Ez itt a vég? (könyvkritika)

Kertész Imre: A végső kocsma, Magvető Kiadó, Budapest, 2014.

A végső kocsma különös és nehezen befogadható könyv. Különös, mert anyagában nem sok újdonságot tartalmaz, és ami új benne, az nem feltétlenül érett meg a kiadásra. Az azonban, hogy mégis megjelent, mégpedig ilyen formában, nem valami elhibázott írói, szerkesztői vagy kiadói döntés, hanem egy olyan koncepció része, amely ezeket az irodalminak csak részben tekinthető szövegeket képes emlékmű-szerű korpusszá összefésülni.

Érdekes, hogy a posztmoderntől már-már irtózó Kertész egy végtelenül posztmodern szerkezetű regénnyel zárja pályáját. Nem csak a naplók és feljegyzések töredékes nyelvezete és narrativitása idézi a posztmodernséget, hanem az a mód is, ahogyan a mű el nem készülésének ‒ az írói impotenciának ‒ a bemutatása szépen lassan a készülő regény témájává válik, annak a regénynek, ami végül sosem íródik meg, és amit mi mégis olvasunk. A végső kocsma önmaga megírásának történetét tartalmazza úgy, hogy a valódi könyvnek (helyesebben inkább könyveknek, hiszen az Első nekirugaszkodás és a Második nekirugaszkodás közötti szakadékot csak a jegyzetek képesek áthidalni) csak töredékeit olvashatjuk.

Nem csak a különböző fikciós szintek keveredése teszi izgalmassá a regényt, hanem az is, hogy ezeken a szinteken különböző narrátorok lakoznak, ezek azonban mintha mind Kertész hangján szólalnának meg. A különbség pusztán az, hogy bár ugyanarról beszélnek, bizonyos részleteket, bizonyos gondolatokat néha elhallgatnak, másokat pedig jobban kifejtenek. A feljegyzésekből például nem derül ki, hogy miért érdekli Kertészt annyira Lót története, Sonderberg értelmezése azonban tökéletesen beleillik abba a kertészi világ- és önértelmezésbe, amit megismerhetünk.

A végső kocsma pedig mindenekelőtt önértelmezés, egy kísérlet arra, hogy Kertész meghatározza önmaga helyét a világban. Egyszerre kívánja leválasztani magát a magyar irodalmi hagyományról (és a magyar szellemi életről) és próbálja meghatározni magát a német (német nyelvű) irodalmi hagyományban, ehhez pedig folyamatos fogódzkodókat és támpontokat keres. Sok (nem csak és nem elsősorban irodalmi) kritikusa szerint ezzel csak megtagadja hazáját, azonban számomra úgy tűnik, hogy akármennyire is próbál elmenekülni innen, ő mindig is a huszadik századi Magyarország terméke lesz. Érezheti ezt Kertész is, hiszen a feljegyzései lépten-nyomon reagálnak a hazai kritikákra (ritkábban az elismerésekre is), a folyamatos elhatárolódás és a hazához való már-már kényszerű visszatérés egy olyan identitásválság jele, ami az egész kötetet átszövi.

A szövegben folyamatosan megkérdőjeleződnek az én különböző szerepei. Az író, aki nem tud írni, aki nem képes anyagot gyűjteni, választékosan fogalmazni. A férfi, aki az öregkorral elveszti a libidóját. Az ember, akit cserben hagy a teste. A férj, aki cserben hagyja a szerelmét. A feljegyzések folyamatosan tudósítanak a kudarcokról (még a halálra való képtelenség kudarcának megrázó beszámolója is bekerült a kötetbe), miközben a sikerek egyre inkább csak nyűggé válnak. A „főnyeremény”, a Nobel-díj olyan teherként jelenik meg, melynek súlya alatt az írói identitás végképp megrogyni látszik, helyét átveszi a celebritás (a holokausztbohóc?) szerepe, ami az élet minden területére ráerőszakolja a saját szabályait.

A napló szövege mintha csak erre reflektálna, Kertész eleinte sokkal nagyobb figyelmet fordít a környezetére (pl. a koldusra az utcájukban) és arra, hogy reflektáljon önmagára, míg később már egyre kevesebb szerep jut ezeknek, és helyüket átveszik a szikár, tényeket rögzítő leírások ‒ melyeknek mintha egyre inkább az lenne a célja, hogy a kudarcot valló memória segítségére siessenek ‒, és az egyre gyakoribb panaszkodások.

Azt írtam, hogy A végső kocsma önértelmezés, azonban ennél sokkal több: önfelszámolás is. Nem csak az írói identitásé, hanem magának a gondolkozó embernek, a férfinak az önfelszámolása is. Kertész kiteregeti a szennyesét és lerántja a leplet a viselt maszkokról, már-már borzalmas precizitással mutatja be, hogy hogyan válnak semmivé a különböző identitások egymás súlya alatt, és hogy az írni képtelen alkotó íráskényszere hogyan kényszeríti ki ezeket az öngyilkos vallomásokat. „Minden sikerült, amire az életemben törekedtem, s e sikerek beteljesülése most megmutatja, hogy a saját elpusztításomra törekedtem.” – írja a kötet záró oldalán, és nincs semmi okunk arra, hogy megcáfoljuk.

Szabolcsi Gergely