Feketemosó: Ha elég

Az első ütéstől elvesztettem az eszméletemet. Arra tértem magamhoz, hogy Z. rázza a vállamat, az orromból ömlik a vér, egy felrepedt szájú srác cigányul ordít a menekülő kopaszok után. Egy fa törzsének támasztottak, cigarettával kínáltak. A füsttől szédülni kezdtem, de jólesett. Z. ült le mellém, megkérdeztem tőle, hogy kik voltak ezek. Nem válaszolt rögtön. Csak annyit mondott, hogy olyan emberek, akik szemében most már én is cigány vagyok. Tízévesek voltunk, fogalmam sem volt, mit jelent ez. – Juhász Tibor írja az Apokrif naplóját.

Az első ütéstől elvesztettem az eszméletemet. Arra tértem magamhoz, hogy Z. rázza a vállamat, az orromból ömlik a vér, egy felrepedt szájú srác cigányul ordít a menekülő kopaszok után. Egy fa törzsének támasztottak, cigarettával kínáltak. A füsttől szédülni kezdtem, de jólesett. Z. ült le mellém, megkérdeztem tőle, hogy kik voltak ezek. Nem válaszolt rögtön. Csak annyit mondott, hogy olyan emberek, akik szemében most már én is cigány vagyok. Tízévesek voltunk, fogalmam sem volt, mit jelent ez.

Szürkületkor hazafelé indultunk, megmosakodtunk egy közkút jeges vizében, sajgott az arcom, és ahogy az orromhoz értem, apró, arany pöttyöket láttam. Z. felszedett néhány kavicsot és egy felénk közeledő kóbor kutyát szórt meg velük. Elkísért egészen a kapuig. Félszegen álltunk szembe egymással, én zavarban voltam, ő meg úgy nézett ki, mint aki bocsánatot akar kérni. Végül egyikünk sem mondott semmit.

Apám megtiltotta, hogy találkozzam velük. Ilyen életet akarsz élni, szegezte mellemnek a kérdést. Nem a te társaságod ez, most is milyen szagod van, ordította. Azt hittem, hogy a cigire gondol, de másnap, az iskolában cigányszagúnak hívott egy kopasz nyolcadikos. Szünetben mondta Z., hogy ez volt az, aki megütött, és ha meg akarom bosszulni, akkor ma kell, az órák után, mert hamarosan el fogom fogadni. Látta rajtam, hogy nem értem, ezért felajánlotta, hogy megteszik helyettem, csak legyek ott és nézzem végig.

A Hátország utca egyik oldala teljesen be volt parkosítva. Egy nem működő szökőkút volt a közepén, a kiszáradt medencében sárga levelek gyűltek, melyek lassan elrejtették a köveket, amikkel a csempéket verték fel a telep kölykei. A másik oldalon járda húzódott, sövény kísérte, még volt olyan sűrű, hogy elrejtett minket.

Pár perc múlva feltűnt a srác. Gyanútlanul lóbálta a karjait, fülhallgató lógott a füléből, szája hangtalanul mozgott. Nyugodtan haladt el mellettünk. Z. ugrott elsőnek, megfogta a nyakát és lehúzta a földre. Rögtön ott termettek a többiek is, felemelték, és bevonszolták a parkba. A kopasz könyörögni kezdett, bocsánatért esedezett, megpróbált mindent a bátyjára fogni, de Z. csöndre intette. Azt állította, ismeri ezt a gyereket, négyen rugdosták meg a testvéremet, sziszegte, mindannyian idősebbek voltak. Ez neked sokkal nagyobb szégyen, köpött a kopasz arcába.

Az időközben megváltozott, csak görnyedt, mint akinek csikar a hasa, térdeit kissé berogyasztotta, csuromvér pólóját húzgálta arca elé, mintha el akarna bújni. Nem éreztem iránta semmit. Még düh sem volt bennem, csak hála. Hálás voltam a barátaimnak. Állítsátok a medence szélére, mondtam Z.-nek. Remegtek a vállai, szinte vacogott. Nézz a szemembe, kiáltottam rá, a hangomra összerezzent. Felemelte a tekintetét, ahogy parancsoltam. Teljes erőmből mellkason rúgtam.

Álltunk egy ideje felette. Tenyereit nem láttam a rothadó levelektől. Most, mikor halottnak látszott, most kezdtem félni tőle. Menj le, nézd meg, hogy lélegzik-e, mondta K. Lassan aláereszkedtem a medencébe. Felnéztem a többiekre. Nagyon magasan voltak.

A kopasz szája nyitva volt. Azt hittem, ha odateszem a fülemet, leharapja. De nem történt semmi. Alig hallhatóan, de lélegzett. Az a rengeteg sárga levél felfogta az esést, szerencséje volt, hogy ezen a részen pont nem rejtettek köveket. Lélegzik, mondtam a fiúknak, akik megkönnyebbülésükben káromkodni kezdtek.

Közösen hoztuk meg a döntést. Talán azért határoztunk így, mert féltünk. Z. és a többiek tudták, hogy őket más bánásmód illeti meg, mint engem, én viszont nem akartam cserbenhagyni őket. Miközben ők átkerültek a speciális osztályba, és egy fekete autó járt házukhoz hetente kétszer, én szóbeli figyelmeztetésben részesültem. Nem haragudtak rám, de ezek az intézkedések még nagyobb összetartást kovácsoltak közöttük, amiből én minden igyekezetem ellenére kiszorultam. Aztán egy napon, mikor a kopasz újra megjelent az iskolában, észrevettem, hogy összesúgnak haverjaival a hátam mögött. Nem szóltak hozzám, csak néztek, mint a kísértetek.

Az ötletemet támogatta mindenki. Engem nem a bosszú hajtott, csak tartozni akartam valahová, tenni valami olyasmit, ami közben érzem vállamon a másik vállát. Ők viszont, akármit tettek, ugyanazt kapták, ezért egy idő után nem éreztek különbséget cselekedeteik között. A hazugságért ugyanúgy leszidták őket, mint a verekedésért. Elvárták tőlük, hogy rosszak legyenek.

Miközben a búvóhelyet kerestünk a Hunyadi utcában, amerre a kopasz legjobb barátja lakott, Z. megfogta a könyököm, és pár méterrel lemaradtunk. Miért csinálom, kérdezte. Mert veletek akarok lenni, válaszoltam. Úgy nézett a szemembe, mintha nem hallotta volna, és még mindig a válaszomat várná. Miért csinálod, kérdezte újra, kicsivel türelmetlenebbül, mire én csak hallgattam. Aztán megkérdezte újra, sürgetőbben, hiszen a hatodik órának már rég vége volt, a többiek pedig már megtalálták az alkalmas helyet. Hátra néztem, a kereszteződés felé. Most én kezdem, mondtam neki, add meg a jelet és szólj, ha elég.