Kilencre már kint vannak a székek a gang udvarán. Alsómamó egy fehér, műanyag székben trónol. Innen irányítja a királyságát. Mellette két unokája ül, matricákkal babrálnak. A harmadik egy biciklin kering a keskeny udvaron. Körülötte két kis pulya szalad, csípik kezét, lábát, ahol érik – „add már ide, nem is a tiedé!”. – Murzsa Tímea írja az Apokrif naplóját.
Jobbra. Balra. A kéz sikál: lépcsőt, korlátot. Rágógumit spaklival. Cingár, pókhasú nő a takarító, mintha a köldöknél valaki megfogta volna, és kicsúcsosította volna a hasát. Dauerolt, szőke haja van, fél fülében egy fülhallgató, rádiózik.
„Mmmm” – dúdolja ütemesen. Kis szünet, majd megint – „mmmm”. Hajnali hat van, a ház még alszik. Egy-két munkáslakásban már csikorog a kilincs. Táskás szemű emberek bújnak ki az ajtókon, arcukon a párna és egy másik, meleg test emlékezete. Az alsó szinten ébredezik a cigány család. A háznak két mamója van. Egy itt, a földszinten, egy pedig az elsőn. A felső csendes, szikár alkatú, az alsó terebélyes, nagyhangú.
Kilencre már kint vannak a székek a gang udvarán. Alsómamó egy fehér, műanyag székben trónol. Innen irányítja a királyságát. Mellette két unokája ül, matricákkal babrálnak. A harmadik egy biciklin kering a keskeny udvaron. Körülötte két kis pulya szalad, csípik kezét, lábát, ahol érik – „add már ide, nem is a tiedé!”.
Eriggy ki a boltba – szól a biciklisnek Alsómamó.
Mér? Menjél te. Beleszorultál a székbe? – válaszolja dacosan a fiú. Szép gyerek: nyúlánk, kávészínű, barnaszemű. Tizenkét év körül lehet, de idősebbnek tűnik.
De nagy szád van! Meg ne mondjam apádnak. Elveri a segged, te átok! Mensz, ha mondom.
Mamó, vehet kólát a Csabi? – kérdezi az egyik kicsi.
„Mamóó, vehet kólát a Csaabi?” – utánozza a fiú a kislányt kifelé menet, mire az megint utánaszalad, meggörnyed, mint egy fejelésre készülő kos, majd céloz. A fiú kirakja a tenyerét, tartja a kicsi fejét. A másik három vihog.
Ne kacagjatok, felébred rátok mindenki – mondja Alsómamó, de azért ő is nevet. Óriásmelle föl-le mozog, reng a nagy test a székben.
Namár. Te ökör. – mondja nevetve húgának a fiú , aztán elindul a boltba. A kislányok lecsapnak a biciklire, ágaskodnak, hogy fel tudjanak rá ülni. A kert apró betonkerítéssel van elkerítve, felmásznak arra, hátha onnan könnyebb.
Az alsószomszéd, aki a kertet gondozza, épp indul dolgozni.
Összetapossátok a virágot, másszatok le onnan. Miért kell mindig itt játszani? – kérdezi.
Ne tessék már haragudni, Ilike. Há’ fölmásznak oda, de nem mennek be a kertbe. – válaszolja Alsómamó.
Negyedszerre szólok. – mondja erre Ilike.
Kifelé menet félhangosan suttogja maga elé: lassan ez már itt Kis-Románia. Csak a virágokat ne taposnák… erre van eszük. Kidobni a szemetet, arra nincs. Fizetni a lakbért. Arra nincs. Mint egy taliga aprómajom – folytatja a mantráját.
Közben Csabika megjön a boltból. Ilike monológjának csak a végét kapja el: „aprómajom” – ízlelgeti a szót.
Odaadja nagyanyjának a pénzt, a szatyrot beviszi. Kihozza a kólát, húzz belőle egyet, a kicsi a lábánál áll, nyújtózkodik.
Én kértem. Adjál! – kérleli a lány.
Tudod, mi vagy te? – vigyorog Csabika.
Nami? – kérdezi a kicsi.
Aprómajom – nevet a báty, és a kezét mindjárt ki is teszi, tenyerét kinyitja, hogy kivédje a következő fejelős támadást.
Apokrif Online 