A legszebb pillanat – Könyvheti netnapló 2014 (3)

2014-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 85. Ünnepi Könyvhét harmadik napjáról Tóth Anikó írását közöljük.

Amikor reggel kialvatlanul, a hőségtől csatakosan és teljesen erőtlenül felébredtem, elhatároztam, hogy ma a nap legjobb pillanatát fogom megírni.

Egész nap lesben álltam. Sétálgattam a Vörösmarty téren, tallóztam a standok között, és rengeteg fényképet készítettem, mert még véletlenül sem akartam lemaradni semmi fontosról. És vártam, vártam a nagy megoldásra.

Igazából unatkoztam. Tegnap már minden arra érdemes könyvbe belelapoztam, módszeresen végigjártam az összes pavilont, és egy elég jó felolvasóestre is elmentem. Ezért egy kicsit tanácstalanul kódorogtam a könyvheti forgatagban.

Reggeli kávé helyett meghallgattam Benedek Anna, Tóth Kinga, Fehér Renátó és Tinkó Máté beszélgetését. A három frisskötetes szépen, okosan jelölte ki saját költészetének csomópontjait. Tartalmas beszélgetés volt – de a fiúk véleményét már korábban is ismertem. Tóth Kinga vallomása viszont megragadta a figyelmemet. A gépek szeretetéről beszélt, a gépek működéséről, ami szerinte sokkal izgalmasabb, mint az ember. Kislány korában az édesapja körbevezette a húsüzemben, ahol irodai alkalmazottként dolgozott. Kingát lenyűgözték a gépek, aztán később ő maga is végzett gyári munkát. Granulátumokat emlegetett és mindenféle pörgő-forgó szerkezeteket. Sajnos nem nagyon tudtam elképzelni Kinga masináit, de a húsüzemi látogatás jó sztori volt. Noha nem ez volt az a pillanat, amelyre vártam.

Később türelmetlen lettem, és elkezdtem megírni a netnaplót. Írtam, írtam, egész jól haladtam, csak annyi volt a bökkenő, hogy hamar elvétettem az irányt, és okoskodásba fulladt az egész. Olyannyira, hogy még engem is fárasztott.

Ekkorra már elmulasztottam a Rakovszky-beszélgetést, de értékes vigaszdíjként megtudhattam, hogy mi mindent gondol Péczely Dóra az általa szerkesztett új Esterházy-kötetről. A szerkesztő szerint az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat annak a mondatszintű egyszerűsödésnek a folytatása, amely Esterházy tavalyi Egyszerű történetében már kézzelfoghatóan megjelent. Arra gondoltam, hogy ez a tendencia új irányt adhat az Esterházy Péterről szóló kocsmai vitáknak. Valahol legbelül elégedetten dörzsölgettem a tenyeremet.

Behúzódtam a standok mögé, a Vörösmarty-szobor lábához, hogy nyugodtan kiválaszthassam a nap eseményét. Mondanom sem kell, hogy ez nem jött össze. Láttam viszont sok-sok érdekességet, és megállapítottam, hogy talán ez az egyetlen hely, ahol van elég tér a könyvekről való diskuráláshoz. Egy öt év körüli szőke kisfiú és egy szintén óvodás korú kislány például majdnem célba ért: olyan jelenetet produkáltak, hogy kis híján nekik ítéltem a nap pillanata díjat. (Egy nagyon szépen csillogó ezüstérmet azért mindenképpen megérdemelnek.)

„Ez igenis egy komoly irodalmi mű!” – mondta a kisfiú a kislánynak, aki azonban továbbra is hitetlenkedve nézett rá. Pár perccel később, amikor felpillantottam a könyvemből – ami igazából csak egy képeskönyv volt –, arra lettem figyelmes, hogy a két ötéves ott birkózik a kisszínpad mögött. Te jó ég, ezek ölre mentek egy mesekönyvért! – gondoltam magamban. Aztán persze felbukkant a kis harcosok édesanyja, és elvitte őket fagyizni, még mielőtt mindkét gyerek a színpad alá gurult volna.

Úgy gondoltam, hogy ezek után érdemes lesz tovább hallgatóznom a szobor környékén. Három kamasz egy kalandos szerelmi történet lehetséges fordulatait vette sorra, mellettük néhány felnőtt Cseh Tamás-számokat próbált így-úgy derengő emlékfoszlányokból összetákolni. Nálam sikerük volt: nagyon viccesek voltak.

Ezzel meg is volnánk – mondtam magamnak abban a biztos tudatban, hogy a gyerekek beszélgetésénél jobbat ma már nem találok. A munkát későbbre hagyva lementem a kisföldalattihoz és átgurultam az Írók Boltjához, ahol a Magvető Kiadó szerzői dedikálták új könyveiket. Nálam már nem volt dedikálatlan példány, ezért abban bíztam, hogy a fényképezőgépem majd elég fontos külsőt kölcsönöz nekem ahhoz, hogy ne tűnjek egyszerű mezei rajongónak, aki semmi mást nem akar, csak körülszaglászni egy kicsit az írók közelében. (Valójában tényleg semmit nem akartam, csak körülszaglászni egy kicsit az írók közelében.)

Kattintgattam a gépemmel, egy kicsit ismerkedtem, beszélgettem, aztán kedvetlenül visszatértem a Vörösmarty térre. Igencsak meglepődtem, amikor szembesültem az időközben összegyűlt tömeggel. Az érdeklődők száma csaknem elérte a könyvekét – a standok között csak araszolva lehetett haladni, és nem sok esély volt már a könnyelmű lapozgatásra. A könyvespultok környékére csak a legszívósabb olvasók jutottak be.

Néhány ismerősömmel mégis megkíséreltük a lehetetlent, de hamarosan feladtuk. A fizikai küzdelemhez már túl fáradt voltam. Visszamentem törzshelyemre, a szobor lábához, hogy onnan hallgassam a Kaláka együttes koncertjét. Komótosan elmajszoltam egy kissé ízetlen almát, aztán úgy döntöttem, hogy mégiscsak közelebb férkőzöm a színpadhoz, hátha eléneklik azt a páviános dalt. (Azt, hogy: „Nekem az a mááániám, hogy nem vagyok egy névtelen páávián!”) Szóval átverekedtem magam a tömegen, és egész jó helyen kötöttem ki: közvetlenül a színpad mellett. Egyre jobban élveztem a koncertet, éreztem, hogy végre kezdek igazán felszabadulni, és az is eszembe jutott, hogy már csak azért is nagyon jó itt lenni, mert gyerekkoromban nem jutottam el a Kaláka koncertjeire, pedig lopni, csalni, hazudni tudtam volna értük. (Ááá, dehogy!)

A Kaláka előbb Weöres Sándor- és Kányádi Sándor-verseket játszott, majd a Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológia darabjai kerültek sorra. Egész nap nem volt ilyen jó hangulat sehol: mindenfelé gyerekek ugrándoztak, féktelen jókedvükben néhány bátor kisiskolás még a színpadra is megpróbált felkapaszkodni.

És ekkor végre elérkezett a nap legszebb pillanata. Az együttes belekezdett egy dalba, de csakhamar kiderült, hogy elszállt az áram. A mikrofonok elzáródtak, a hangfalak megnémultak, egy pillanatig úgy tűnt, hogy ezzel véget ért a koncert. Gryllusék viszont nem tétováztak: felkapták a hangszereket és mind a négyen előrejöttek a színpad szélére. A Kaláka a következő dalt mikrofonok és erősítők nélkül, macskanyávogást, kutyaugatást és egyéb észveszejtő állathangokat utánozva játszotta el. Mindenki nevetett – ezt nem lehetett kibírni. A nagy nyivákolásban azt se tudtam, hogy éppen melyik vers szól a színpadról.

Ez volt a legszebb pillanat – fényképem is van róla. Amikor este végignéztem a nap közben készített képeket, továbbra is ezt a képet találtam a legszebbnek. De lefotóztam a fiatal költőket is, megörökítettem, ahogy Nyerges Gábor Ádám szorgalmasan jegyzetel egy beszélgetés alatt, sikerült elcsípnem éppen azt a századmásodpercet, amikor Balogh Endre felmutatta Esterházy Péter regényét az örökkévalóságnak, és mélyen hiszek abban, hogy az egyik fényképen Nádasdy Ádám éppen egy verset jegyzett le.

Ezeket a momentumokat egytől egyig felírom a legszebb könyvheti emlékeim listájára. Az ilyesmiből sose lehet kifogyni. Egyszer például, még zöldfülű egyetemistaként odamentem Juhász Ferenchez, megmondtam neki, hogy jó napot kívánok, ez és ez vagyok, és holnap az ön verseiből fogok vizsgázni. Mire ő lassan rám nézett, és csak annyit kérdezett: „Jézusom, maga teljesen megbolondult?”

Nos, igen. Talán mindannyian megbolondultunk – erről (is) szól az Ünnepi Könyvhét. De ezt bizony semmire nem cserélném el.

Tóth Anikó

A fotókat a szerző készítette.

Kapcsolódó írások:

2014:

Könyvheti netnapló (1) – A Magvető árnyékában

Könyvheti netnapló (2) – Turista. Költözködő.

2013:

Könyvheti netnapló (1) – A lapozgatás fétise

Könyvheti netnapló (2) – Ötszázasok és szertelenek

Könyvheti netnapló (3) – Könyvár

Könyvheti netnapló (4) – Száraz vihar