2014 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. 2010-ben indult, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.
Murzsa Tímea írását közöljük.
Karácsony után írom ezt, de még itt világít mellettem a fa, meg ülnek a manók a polcokon. (Nem viccelek! Nálunk ilyen is van.) Napközben öt fok volt, én mínusz száznak éreztem, pedig az okostelefon azt mondta, a hőérzet három fok. Kíváncsi lennék, ki az, akinek a hőérzete a mérvadó? Vajon ez egy szakma? A hőérző? Az évjárat első verziójában, amit huszonhatodikán írtam, az volt, hogy „meleg az idő, az ég rikítóan rózsaszínű”. Tényleg olyan volt. Most gomolygós-szürke, benne van a hó ígérete. Akkor azt is írtam, hogy tudok örülni annak, hogy nincs hó, mert legalább nem fagynak meg a hajléktalanok. Ma a munkából hazafelé (ez a félmondat most mindig aktuális) csak kartondobozok emlékeztettek a kéregetőkre. Hogy hova bújtak? Eltűntek a föld alá? Nem tudom. Rossz volt látni a hűlt helyeket. Őszintén remélem, hogy túlélik a hideget. Reggel a munkatársaim kérdezgették, hogy hol van Feri. Feri szokta elvinni a szemetet a bódéktól. Aggódtunk, mert itt, a vásár mellett szokott aludni, egy padon. Este mínusz tizennégy fok volt. Féltünk, hogy megfagyott, de napközben szerencsére megjelent. Ezt az éjszakát túlélte.
Na, de azt akartam írni akkor, huszonhatodikán, hogy tudok örülni annak az időjárásnak. És a hangsúly most azon van (bát a hajléktalan-kérdés fényévekkel fontosabb ennél), hogy tudok örülni (aki nem akarja elolvasni az egészet, annak kiemelem ezt itt, mert ez a lényeg). Azt hittétek, szomorú évjáratom lesz, mi? Kicsit én is azt hittem. Mert nagyrészt szar év volt. Motiválatlan voltam, meg aztán történt egy s más. Kezdjük ezzel (és ezzel is fejezzük be): ebben az évben nyomasztott az irodalom. Azt éreztem, hogy a bölcsészlét csak és kizárólag önmagának és önmagáért van. Szűkös volt a tér. Az óráimon már nem akartam szem előtt lenni, el akartam veszni. (Pont azért szerettem meg egyébként anno az ELTE-t, mert annyian jártak ide. Minden további nélkül el lehetett tűnni egy ablakpárkányban, úgy, hogy senkinek sem tűntél fel. Melegítetted a lábad a radiátoron, és próbáltál wifit lopni a reneszánszosoktól.)
Csak ez volt bennem: nemakaromnemakaromnemakaromnemakaromnemakaromnemakarom. Nem akartam dolgozó felnőtt lenni, aki azért áll/ül egy szabadtéri vásárban napi 10-12 órát, mert a „szakmájából” ‒ az is zavart, hogy tulajdonképpen nincs ilyenem, a diplomámon ez áll: magyar szakos bölcsész! ‒ nem tudja eltartani magát. Nyilván egyébként irreális 22 évesen csodát várni, de azt hiszem, sőt, tudom, hogy az idősebbek sincsenek jobb helyzetben. Persze, láttam, hogy aki igazán sikeres az irodalom világában, az is több lábon áll. De azt is láttam, hogy közben elaprózódik. És emiatt a többlakiság miatt, mintha az irodalmárság mindig csak második lehetne. Mintha nem lehetne komolyan venni. Persze tudtam, hogy mindez mellékterméke csak valami nagyobbnak. Ha teszem azt, az állam egyáltalán számba venné ezt a közeget, akkor valószínűleg a benne működő embereknek sem a „polgári” foglalkozása mellett kellene irodalmi esteket szerveznie, és kínkeservesen összehalászni a nézőközönséget. Értem én, persze. De csömöröm lett. (Itt megint mondhatjátok, hogy hé, 22 évesen nem lehet csömöröd. Hát, lehet, vagy sem, én ezt éreztem.) Életemben először nem érdekelt, hogy teljesítsek.
Vagy mondom másképpen: azt hiszem, az ilyesmit hívják kapunyitási pániknak. Ez a vörös köd eltorzította az érzékelésem. Megszereztem a BA-diplomát, sikerült a köztársasági ösztöndíjat elnyernem, de nem tudtam örülni egyiknek sem. Mert úgy éreztem, hogy ez az egész egy lufi. És kicsit magamat is annak éreztem. Amit ismertem magamból, azt eddig nagyon nagy részben az határozta meg, hogy olyan valaki vagyok, aki mindig teljesít. És egyszerre, mintha ez az egész értékét vesztette volna. Tudjátok, mint az amerikai filmekben: a jókislány besokall, átáll a sötét oldalra. Na, de nálam ez a sötét oldal azért nem volt sötét oldal. Csak nihil. Nagybetűs nihil.
Lesarkítva láttam ezt is, mint annyi minden mást is. Hajlamos vagyok erre. Az utóbbi időben azonban megváltozott valami. Megmondom, honnan tudom. A facebook-on találtam az egyik ismerősöm jegyzetei között egy Salinger-részletet, a Magasabbra a tetőt, ácsok!-ból. Elolvastam és örültem. Elolvastam, és nem hogy örültem, de rohadt jó napom lett tőle. Feltöltött az az ici-pici részlet. Utána a könyváruházakat jártam, hogy megszerezzem a teljes szöveget. Aztán pár hete apám talált egy tucat kötetet. A Lyra Mundi-sorozatból Paszternakot, Dylan Thomast, a Száz év magányt. Én meg hazaérve a munkából átlapoztam a könyveket. És boldog voltam. Kész… simán csak boldog.
Szóval sok szar volt ebben az évben, de mégis történt valami pozitív. Kezdem úgy érezni, hogy annak a fekete-fehér, csak a saját szabályai közt élő embernek, aki én voltam, kicsit lazult a szemellenzője. Hogy bejött a látószögembe egy csomó dolog, amit nem vettem észre. Hogy ez a bizonyos irodalmi közeg nem olyan egysíkú. Hogy vannak, szerencsére jó páran, akiket érdekel a nem-irodalmár-olvasó is. Hogy a bölcsészséget máshogy is meg lehet élni – csak át kell keretezni. Az a tér, amit szűkösnek éreztem, egyszerre lehet extrém nagy és színes. Hogy csomó értékes és érdekes kezdeményezés jön létre, hogy megosszuk az élményt. Az olvasás élményét. (Szép nyálas lett az utolsó sor.) Azt hiszem, paranoiás voltam ebben az évben. De most már vége. Megint vannak távlatok. Az őszi félévet szeretném kint tölteni Hollandiában Erasmusszal. Talán, ha hazajövök, megpróbálom a doktorit is. Mert ezután a nyögvenyelős, önmarcangolós év után – megint – rájöttem, hogy az irodalommal akarok foglalkozni. Akármilyen nehéz, de akkor is.
Szóval, én örülök. Tulajdonképpen ‒ folytatom a giccset ‒ hálás vagyok ennek az évnek. Jól padlóra küldött, de most már haladok. Előbb-utóbb csak elérek a napsütötte sávig. Sőt, talán már kicsit ott is vagyok.
Murzsa Tímea
(kapcsolódó szövegek:
2014:
2013:
Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni
Évjárat (3) – “Annyi bátorságom sincs, hogy a halált szeressem”
Évjárat (9) – Bárhova, csak a **nosba ne!
*
2012:
Évjárat (1) – „A vágyott szám 2 (…)”
Évjárat (2) – Gondolatok az Ottlik-évben
Évjárat (3) – Messze még az éjszaka
Évjárat (4) – Idén nem voltam a Balatonnál
Évjárat (7) – Drága ’12, a számlát, kérem!
Évjárat (10) – Öreghalászésatenger, kiegyensúly, fuck
Évjárat (12) – Szabályos szilveszteri bölcsességgyűjtemény a százesztendős íróember füveskönyvéből
*
2011:
Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues
Évjárat (6.) – Halogatott szükségszerűség
Évjárat (8.) – Mintha hiányod lenne napom rendje
Évjárat (9.) – KÍNOK ÉVE – NAPLÓBA GÖNGYÖLT JAJGATÁSOK
Évjárat (10.) – Eljátszani a gondolattal, hogy
Évjárat (11.) – “Neal Cassadyre gondolok”
Évjárat (12.) – Mint céllövöldében zárás
*
2010:
Évjárat (1.) – Mi van a flaskámban?
Évjárat (3.) – Január kilencedike
Évjárat (4.) – A meglepetések éve
Évjárat (8.) – Fencsák és az évértékelés
10 Comments