Tarcsay Zoltán (h)őseposza

Kedves Olvasóink,

idén szilveszterre szándékunk szerint különleges meglepetéssel készültünk Önöknek. Tarcsay Zoltán Valavala című ősmagyar hőseposzának, avagy hősmagyar őseposzának különböző részleteit, énekeit már ismerhetik más helyekről (leginkább a nyomtatott Apokrif hasábjairól).  Most újonnan elkészült részeivel együtt közöljük az így, ebben a formában még sehol sem megjelent, teljes művet (pontosabban annak első teljes részét), ezzel kívánva Önöknek irodalmat és nevetést is nagy sűrűséggel tartalmazó, sikeres, boldog új évet.

(a szerkesztők)

Valavala

Ősmagyar kalandozások
főszerepben Pistikur

Első rész
Az szittyák szittya

I.

Messzi kelet messzi síkján,
Zúzmarától csípte lankán,
Jeges bércek árnyékában,
Urál hegység tájékában,
Ott éltek a magyar törzsek,
Élükön a vénhedt bölcsek,
Dús erszényű hétvezérek.
És a népek, merre nézek,
Voltak ottan szépszerével.
Pistikur is arra szédel,
Lóhamarján arra csattog,
Nyerget ülve arra battyog,
Hol piacterén a törzse
Ad-vesz: ott az árubörze
Főterén lovára dörren,
Elrikoldul bőgve, szörnyen,
Sarkantyúját bélevájja,
Szóval ígyen szól a szája:
„Ej, te Pistikur-parépa,
Szedd a lábodat marékba,
Törj a fenyves erdejekbe,
Turul járta nagy terekre,
Ott zabáld a fűt pofára,
Ott, hol annak nincsen ára!
Itt, e rablók közt az ember
Három havi zsoldot elver,
Korsó kvászra mégse futja!
Hej beh rosszul él a szittya!
Nincs, kit hősi érdemére
Elhagyná fukar szemérme,
Hősi medveüldözőnek,
Vad toportyán-lődözőnek,
Szarvasállat-koncolónak,
Ellenség-felboncolónak,
nincs, ki jól megvendégelje,
pörköltszafttal, kurkakolbász-
féleséggel tömje torkát
s friss kenyérrel töltögesse,
setét serrel öblögesse:
mindez már a messzi múlt.
Látod, már a szittya: senki.
El kell innen, Pejkó, menni.”
Így kesergett Pistikur,
Legnagyobbik szittya úr.


Sarkantyúzta egyre Pejkót,
Véresre a szegény pej lót,
Az már éppen ugrott volna,
Mikor ím elejbe tolta
Egy szakállas, bajszos néne
Képit Pistikur elébe,
És repedt fazék csörömpölt,
Szája kürtőjén ahogy dőlt
Kintre számtalan szó, mígnem
Pistikur, a bátor, ígyen
Bömbölt rája vörös képpel,
S bőszen fortyogó epével:
„Ejnye, mámi, hagyja abba,
Ennek nincsen foganatja!
Nyögje már ki, hogy mi kéne,
Tőmondatban, öreg néne!”
„Ej, fiacskám, bús levente,
De morcos vagy reggelente!
Fend felém faggyús fülkagylód,
Mert megmondom, mit kell tudnod:
Fészkel fenn a fenyvesekben,
Turul túrta tág terekben,
Rőt toportyán lakta lápon,
Szarvas szítta szeles szélen,
Lakik egy vén, őszszakállú,
Kócos képű, horgas hátú
Nagy varázsló: őt keressed.
Kis kunyhója korcs, kerekded,
Füst fondorgál fonnyadt fából;
Ott ólálkodik, nem távol,
Messzi magas meredélyen,
Szép szakálla leng a légben,
Bütykös botját bökve bólint,
Négy irányba int, igéit
Mormolássza, mondja mindig.”
Már a vérmes Pistikurnak
Vérveressé vált velője,
Görcsbe gubbadt arca bőre,
És pödörve paprikásan
Peckes bajsza pörge pörcit,
Elbődült a szittyák szittya:
„Már elég legyen, boszorka,
Kendnek el nem áll a torka!
Már a borzadályos isten,
Szittyatermő Morcos Minden,
Legfőbb Nagyszakállu fennen
Áldja meg, csak egyet azt nem
Mondott még: miként ha híják
Azt az ős, mogorva szittyát.”
„Néked megnevezhetetlen
Ő, te oktalan, hiszen nem
Földi név övé, jegyezd meg,
Még a föld alá betesznek,
Hogyha őt megszólitod
Vagy szemed ráforditod!
Sós, sanyarga sors sötéten
Nyel magába, ha idétlen
Fecsegéssel faggatózol,
Nyafogással nyaggatózol,
Hogyha két szemébe nézel
Vagy hozzá érsz puszta kézzel,
Így hát akkor szólj, ha kérdez,
S bólogass, ha véleményez,
Nálad úgyis jobban ért ez
Mindenekhez, úgy bizony.”
„Ej, milyen jól megcsavartad,
Jól megcsűrted, sodrogattad,
Rágicsáltad, pödrögetted,
Hornyogattad, sörnyögetted,
Meghámoztad, meghímezted,
Majd elém így eresztetted.
Sok lesz mára már belőled,
Nyeljen el a viharfölleg,
Nagy vasorrodat meg főleg.
Ejha, Pejkó, pattanj végre,
Süvítsünk a messzeségbe,
Fel a bérci bús barlangba,
Hol a mágus ős fajzatja
Garabonciás igékkel
Főzi fortyogó levét, fel!”
Így rikkantott Pistikur,
Leghősebbik szittya úr.
Táltos lován légbe lebbent,
Száz szél szárnyán szállva szökkent.
Lent maradt a vén banya,
Gyúr vajákos asszonya,
Intrikus gonosz varangy,
Mondom néked: ott maradj.
Ám te, közben, Pistik Pistje,
Már ne szállj a fellegekbe,
Perdülj pörcös paripádon,
Fordulj félre földet érni,
Gyorsan, gyorsan már iparkodj,
Ott lenn téged várnak merthogy.
Több se kellett Pistikurnak,
Legnagyobbik szittya úrnak,
Sarkantyúját megsodorta,
Bajsza bojtját megbogyorta,
Reppent máris, merre kellett,
Vitte arra kósza szellet,
Istenszikra, őstojáshéj,
Turul tojta törzsi torta,
Ősök ősött tarka torka
Mélyiről kiköpködött
Vadregényes bús ködök.
Tornyos sátrat látott ottan
Pistikur, hát meghatottan
Eltörölte bús, magyar,
Keserédes, sós, fanyar
Szittyaorrból kifolyt taknyát,
S látta lenn, hogy megrikatják,
Látta ezt a törzsi táltos,
S látta, hogy valaki szálldos
Griffmadáron vagy parépán,
Ő meg állt a törzsi létrán
Integetve, nagy szakállal,
Dacolva a kínhalállal,
Állt a magas létra csúcsán
Csücsörítve, csorba foggal,
Széles szájjal szóra kelve,
Hátha Pistkur felelne:
„Jó, hogy jöttél, szittyák szittya,
Mint a tűzben kél a szikra,
Szikrák szikra, szokrák szokra,
Úgy küldött a vén boszorka.”
„Hát magának szintén minden
Második szavát nem értem.
Tolmácsolni bérelek majd
Egy bumburnyák bősz bolondot,
Hogy fordítsa, miket mondott.”
Így toporzékolt a Pista,
Pisták Pistja, legfőbb szittya,
Míg leszállta jómagát
Pejkó nyakát fogva át.

Itt az első ének vége.
Bár a második felérne
Hangulatban, stílusában,
Gördülékeny ritmusában,
Narrációs szerkezetben
És a többi és a többi,
Azzal, amit elmekegtem.
Itt a vége, már a vége,
Ez az első ének vége,
Hej, de végre ez a vége,
Hogy lehetne abbahagyni,
Pontot kéne tenni, vagy mi.

 

II.

Pistkur az Pista volt ám,
Lovon ment és nem parépán,
Csakhogy jobban hangzik így.
Csörgedeznek ősi jelzők,
Ezredéves szittya szerzők
Szóit szopja így a nép,
a szép, szorgalmas, szöveghű
(Mármint hűen olvasgatni
Nem rest), jámbor, szolgalelkű,
Üngyür-büngyür kis magyarság,
Mely nem tűr meg sok halandzsát,
Ám, ha olvas kürtöt, lándzsát,
Varkocsokkal fodrott főket,
Gaz zsiványt és hős verőket,
Ványadt, vörhenyes, vonyító
Férget és egyéb cirádát,
Dalban zengett hősi lármák
Költészeti kincsit,
Kedve telve gömbölyög
Egy-egy míves könyv fölött.

Úgy volt hát, hogy Pistikur,
Legnagyobbik szittya úr
Szemöldökét megsodorta,
Sisteregve pöncörészte,
Jobbra-balra csűrcsavarta,
Míg az meg nem állt helyén.
„Ménkű üssön énbelém”,
Csettintett türelme fogytán,
„Rágjon szét a vad toportyán,
Málészájú vén bolond,
A lényeget  no rajta, mondd.”
Erre így a nagy szakállú
Táltos, ősöreg varázsló:
„Absztraháljad át magad most,
Szittyák legnagyobbik szittya,
Titkos, rejtett kisszobámba,
Melybe nem léphet be bárki,
Ezt próbáld rekonstruálni
Medve gyúrta agyvelődben,
Emóciós jobb redődben,
Ott olyat látsz majd te mindjárt,
Mit nem látott még, ki itt járt,
Leplet rántok én le néked,
Tán sikerül is megértned,
Percepciós szerveiddel
Magadévá tenned mindazt,
Amit mondok. Ámde hidd el…”
„Állj meg, állj meg, vén szatír, te
Nem azért szálltam e szirtre,
Hogy lerántsad énelőttem
lepledet, meg beédesgess
Belső kisszobádba! Mérges
Lészek mindjárt, jaj de szörnyen,
Átkergetlek hegyen-völgyen,
Hogyha magadévá próbálsz
Tenni. Vagy ha erre lóbálsz
Bármit, mit nem kértem én.”
„Elhallgass, te vad tehén”,
Vágta fejbe bütykös bottal
Pistikurt a törzsi táltos.
„Arról van szó (hogy megértsd):
Egyre gyengébb és kevésb
A szittya nép. Elsorvadunk,
Kevés nőnk és nincs vadunk,
Régi szép nagy szittyességünk
Elszivárog, slussz, és végünk,
Eltűnnek a hős leventék,
Kész, a műsorról levették.
Őseinket kell követni,
Halász-vadász-gyűjtögetni,
Portyázgatni és nyilazni,
Nem császároknak nyalizni,
Turultejjel töltekezni.
Rizsparókás hölgyekhez mi
Ne kívánjunk kéredzkedni,
Szalonok helyett szalonna
Kell a népnek, nagyvilági
Nők helyett meg Ancsi, Ági,
Háztartási serteperték,
Combos, szilaj kis menyecskék.”
Várta most a nagy varázsló,
Mit mond erre Pistikur,
Az meg, látszott, nagy vadul
Tornáztatja gépezetjét,
S bár ha voltak nagyobb elmék
Akkor is már rajta kívül,
Végül így kiáltott Pista,
„Így igaz, hát már mióta
Mondogatom ugyanezt,
Ehhez kellett idehívnod,
Agyvelőmet így kiszívnod,
Zagyvasággal meggyötörnöd,
Kognitív kerékbe törnöd?”
„Ej, de jól forog ma nyelved,
Mégis kisszobámba kellett
Volna mennünk, Pistikur.
Fontosabb most még is az, hogy
Kantárodba megkapaszkodj,
És szelelj el Pej lovaddal,
Szembeszállj a bamba haddal,
Hass te rá a zagyva népre,
Alkoss új törvényt, a régre
Emlékeztetvén a szittyát,
Mielőtt még szétlazítják
Azt is, ami megmaradt.”
„Csak csomót szokás lazítni,
Ám azt jobb is, nemdebár?”
„Elhallgass, te szószatyár,
Szóidat ne csűrd tovább, de
Indulj most a fellegekbe,
Ahogy mondtam épp egy perce,
Ne okoskodj, hallgass rám.”
„És mi lesz a munka bére:
Mit kapok majd én cserébe?
Kéne már egy jó kis kégli,
Kurta jurta csak a régi,
Aztán hogy megvendégli
Ott az ember szittya társit,
Annyi hely van, hogyha ásít
Egyőnk, másikunk elájul.
Jól jön ám a lóerő is,
Mert most girhes gót gebével
Gurgulázom szertesztéjjel.”
(Erre Pejkó úgy begerjedt,
Hallvást, hogy nem elég fejlett
Járgány ő a Pistikurnak,
Sértődötten felszívódott,
Pistikur meg ott civódott,
Míg a hatalmas varázsló
Előpödört egy parázsló,
Csodaszépen csücsörítő,
Sasszemekkel, lófarokkal,
Oroszlános nagy marokkal,
Bőrüléssel felszerelt
Hórihorgas hős turult,
Amely szárnyakon gurult.
Hej, beh szárnyalt Pista kedve,
Nagyon meg volt elégedve.
„Most már dolgozz is, te átok,
S úgy vigyázz, hogy mindent látok.”
Ekkor Pista messze járt rég,
Mögötte a hegyek hátrébb,
Előtte a láthatár,
Alatta a szép batár,
Az újdonat új griffmadár.

 

III.

Ott tartottunk, Olvasóim:
Pistikurunk végre all in,
száguld szőrös szédülettel,
csujjog csőrös csődülettel,
hosszú kormos varkocsát
a szél cibálja szüntelen.
„Ej, no szerzek egy macát,
és ölembe ültetem.
Mit fog szólni ám az asszony,
Nem kéne, hogy fejbe – vágjon,
híres orra van, szimatja
átfurakszik mindenen,
már tíz éve ismerem
ráncos, bajszos kis nejem.
Ej, nem bánom, hadd pöröljön,
még a poklok mélyiről jön
érte úgyis egyszer el
az ördög, és az én szerel-
mes szűm újra szárnyra kaphat.”
Ezt gondolta Pistikur
míg az égen át haladtak,
ezt forgatta híres elme
híján töppedt agytekerccsel,
melyben nagy ritkán kevercsel
ő csak ádáz terveket,
mert az bárhogy nem lehet.
S már az utat meglelé
szülőfalva, Szity felé.
Egyenest a főutcába
hajtott porzó griffpatákkal,
s arra gondolt, megdobhatta
volna őt néhány petákkal
az a bárgyú vén bolond.
„No, te Turka, ott maradj, a.”
– mondta csodás madarának,
akit Turkának becézett,
s midőn az csak kaparászott,
így rikkantott: „mán mit állsz ott?”,
jót kacagva és kocogva
indult megnézni: a kocsma,
édes egy szülőivója
áll-e még, hol egykoron,
mármint egy nappal korábban.
„Jaj de jó, hogy megtaláltam.
Ám de nincs egy rossz vasam se,
hogy tudok majd költekezni,
szittyalével töltekezni?”
Látta ám, hogy fölmereszti
selymes, karcsú kis szemöldét
cserfes bájjal Förmes Eszti,
s a csapszék mellől mórikálja
Pistikurnak bájait.
„Ej, lecsapnék rája itt”,
csörgedezve folyt ki nyála
most a szilaj szittya hősnek.
„Már ki itt a legerősebb
és legszittyább szittya férfi?”
„Megmondom, ha eztet kérdi,
mert biz nem más, én vagyok.”
„És ki vajh a legnagyobb?”
„Én vagyok, a Pistikur,
Legnagyobbik Szittya Úr,
még nevem is pont, hogy ez.”
Szempillái úgy csapdostak
a szépséges szép csaposnak
mint a Vénusz légycsapója.
Már most ezt itt megcsapolja
(mármint hogy a Förmes Esztit),
csillantott a két szemével
egycsapásra Pistikur.
Nyálát csorgatván a söntés
hátulja felé osont, és
megragadta hátsóját a
sört fakasztó Erzsikének.
„Erzsi, Eszti, egyre megy,
elmegy egyre, begyre meggy,
fityfiritty és futyfurutty,
én vagyok az ős Alef,
olcsó húsban híg a lev.”
Ezt szavalta hízelkedve
Esztikének Pistikur,
kinek neve épp, hogy ez.

„Állj, csak állj meg, Pisták Pistja”,
így üvölt egy másik szittya
látván, hogy mi készülődik.
„Azt képzelted, hogy te vagy tán
minden szittyák legnemesbje,
felmenvén a szépszülőkig?
Én azt mondom, hogy csaló vagy,
legnagyobbik szittya nyúl!
Még neved is guberáltad,
koldusoktól kunyeráltad,
és most erre csorg a nyálad?
Nem védelmez hősi illem
vetélytársak kardja ellen,
így a Eszti majd azé lesz,
ki a próbát megnyeri.”
Pistikurnak nyomban forrni
kezdett hősi agyvize,
és imígyen hisztize:
„Ejj, de jól megcsavargatlak,
recsegtetlek-ropogtatlak,
pörkölthúsnak felkockázlak,
hagymás zsírban megpirítlak,
aztán még egyszer kinyírlak,
és fasírozottat főzök
én belőled, borsos gőzök
ínycsiklandó forgatagja
száll majd sercegő husodból!”,
ezt süvölté Pistikur.
„Látom, legfőbb tehetséged,
hogy nyáladnak záporában
elhadarj sok nevetséget.”,
vágott vissza most a szittya:
a móresre megtanítja
ő már Pistát mindenáron.
„Ám de várj csak, kis barátom,
íme ebben versenyezzünk,
szájalásban párbajozzunk,
szócsépléssel vagdalkozzunk,
nyelvtörőkkel döntsük el,
ki a legjobb szájvitéz!”
Férfiúi méltósága
szállt fejébe, majd hasába
Pistikurnak, mindamellett
teljességgel elfelejtett
minden mást az égvilágon,
Esztikét is félredobta
s az serényen csak csapolta
fürge kézzel még a sört,
egy könnycseppet eltörölt,
és emancipációról
ábrándozva sírdogált.
No, de mindeközben Pista
és a ravasz öreg szittya
felkészült a viadalra.
„No, kezdeni ki akarja?”,
fújtatott a Pistikúr.
„Várj csak, várj, csak, légy türelmes,
lepénylesőd hej, be verdes!
Még szabályokat se szabtunk.
Nyisd ki másik testnyílásod,
és figyelj egy röpke másod-
percig, míg most én beszélek…”
„Nyögjed már ki, mert az élet
túl rövid, te vén bolond.”
„Szószövés lesz hát a lényeg,
tán eszeddel ezt feléred,
bár sok minden nem tolong
vastag, szőrös agyvelődben.
És ha versed gyér, erőtlen,
vesztesz. Győz a jobb poéta,
Nosza, Pista, dalra fel!”

IV.

„Harminchárom horpadáson,
túl hetedhét buckaháton,
ott lakott az én barátom,
arra fészkelt Pistikur,
legnagyobbik szittya úr,
mint setétlő nagy turulhím:
sziklacsúcson hórihorgott,
torka mélyiből rikoltott,
áldozatra leskedett,
míg borongós este lett.
Akkor aztán ráhanyatlott
süppedékeny matracára,
jófenékü szép macája
várta már a szittya hőst.
»Én tebenned, édes mátkám,
hátsód formáját imádnám
minden más egyéb fölött,
istenségnek elnevezném,
mert tökély és tiszta eszmény,
áldoznék előtte mindig,
akkor is, ha odafingik,
mert az isteni sugallat
volna nékem, édesem.«
– Így enyelgett éhesen,
míg erős lapátkezével
dörzsölgette körbe-körbe
hőn imádott tomporát.
»Ím, az álgyu csőre töltve«
– ám az asszony akkorát
sújtott ekkor Pistikurra,
még pediglen épp alulra,
hogy megtér az istenéhez
és hulltában még elélvez,
hogyha véznább férfiú.
Ámde Pista hős levente
volt, bár inkább reggelente,
most az irtózat belengte,
hogy meglátta hitvesét itt,
kiről, tudta, azt mesélik,
mindeneknél több a hája,
szerteszét bugyog tokája,
bőre izzadt és penészes,
ökle vörheny hurkaujjak
pattanásos zsírgubanca.
»Merre fussak, merre bújjak?«
– sikkantott fel Esperanza
halkan Pistikur alól
(vagy Juliska volt, ki tudja,
nem kérdezte Pista azt).
»Szárnyra kelj, mint kósza lepke,
csörgedezz a fellegekbe,
mert e rusnya ősmedúza
bosszuját még meg nem úszta
senki lánya, kisszivem.«
És a nimfa sebtiben
rebbent volna, mint a pille,
szépfenékü kis Piroska,
ám a Pista meg kimosta
hímporos kis szárnyait,
ott vergődött még szegényke,
ekkor jött a felesége,
bongó-dongó hústömegként,
Pistikurnak, és a lepkét
kíméletlen szétlapítta.
Egy fatálba most a szittya
felkaparta, megkavarta,
liszttel, zsírral elhabarta:
»Nézd, babám, amit befőztem!«
monstruális nője közben
dőlve, rángva, kunkorogva
átváltozni készülődött,
hörgött s fuldokolva bőgött,
Pista elbújt undorodva,
és a asszonyból, no lám csak,
griffmadár lett, mily varázslat,
Pistikurnak hű turulja!
Tolla, csőre nőtt ki újra,
csemcsegett és rúgkapált.
»Rendezünk ám hurkabált«
– paskolgatta Pista. – »Abrak
kell a táltos ősi vadnak«
– és a griffmadár befalta
mind szegény kis Erzsikét.”

„Én e kedves versikét
nem szavalnám sokfelé, de
meg kell hagyni, hogy beszéde,
dikciója, fikciója,
trópusoknak tíz kilója
jól volt benne elhelyezve,
ám az írást biz fejezd be,
mert dilettáns, Pistikur.
Nem volt benne hogyishívják,
túl kevés a miabánat.
Tán magad is kitaláltad:
nem csapattad le a zsírját,
kozmás lett a pörcögője,
nem volt, aki föltörölje
tunkolványos kenyérhéjjal.
Sótlan volt és paprikátlan,
nem volt gazdag praktikákban,
hiányzott a hagyma róla,
nyers maradt és túlpuhult.”
„Elhallgass, te vén szadista”,
szitykozódott most a Pista,
„nincs tebenned irgalom?
Majd belőled jobb lecsó lesz,
hogyha májadat kitépem
és cikkcakká irdalom!”
„Szád betedd, te észveszett”,
sustorogták itt is, ott is,
„nem tudsz minden részletet.
Mert nem más ő, mint a szittya
költészetnek istenatyja,
szóknak szikár szavalója,
mondatoknak megmondója,
hangok hősi hangadója,
fonémáknak megfonója,
szintaxisnak színezője,
korunk legfőbb úttörője,
díja, érme számtalan,
minden ihlet nála van,
s tőle kér a múzsa is.”
„Ej, no lám csak, így van ez?”,
Kunkorodott Pistikúrnak
sűrű sötét nagy szemölde.
„Mitagadás – így bizony”,
szólt a vén a dús babérlomb
súlya alatt görnyedezve.
„Megható, hogy fölfedezte
csekély hírű kis kivoltom
némely kocsmatöltelék.”
„Ez bizony nagyon derék,
és neved mi volna hát?”
„Úgy hívnak, hogy Vérgyilus.
Nem hiszem, hogy nem hallottad,
iskolában nem tanultad,
vaskos könyvek hátgerincén
aranybavert szép betűkkel
nem láttad még tündökölni.”
„Vérgyilus, hm, Vérgyilus…
Tán az Annálist te írtad?”
„Nem, azt sajnos Tacitus.”
„Az valami bacilus?”
„Nem, te bús analfabéta,
csőcseléknek martaléka,
pórihorgas bomladék.”
„Sejtem én már, hogy ki vagy te,
nem csupán a vak szerencse
sodrott erre megkeverve
kondérjának kotyvalékát,
levesének lebernyegét,
fondüjének fondorlatját,
mártásának martalékát,
pacalpörkölt porcalékát…”
„Kedves szűmben bugyborékoz
már az éhnek savanyája,
annyit össze kukorékolsz
különféle jó kajákról.
Ám az ember kitalálja
retett hátsó szándokod:
azt képelted, nyálcsorgásom
csobogása túlharsogja
butaságod, és hogy máson
őrölnek majd roppant elmém
malmában a kerekek,
mint tudós költészetészet
ágyúinak sortüzével
porral tenni egyenlővé
poétikus teredet.”
„Ez volt ám a felelet!”
– Tapsolt könnyes áhítattal
egy rajongó szittyfióka
(tojáshéja még kilógva
költőnek készült talán,
és lelkének fortyogását,
párás barna belsőségét,
girbegurba gőzölgését
költemények oltárára
kunkorítva szülte meg.)
„Ezt eszedbe jól bevésd:
bízd csak rám a rímelést.”
– Förmedt rája Vérgyilus.
Az meg ájultan terült el
fél szemével azt figyelve,
hogy ki látja ájulását
(főként melyik szittyalány),
ám mindezzel nem törődött
egyáltalán senki sem.

V.

Mindeközben egyre-másra
zajlottak az események.
Izgatottan, hogy meglássa,
kit faragtak a keményebb
fűzfából, a hallgatóság
egyre jobban lázba jött.
Sűrű bajszok pöndörödtek,
cserfes szoknyák kunkorodtak,
kenéyrhéjak tunkolódtak,
megdördült az ég fölöttek:
izgalmában rángott arca
még az úristennek is.
„Hisz te vagy a megszakállott,
hegy tetején motyorászó
vaskalapos múmia!”
S a tenyerét úgy lecsapta,
ketté vált az asztal lapja,
minden tányér repkedett,
mint egy baljós fergeteg.
Pistikurnak két szemölde
most a vak költőt döfölte
rettenetes ráncolással.
Az meg lassanként felállott,
egyre nőtt, kihajtogatta
felgöngyölt nagy csápjait,
mint akár egy varázsállat,
mint egy ájatos manó.
Pista erre: „Hát ha itt
Tárod elő poshadó
ingoványos belsőséged,
gonosz sötét felső részek
betetőzte alsó fertőd,
zsírt izzadsz ki és tepertőt,
még az étvágyam is elmegy!
Nem érdemelsz hát kegyelmet.”
„Ostoba vagy, Pisták Pistja,
együgyű, mint minden szittya,
hisz egy szavam széthasítja
koponyástul agyvelődet,
a plafon is bekenődhet,
akkorát fog fröcskölődni,
hogyha egyet mormolok.
Én vagyok a szók szövője,
főneveknek fölfalója,
rigmusoknak ringatója,
melléknevek martalóca!
Kóros képzeletvilágom
külvilágba köpködöm –
mit kimondok, létrejön.
Élőlények, tárgyak és
gondolati dolgok is:
engedelmeskedjetek!
Egy szavamra fenekestől
felfordul a lézetés,
rántott hús lesz a levesből,
igazságból tévedés.
Neveimnek seszeriszám,
szavaimnak sosincs vége,
amit mondok, burgyulás,
nincs utána semmi más!
Nincsen senki sem fölöttem
pokoli és mennykörökben,
én uralkodom örökken,
én, a Mindenmondható.”
– Így bömbölt a Nagyszakállú,
s megdördültek körös-körül
mindenütt a mindenek.

„Öndicshimnuszod, bevallom,
roppant szórakoztató,
csakhogy éppen irtózatos,
förmedvényes butaság.
Az beszél így, teli szájjal,
aki félti a hasát.
Kíváncsivá tettél viszont,
mert kiléted zavaros
(bár nem hiszem egy szavad se,
amit mondasz, kacsafos).
Tán te voltál álruhában
tegnap az a vén boszorka,
aki nekem felsorolta
hősi feladataim,
kinek poshadt gégefője
be nem állt, de már előtte
rothadásos alkatával
felzaklatta lelkemet?”

Elővette most a vénség
leggonoszabb vigyorgását,
igazolva föltevését
Pistikurnak, s merő álság
terült szét a fogsorán.
„Oh, ne nézz oly ostobán!
Sőt, nem csak a vén anyóka,
én vagyok a csaposlány is,
én a kocsmatöltelékek,
mindegyik teremtett lélek.
Befolyásom mérhetetlen,
lent és fönt is, az egekben,
mindenhol az én szavamat
dadogják a kósza lelkek,
enyém minden jambus itt.”

Pistában a felismerés
széthömpölygött bizseregve:
a tulajdon felesége
ugyanő – más ki lehetne?
Mindenre ez magyarázat:
az, hogy ronda dagadt állat,
és hogy mindig oly goromba,
hol velőbe, hol gyomorba
sózza szegény Pistikurt.
Miért vetted feleségül,
Pisták Pistja, ezt a rémet?
– mindenki ezt kérdezi.
Elég legyen annyi hozzá,
nem volt mindig ily drabális,
kecsesebb volt, mint egy hattyú,
szemérmesebb még annál is,
gyönyörű volt és törékeny,
Pistikurunk volt fölényben
(néhány évig legalábbis).
Úgy beszélik, Pistikurnét
egy borongós őszi este
elfogta a szittyulás…
(Ám erről majd másik ízben
számolok be alaposan,
mert nem ide tartozik.)

„Hogyha mindenkit befaltál,
minden vad- és minden haltál
s mi jó falat szemszájinger
a bendődben végzi be,
és az összes szittya bárdot,
sőt, még ezt a brigittebardot-t,
aki neked mit sem ártott
(a nejemre célozok)
szőrös-bőröstül lenyeltél,
bús begyedben megbegyeltél,
zöld zúzádban szétzuzultál,
és borongós bélcsatornád
bugyraiban burjánozni
küldted örök kárhozatra –
mondd, mi dolgod énvelem?”

Minden szem egyszerre forgott,
minden láb együtt mocorgott,
egy zsinóron bábozódak,
húslevesként fodrozódtak
egyre Pistikur körül.
Megszólalt a Soknevű, és
mozgott minden szittya száj,
morgott minden szittya hang:
„Hosszú évek munkájával,
ármánnyal és cselszövéssel,
Szittyaföldet múlt időbe
tettem, ahogy elterveztem:
önként, bizony, dalolva ment
lépre itt a szittya nép;
észrevétlen semmisült meg,
máig sem jött rá a cselre,
(hogyha igen, elfeledte),
nekem adta mindenét –
így történt a kézhezvétel.
És én dolgom végeztével
dudorászva hátradőltem,
élvezni a Szittyatúrát,
ezt a mindig nyitva tartott,
egyszemélyes vidámparkot,
ahol végre én vagyok csak,
nem áll sorba senki sem.

Erre meg te előmászol,
tekeregve felkacsázol
merészen a poshadásból,
ismeretlen, hősietlen,
messiális seggdugasz!
(Még neved is épp, hogy az.)
Őgyelegsz csak jobbra-balra,
a szavaknak nincs hatalma
rajtad, nem hat rád a kánon,
fogásodat nem találom.
Sőt, mi több, a verselésed
nem más: bárgyú hulladék –
jobb, ha ezt eszedbe vésed.
S most helyedbe hulla lép!”
– Szemgolyói karikáztak,
orrcimpáin őrült láznak
kelései pukkadoztak,
nyála rácsorgott kezére,
melyben rángott kelevéze
(hogy-hogynem most lett olyanja),
s Pista felé megsuhant.

„Hol vagy, táltos turulgriffem?
Gyere már, vigyél el innen!”
– Jajgatott fel Pistikur.
(Épp kitért a kard elől, de
karját majdhogynem letörte
most egy székkel Pistikurné.)
„Attól tartok, turulgriffed
szájából is én nyerítek!”
– Hahotázott a Szittyátor.
Förmes Eszter érkezett most:
„Nincs menekvés, itt kezet mos
agyvelődben minden szittya.”
– Őrjöngött, és fejbeszittyta.
Egyre-másra támadtak rá
mind a szittyák Pistikurra,
folyt a vér, habzott a turha,
teljes volt a zűrzavar.

Ámde ekkor nagy robajjal
beszakadt a kocsmaajtó,
s kibontakozott a proból
Pistikurnak paripája
(amelyiket lecserélt).
Szélsebesen kalimpálva
rázta szét a csőcseléket.
„Azt hiszem, hogy most lelépek”
– kiáltotta Pistikur,
legnagyobbik szittya nyúl.
Törött testét rátekerte
hű lovára nagy jajongva,
az meg futásnak eredt.
„Úgyis elkaplak, te nyamvadt,
nem szerzed meg a hatalmat.
Megnyúzlak és kibelezlek,
bográcsomba beleteszlek
még, ha addig élek is!”
– toporzékolt Soknevű.
Távozván a szittyák szittya
Nagyszakállút egyre szidta,
és lovához így szavalt:
„Megtartlak már mindörökre,
együtt leszünk meggebödve,
hű gebém, te Roszinánt.
Nem kell ide kacifánt.
Vigyél innen messze földre,
hátha nem leszek megölve.
(Bár ki tudja, ott mi vár?)
Hát irány a láthatár!”

(Ne hidd, hogy a vége ez itt,
Folytatása következik.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s