Halogattam, aztán túlságosan hiányoztál, túlságosan egyedül voltam, messze egy idegen országban. Először csak futni indultam, futni és verset mondani, a híd felé, ahol nem járnak ilyenkor már az emberek, csak autók az országúton, hangosak, ezért hangosan lehet szavalni magyarul. – Bödecs László írja az Apokrif naplóját.
Hűvösebb volt éppen a nyári este. Csak annyira, hogy el lehessen kapni egy megfázást, vihar készülődött, de ezt is későn vettem észre, és már fedél alatt. Nem gondolkodik ilyesmiken, aki éppen csodák után jár. Akkorra már több mint egy hónapja kinéztem magamnak, és hetek teltek el azóta, hogy eldöntöttem, hogy felmegyek.
A kollégium ablakából, ahol gyakran töltöttem veled az időt (csakúgy képletesen veled, értsd, rád gondolva) éjjel és nappal is látszott egy bizonyos épület. Kupolás, monumentális, szép arany kereszttel, biztosan egy templom vagy bazilika (mit tudom én, nagy templom). Fenn egy hegyen, nappal a napfénytől, éjjel a megvilágítástól, két másik szőlőhegy közül kikukucskálva, vagy a vállukra ülve. Hiszen nem lehet annyira messze, ha még most is ekkorának látom. Nem néztem utána, elrontott volna mindent, ezt személyesen kellett felfedeznem. Halogattam, aztán túlságosan hiányoztál, túlságosan egyedül voltam, messze egy idegen országban. Először csak futni indultam, futni és verset mondani, a híd felé, ahol nem járnak ilyenkor már az emberek, csak autók az országúton, hangosak, ezért hangosan lehet szavalni magyarul. Ez sokszor jót tesz, enyhíti a honvágyat. Közben ott pompázott az éjjeli kivilágításban az a kupolás, hatalmas épület, messze vagy közel, két szőlőhegy között egy harmadikon. Másnap dolgozni kell, de egye fene, majd később megyek be legfeljebb, nekiindultam.
Hamar elértem a város szélét, a szőlőhegyek alját. A házak egyszer csak véget értek, mintha elvágtak volna egy fényes ezüst szalagot. Itt kezdődött a sötétség, de ekkor még elég jól bevilágított mindent a Hold. Betonút volt egy ideig, az vezetett fel a hegyekre a szőlőtökék között. Kanyargósan. Eltűnt az épület a szemem elől. Persze, hiszen felértem az egyik szőlőhegy aljára. Az egyikre a kettő közül, amiket ha megkerülök, mögöttük kell lennie a harmadiknak, ahová el akartam jutni. Kanyargott az út, már alig lehetett látni, rókáktól, vagy kóbor kutyától féltem, felkaptam a fejem minden neszre. Nem lehetettem biztos benne, egyáltalán meg tudom-e kerülni ezt a hegyet, egyáltalán ez-e az egyik a kettő közül, hiszen vagy tíz van egymás mellett a város szélén, merről is kerülöm meg éppen, vajon milyen hosszan vezet az út? Gondolkoztam, és vissza akartam fordulni, féltem is, és hát nem tudhattam semmi biztosat.
Ezek mellett persze te is jártál az eszemben. Ekkor már több, mint két hónap telt el azóta az este óta, amikor rám bíztad magad, te úgy mondtad “most nagyon kihasznállak”. Mekkora örömmel. Reggel szelíd voltál, korán keltünk, mert vizsgázni mentem, találtunk egy fázó kismacskát a negyediken az ajtó előtt. Ő be akart jönni, kivittük. Mosolyogtál és nem a lifttel mentél le, csókot adtam. Akkor is kicsit hűvös volt nyár létére.
Ez jutott eszembe a hegyen, ez járt a fejemben mindig (ismétlődve futott a háttérben minden mögött), és ahogy utána még néha beléd botlottam, mikor a közeli egyetemen volt bentlakásos felvételid egy hétig. És csak kis részben direkt, épp csak tudtam, hogy erre vagy, és mivel soha nem beszéltem meg veled, csak vaktában elindultam a könyvtárba, arra mentem és így, csak mert akartam, még csak nem is vártam, vagy álltam meg (túl sokat), többször is láthattalak.
Mikor a hegyen voltam a szőlőtőkék között elveszve, két hónapja már legalább nem beszéltem veled, nem erőltettem, persze hívtalak, írtam azért. Csak nem vetted fel, nem válaszoltál, vagy csak félvállról. Ez mind egyértelmű volt és ugyanakkor lényegtelen is, nem tántoríthatott el. Most úgyis messze voltunk egymástól, csak az számított, hogy biztos te is gondolsz rám, hogy gondolkozol rajta, hogy olyasmi köt össze most már minket, amit, legyél akármilyen üres, leszbikus vagy gonosz is, te sem felejtesz el soha. És ezáltal engem sem. Óhatatlanul is az életed része lettem, a történeted egy szereplője, és ha mesélned kell, majd rólam kell mesélned, ha kérdezik egy részeges éjszakán, egy fesztiválon, mikor ismerkednek veled. Vagy, ha felnőve megkérdezik a gyerekeid, vagy, ha anyád kérdezni és nem hazudsz neki már.
Fel fogod venni, gondoltam, hogyha megtalálom azt az épületet, hogyha kitartó leszek, ha nem félek, hanem valahogy, végigjárom az utat, bevonzalak, mágikusan, mint ahogy itthon történt, csak mert akarom. Még az Istent is előrángattam, pedig igen régen vettem őt már komolyan, és szóltam hozzá, félhangosan, mint egy kezdő bolond.
“Jó, nem vagyunk mostanában túl jóban, hát mert tudod, nem hiszek benned, te meg folyton kibaszol velem, nincs soha szerencsém, mindig átvernek és csalódom. Szar ez az év. És tudod, jobb, ha nem vagy, mert már nagyon haragszom, ha mindebben a te kezed is benne van, akkor szararc vagy, jobb, ha nem vagy. De most fogadjunk. Odatalálok, mint Jézus, megjárom a Koponyák-hegyét, csak aztán vegye fel az az idióta, mert rohadtul nem lehet ez így.”
Nem fordultam vissza, fújdogálni kezdett a szél, a Hold túlsó oldalán pedig még feketébb lett az égbolt. Bolyongtam a szőlőtőkék között valahol, ahol már át kellett kerüljek a hegy túlsó oldalára. Visszajutottam a város fölé, meredek lépcsők vezettek le egy ismeretlen ipari területre a leszakadó hegyoldalon, itt még vissza lehet jutni a civilizációba, és keresni egy buszt. Hiába kerültem meg a hegyet, még mindig nem látszik az épület. Nem, lassan itt kell lennie, csak menni kell tovább, csak folytatni kell az utat, ez a zálog, ezt kell megfizetni, hogy most csodát tudjak tenni veled, hogy ilyen messziről meghalld a gondolatomat. Már egy órája róttam az utakat a hegyen, igyekezve tartani az ösztön diktálta irányt a kanyargás ellenére.
Elhatároztam, hogy semmi esetre sem fordulok vissza, most már mindegy, már visszafelé sem találok egykönnyen, a bizonytalanságban, mint egy bűvész cilinderében eltűnt kis nyuszi, már nem is gondoltam rá, hogy a logika szerint teljesen egyszerű út visz a kollégiumhoz, hogy talán fentről még látom is a saját ablakomat, hiszen onnan nézve igaz ez.
Aztán megláttam, Ahogy élesen fordult az út, feltűnt az épület, még mindig messze, de újra láthatárban, és valahogy egy másik hegyet kerültem meg, de az is szomszédos. Láttam az utat, le egy kicsit a völgybe, majd újra fel. Most már nem tévesztem szem elől. De még mindig sokkal messzebb volt, mint gondoltam.
Aztán találkoztam egy kereszteződésben piknikező fiatalokkal, ittak, nem akartam németül beszélni, jól esett volna pedig megszólalni, és talán inni velük egy kortyot, de megtört volna a készülő mágia ereje. Fáradt voltam. Átvágtam valakinek a bekerített szőlőjén, mert megint nem láttam a kerülőutak végét, és kitudja hova vezettek. Élesen felfelé kellett volna tartanom, de hömpölygött az út körbe a hegyen. Nincs időm, hogy bejárjak egy spirált.
Megdöbbenésemre visszakerültem a civilizációba, az épület közelében egy kis városrész, önálló névvel, vendéglőkkel, sok lakóval; hiszen az épületem egy turistalátványosság (ez megmagyarázta a folytonos fényárt). Na, hol az a kurva lépcső, ami felvezet.
“Isten, látod kitartó voltam, látod, csak azt remélem, hogy az emberek között létezik valami telepatikus kapcsolat, hogy, mindaz, amit eddig ezzel a lánnyal, mit ezzel az lánnyal, az egyetlen és leggyönyörűbbel, akibe talán életemben először igazán szerelmes vagyok, megéltem, az nem véletlen. Csak fél, mert még nem volt senkije, csak nem tudja, mit akar az élettől, csak nem érzi magát felkészültnek, de már ő is valahol érzi, hogy nem vagyok neki közömbös, hogy az életünk csodálatos módon összetart, és ettől fél, de majd megnyugtatom.”
Be volt zárva a főkapu, volt egy őrbódé a kocsi bejáratnál, a meredek, csúszós lejtőn kapaszkodtam fel és terebélyes, fal helyett ültetett bokrokon másztam át. Minden eddigi látványosságnál életem során (talán túlzás, mert jártam erre-arra) pazarabb volt, amit láttam. A készülő viharról még mindig nem kellett tudomást venni, csak a szél fújt, még mindig igen messze a felhők, és a város felett, a horizonton látszottak a csillagok. Maga a város, mint egy szétszórt zacskónyi aranypapírba csomagolt szaloncukor. Az épület egy barokkos sírkápolna. Négy kőoroszlánnal, a homlokzatán felirattal: “Liebe hört nimmer auf”. Ezt is csak jó jelnek vehettem. A levegő hűvös és friss, elmúlt minden fáradtságom. Össze kellett szednem magam, mert most, hogy megigéztelek, beszélnem kellett veled. “Fel fogja venni. Hallhatom a hangját. Mit is mondhatnék neki, már egy éve talán még unja is, hogy szeretem, nem mintha annyiszor mondtam volna, de hát mit jelent ez a szó, amíg nem mondják egészen biztosan a képedbe vissza, amíg csak te ismétled, addig csak azt jelenti, hogy dugnék veled, hogy de jó lenne veled lenni, hogy bizonyítani akarok neked, ha a másik is mondja, úgy már egészen más, úgy nyugalmas együtt alvás, közös főzés, úgy ígéret, hogy szinte bármikor elérhető leszek számodra – talán azt kérdezem, hogy van. Nem kérdezem emlékszik-e, tolakodó szembesíteni a kapcsolatunk megcáfolhatatlan tényeivel, úgy akarok beszélgetni vele, mintha ez semmi szokatlan nem volna, évek óta fontos része lenne az életemnek, mintha együtt töltenénk a mindennapokat.”
Hát mit mondjak neked. Beszélni akartam a kilátásról, hogy fogalmam sem volt milyen terebélyes, de volt egy hegy, amit megmásztam, hogy hülyeségnek hangzik, de érted másztam meg, hogy mesélhessek a kilátásról, kérlek, láss az én szememmel. “Isten, megtaláltam a házad, most láss vendégül”. Innentől a többi már nem lényeges, csak ennyit akartam. Te ne olvass tovább, mert a többit már tudod. És nem akarod felidézni.
Nem vette fel, írtam neki, hívtam, aztán visszahívtak, persze rossz volt a térerő ott az isten faszán. Felvettem, valami töketlen férfihang szólalt meg. Nem hallottam semmit, de pont elég volt, a lány azt mondta neki “add vissza”, már a telefont, gondolom. Elvégeztem a szokásos edzésemet ott fenn (nyáron sokat tornásztam), vagyis csak egy részét, hideg volt és éreztem sietnem kell haza. Kaptam még egy sms-t, hogyha még egyszer zavarom dugás közben, majd kinyír stb.
Fentről tényleg be tudtam lőni tájékozódási pontnak egy nagy, forgó Mercedes emblémát, az ott van a gyáron, nem messze onnan, ahol a kolesz. Az jó lesz. Meglepetésemre a hozzánk legközelebbi vasútállomásnál lyukadtam ki, alig több mint fél óra alatt; le a hegyen, le a szőlőn, már a városszélén, és egyszer csak ott. Másnap időben értem a munkába.
Apokrif Online 