is, ebben a pillanatban elérhetetlen messzeségbe került ő is, mint a többiek.
Elkedvtelenedtem végképp, úgy éreztem, nem a megfelelő helyen vagyok. Kisétáltam a félhomályos terembe, és visszafordultam a mesterhez. Éppen egy újabb festmény minta másolatának állt neki. Előtte voltak az eredetiről készült nagy részletességű fényképek, mindenféle szakirodalmi és egyéb könyvek vették körbe, a munkaeszközök pedig szép rendben sorakoztak az asztal másik részén, egy állványon a még üres vászon és paletta. Egyszer csak észrevette tanácstalanságom és tétlenségem, kissé szúrós tekintettel nézett rám. Minden egyes apró részlet fontos. Erős nyomatékot éreztem a hangjában, szűkszavúsága pedig arra engedett következtetni, hogy nem akar beszélgetni és nem fog munkát adni. Mellőzöttségem és tehetségtelenségem gőgöt ébresztett bennem, azt akartam mondani, próbáltam udvariasan megfogalmazni, hogy mire ez a nagy műgond, csak másolnak, hogy a munkájuk jelentéktelen, nem művészet. De akárhogy is mondtam volna, tudtam, a mester sokkal műveltebb, tapasztaltabb nálam, és megingathatatlannak tűnő hit volt a borotvált arc, az akasztós szemüveg mögött, erő, elszántság és élvezet az egyenesen tartott, éles szögben előredőlő hátban. Bármit mondtam volna, kutyaugatás lett volna egy tudóssal szemben, nem akartam és nem is tudtam volna megbántani semmivel. Már csak azt akartam volna mégis mondani, hogy de én költő vagyok, költő!, és így meg úgy, hogy én is tudok egyet, s mást, de pontosan éreztem, ahogy elfordult a mester, ez nem számít, hogy menjek vissza dolgozni, mert nem kíváncsi rám, csak az alkotó és az alkotás érdekelte, ami éppen előtte volt. Kissé leverten és megalázottan ültem le az ablak mellé az egyik ágyra, kipislantottam a derült éjszaka fényébe: üres kollégiumi udvart láttam, sehol egy teremtett lélek, biztos mindenki alszik. Fáradt voltam. Kicsit később zeneszó ütötte meg a fülemet, távolabb a műhelyben a mester és zenész barátja négykezest játszottak egy zongorán. Ez volt a festő kedvence, amikor a képet festette, ő is megtanulta. Mosolyogva, oldottan játszottak, antiknak tűnő kézzel írt kottalapokból. Minden apró körülmény fontos, mindent tudni kell, ott kell, legyen a képben. Mondta csakúgy félvállról felém. A mester igen jól zongorázott, ezért is megirigyeltem. Aztán mélyebb lett a homály, és műhely képe szétfoszlott a szemeim előtt.
Apokrif Online 