Idén immáron harmadik alkalommal örülhetünk egy Apokrif-szerző hamarosan megjelenő kötetének, méghozzá ismét egy elsőkötetes alkotóénak. A napokban jelenik meg a JAK-füzetek sorozatában Kerber Balázs alszom rendszertelenül című verseskötete. A könyvet két, itt először elolvasható versével, valamint Marno János egy korábbi laudációjából vett részlettel ajánljuk.
Enzo ősszel
Enzo egy őszi téren, halvány kő talpa alatt;
mintha jártam volna ott az egyik utolsó,
melegebb nap hevében, amikor a közeli
kosárpályán még izzott a salak. Akkor
a fák még kristályosan-telten álltak, nem
hajladoztak; tűzött a nap. Mára csak
egy sivár és tágas tér maradt. Enzo
nedves köveken sétál, s a házak közt
lógó égfoltokra néz. Szürkén tocsog
a lakótelep: dzsungel lesz az egész.
A mondat
Egy mondat, melyet nem
mondasz ki szabályosan,
megcserélsz benne egy-két
szerkezetet, mintha mást
akarnál mondani, s végül
azt se, ezt se mondod. Nem
mondasz mást, mint az
árnyalatot, és ebbe az
otthonosságba nehéz lesz
behatolnia annak, aki
nem ért téged. Ez a tiéd,
a meg nem értettséged,
jóleső massza. Vagy szél,
ami hajadat fújja, dagasztja,
és megérinti az elméd.
Lukács-fürdőd tetőterasza,
ahol sokáig időzöl, s melyet
lényegében nem hagysz el
sohasem.
*
*
“Nem vagyok meggyőződve arról, hogy Kerber Balázs egyetért evvel a titulussal, amivel ma déltájban találtam őt megilletni az ablakban ülve, azon tűnődve, hogy miért is szeretem különösen az ő verseit, a hangját, miért jut egy idő óta elsőként ő az eszembe, amikor a legfiatalabb kortárs hazai költészet kerül szóba társaságban, vagy akár a magányomban, talán még a legmagányosabb magányomban is. Amelyben nem szokásom hangot sem adni, sem kapni, azaz elfogadni olyat, amely valami reménynek adna hitelt, szóval nem szeretek olyan hangot kapni, amely már a reménynek adta oda magát. És valamiért a Kerber Balázs verseit ismeretségünk kezdete óta mentesnek éreztem az ilyen árulástól, árulkodástól, álságoktól, álságosságoktól. Az ő verseinek a lírai énje egy pillanatra sem okozott kínos perceket nekem: felszívódott a versek saját véráramában, mondhatni maga vált vérévé-táplálékává a verseknek, illetve a szavaknak, hiszen a szavakon múlik elsősorban a vers, hogy azok milyen erőnlétben találnak magukra és egymásra a versben. Mert a versben, az esetenkénti látszat ellenére, nincs helye érvelésnek. Ott nincs az, hogy többet ésszel, mint erővel. Nincs rá idő, mivel a vers közvetlenül az idővel mérkőzik meg, az úgynevezett szabadvers még inkább, mint amit időmértékesnek nevezünk. Kerber Balázs, és ebben a fiatal Weöres Sándorra emlékeztet, élvezettel játszik az időmértékes formákkal, helyenként az ilyen formák leleményesebbé teszik őt a képalkotásban is, a jelenetezésben, de a nyitott formákban izgalmasabbak a tudatos, önreflektív fordulatai. Kockázatosabbak.”
Marno János (Litera.hu, 2011)
Apokrif Online 
1 Comment