A DOSZ Irodalomtudományi Osztályának első konferenciája – Identitás, emlékezet, történelem, ELTE BTK, 2014. 04. 25−26.; Felolvasás és beszélgetés a DOSZ szervezésében , Nyitott Műhely, 2014. 04. 25
Első nap (ápr. 25.)
A Doktoranduszok Országos Szövetsége (DOSZ) Irodalomtudományi Osztályának szervezésében változatos tematikájú szekciókat felvonultató konferencia zajlott az ELTE BTK campusán, április 25-én és 26-án. Kulcsár Szabó Ernő, az MTA rendes tagja mint a konferencia védnöke; Brenner Koloman, az ELTE BTK dékánhelyettese; Szávay László, a DOSZ elnökhelyettese; valamint Tamás Péter, a DOSZ Irodalomtudományi Osztályának elnöke nyitották meg beszédeikkel az eseményt, melynek felütéseként Margócsy István tartott plenáris előadást. A DOSZ Irodalmi osztályának első konferenciája az identitás, emlékezet, történelem fogalmakhoz köthető előadásokat vonultatott fel, az irodalmi fővonal mellett pedig interdiszciplináris szekciók is helyet kaptak.
Margócsy István konferencianyitó előadásában a 19. századi irodalmi recepció magyarság- és nemzeti identitástudatának problémakörét járta körbe. Alapvetése az volt, hogy a 19. század közepére homogén nemzettudat alakult ki, melyben az identitásképzés egyenlő volt az e tudathoz való alkalmazkodás gesztusával. A kor irodalmi recepciójában Arany és Petőfi munkásságát emelték piedesztálra. Petőfit, származásának problematikája ellenére Toldy Ferenc „a magyar nép közvetlen kifolyásának” jellemezte. A magyar identitás szubsztanciája a korszak felfogásában voltaképpen e két költő munkásságból vonható le – mutatott rá a közösségi és egyéni identitás ellentmondásos keveredésére előadásában Margócsy István. Zárszóként a 20. század megváltozott Petőfi-képének egy példáját idézte a fiatal publicista Kosztolányitól: „Arany János a legnagyobb magyar költő, Petőfi a magyarok legnagyobb költője”.
A másfél órás ebédszünet után a társaság lassan átszivárgott az A épület nagyelőadójából az R épületbe, ahol a konferencianap hátralevő része zajlott. Az első szekció négy külön teremben folyt a „Reformkor”, „Nyugat”, „Társművészetek” és „Kortárs próza” témákat felölelve. Sajnos a panelek közötti átjárás nehézkesnek bizonyult, hiszen mindegyiknek megvolt a maga, szekcióelnök által meghatározott menete. Néhol az előadásokhoz szervesen hozzátartozó vitákat rögtön azok végeztével megtartották, máshol az összes előadás elhangzása után tették fel kérdéseiket, mondták el észrevételeiket a résztvevők.
Elsőként a „Nyugat” témában Nyerges Gábor Ádámot hallgattam meg, aki Karinthy költői identitásáról beszélt. Tanulmányának fő állítása, hogy a magyar irodalomban már a Nyugat korában – de a mai napig is – a humoros-nem humoros alkotások egyfajta elválasztása áll fenn, előbbi kategóriát másodlagosnak ítélve. Karinthy maga a hírnevet, elismertséget nem az Így írtok ti paródiáitól remélte, azonban ezekkel aratott közönségsikert, napjainkban is túlnyomórészt ezek határozzák meg a róla alkotott képet. Az irodalmi recepcióban a novellista, regényíró, költészet terén pedig elsősorban a parodista Karinthy nyomja el a költőt, aki önmagának parodisztikus oldalát és az Így írtok tit egyaránt igyekezett eltávolítani magától. A formai játékosság, humor azonban „komoly költészetének” is szerves része, Nyerges óvatosan veti fel, hogy a költő Karinthy ezen oldala talán a fent említett felfogás miatt lehet máig is másodlagos. A továbbiakban Fráter Zoltán és Beck András kerültek említésre, mint a Karinthy-líra kritikai vizsgálatának megújítói. Bár Nyerges nem találja kielégítőnek, hogy a recepciót egyelőre „csak a Nihil” kapcsán igyekeznek felpezsdíteni, de üdvözli a törekvést, mellyel ismét a „komoly költő” Karinthyra fordítják a figyelmet. Előadása mottójaként is szerepelhetne az idézett, Karinthy búcsúztatóján elhangzott Móricz Zsigmond-mondat: „Mennyire fáj, hogy nem tudnak rólad többet, csak hogy jó vicceket csináltál, ki vette észre, hogy vért okádtál, de úri formába öntve.”
Ezt követően, panelt váltva a „Társművészetek” témában hallgattam előadást. Tasnády Erika maga is népdaloktatói tapasztalattal rendelkezik, így személyes élményeit is megoszthatta a népdal-jelenség korunkbeli identitásjelölő szerepéről. Nagy látószögben vizsgálta a kánonok képzésének történeti paradigmáit. Jelenünkre nézvést azt állapította meg, hogy a népdal ma intézményesített formában, tanulás, szellemi és anyagi befektetés árán sajátítható el, elveszteni látszik a maga természetes identitásképző szerepét. A kanonizált népdalokat tudatosan elsajátító egyének többé-kevésbé, szintén tudatosan vállalnak közösséget egy (szűkebb vagy tágabb) társadalmi csoporttal. Ellentmondásos jelenségként kiemelte, hogy az erdélyi Szék falu esetében a jelenlegi népdalgyűjtések során az előzetes elvárásoknak megfelelően gyűjtenek az intézményesített kánont alátámasztandó.
Az első szekcióban harmadikként a reformkor idejébe tértem vissza, a más időgazdálkodással működő panelek miatt azonban itt már csak a beszélgetést tudtam meghallgatni. A kérdések a hallgatóságtól elsősorban Tokai Tamáshoz szóltak, így az ő előadásának témáját idézem meg az absztraktja alapján. „Justh Zsigmond (1863-1894.), a fiatalon elhunyt arisztokrata író a 19. század utolsó évtizedének hajnalán vett részt egy emlékezetes egyiptomi utazáson, amelyről egy terjedelmes cikksorozatot is publikált”. E mű alapján a doktorandusz a kialakuló utazói identitást, valamint a mediális közvetítés, a látvány és a leírtak összefüggéseit vizsgálta, illetve az úti beszámolók narrációs sajátosságait. A hozzá intézett kérdésekre adott válaszában adalékot kaptunk a megnövekedett mértékű utazási kedv miértjének antropológiai magyarázatához. A korábbi belföldi turizmust, ami elsősorban a fürdőlátogatásban csúcsosodott ki, arculatváltás érte, a polgárság elkezdett járni a korábban az arisztokrácia számára fenntartott fürdőhelyekre, ezért a felsőbb társadalmi osztály tagjai gyakrabban indultak üdülni egzotikus vidékekre.
Félórás kávészünet után, csúszás nélkül kezdődhetett a második szekció, amely ismét négy panelre tagolódott. A „Reformkor” és a „Kortárs próza” a második epizóddal folytatódott tovább, hozzájuk csatlakozott egy vizuális kultúra és irodalom, valamint egy kortárs magyar líra tematika. Személyes érintettség okán az utóbbit választottam. Szerencsés módon két előadás összefüggésben állt egymással: Tóth Lilla és Pataky Adrienn a közélet és a haza fogalmait vizsgálták a kortárs lírában. Leginkább e témákhoz kapcsolódott a jelenlevők beszélgetése is a panel végén.
Tóth Lilla Erdős Virág két kötetét a A Trabantfejű nőt és az Ezt is elt elemezte behatóan. Pataky Adrienn előadása szélesebb kontextusban, mintegy kortárs közéleti költészeti szöveggyűjteményt elénk tárva tematizálta a közéleti versekben megjelenő problémaköröket, kerülve, hogy egyoldalúan, önkényesen határozzuk meg a fogalmat: a haza kérdését.
Tóth Lilla kiindulópontként megemlítette a kortárs lírában újra felmerült igényt a kiüresedett közéleti líra megújítására. Kemény István Búcsúlevelével és az erre reagáló Magyar közöny Térey-verssel indult el egy felfrissülés a kortárs költészetben ebben a tematikában. 2012-ben pedig megjelent Édes hazám címmel egy antológia a Magvetőnél. Mindkét előadó próbálta meghatározni a közéleti költészet fogalmát, de nem sikerült megnyugtató álláspontra jutniuk.
Véleményem szerint zavaró a terminológiában a politikai költészet és a közéleti líra szinonimaként való használata. A közéletiséget, hazát, politikát érintő költészet igen sokféle megközelítésmódot enged meg. Ide tartoznak a teljesen egyféle politikai igényt kielégítő költemények, melyek az adott politikai tér változásával, felszámolódásával elvesztik érvényüket, de olyan költemények is, amelyek függetlenül a politikai korszaktól beszédesek maradnak, akár más nyelvre lefordítva is, a kulturális háttér teljes ismerete nélkül. Előbbi kategória végpontjára tenném a „politikai”, utóbbiéra a „közéleti líra” jelzőket. De ezt nem szembenállásként képzelem el, hanem ugyanazon skála két végpontjának, a hasonló tematikájú költemények pedig korhoz kötöttségüktől függően kerülnének közelebb ehhez, vagy ahhoz a véglethez.
Erdős Virág Ezt is el című kötetének beszédmódja divatosnak mondható, azonban minden divat mulandó. Szövegeit a köznyelv és a szleng határozzák meg. Reflektálva az előadásban elhangzottakra és szintetizálva a véleményeket azt mondhatjuk, a költőnő művének maradandóságának akadálya éppen az lehet, hogy bizonyos tömegnek, bizonyos időszakban szól. Nem véletlen talán, hogy versei nagy népszerűségükre budapesti, ellenzéki demonstrációkon elhangozva, alternatív együttes által megzenésítve, előadva tettek szert. Verseinek képletes tere urbánus, budapesti miliő: „mindörökké Moszkva-Moszkva tér” (Ezt is el). Társadalom-felfogása, szociális érzékenysége, az említésre kerülő szubkultúrák is e közeg közkincsei a sajtóban, a közbeszédben egyaránt, így nem innovatívak: „szóljatok légyszi a fővárosnak meg a vidéknek (…) zöldeknek, liláknak (…) az átlagnak is meg a legeslegnek” (Szóljatok légyszi).
Ugyanakkor erénye, hogy teljességében összegyűjti egy társadalmi csoport kollektív emlékezetének elemeit, jó érzékkel ragadja meg ezeket a közös pontokat. Formailag pedig a jelenlegi popkulturális költészettrendnek megfelelő − a szintén e társadalmi csoportban népszerű slam poetryhez, valamint az alternatív és hip-hop zenéhez hasonló − frissességgel szólaltatja meg az anyagot. Sokszor bravúrosan, játékos rímeléssel, szójátékokkal, erős zeneiséggel, amik mind a színpadra predesztinálják a kötetet . A versek igazi erejüket talán inkább elhangozva, saját közönségük előtt fejtik ki. Ettől ugyan szorulhatna ez a fajta költészet az általam elsőként említett, vagyis egy politikai célzattal rendelkező marginális végpont felé, de ha így is volna, mind nyelvével, mind különös érzékenységgel összeválogatott szimbólumszerkezetével adekvát emléket állít egy társadalmi osztály tusájának. A kiköltözést fontolgató, hazaféltő, de hazájából fokozatosan kiábránduló, 2010 óta markáns arculatot nyert budapesti baloldali fiatalabb korosztályénak.
Felolvasás és beszélgetés a Nyitott Műhelyben
Az első konferencianap végén kikapcsolódásként az előadó doktoranduszok közül négyen örvendeztették meg a kitartóakat és kíváncsiakat felolvasóestjükkel a Nyitott Műhelyben. A beszélgetést Szép Eszter, a konferencia egyik szervezője vezette. Megszólalásuk sorrendjében a felolvasók Szolcsányi Ákos, Bencsik Orsolya, Farkas Wellmann Endre és Nyerges Gábor Ádám voltak, mindannyian önálló kötettel rendelkező, fiatal költők-írók. A Nyitott Műhely éppen egy másik rendezvénynek is helyet adott, így hátul, a faltól falig polcokkal és könyvekkel teli olvasószobában tartották a felolvasást a résztvevők, elfoglalva az összes rendelkezésre álló széket.
A moderátor elsősorban arról kérdezte beszélgetőtársait, hogyan egyeztetik össze a kutatói munkát, doktoranduszi munkásságukat a szépirodalmi tevékenységükkel, és hol kap helyet mindennapi életükben az alkotás. Farkas Wellmann Endre fontosabbként, elkülönítve kezeli saját irodalmi munkásságát az irodalomtörténeti kutatástól. Nyerges Gábor Ádám is szétválasztja a két területet. Szellemesen megjegyezte, hogy mielőtt felvették doktorira, meg kellett tanulnia elkülöníteni a két stílust, ugyanis korábban tudományos munkájába is csempészett szépírói stratégiáiból, ám addig nem vették fel, míg nem tanult meg szárazon és unalmasan írni. Elmondása szerint azóta már élvezi is ezt. Bencsik Orsolya nem hajlandó megtenni a teljes distinkciót, kutatási témáit is esszéisztikusan dolgozza fel. Szolcsányi, aki doktorijában Frederico García Lorca munkásságával foglalkozik, szépírói tevékenységébe szivárogtatja be kedvelt témája tapasztalatait, jelenleg például újrafordítással és Lorca által használt formákkal kísérletezik költészetében. A kérdésre, hogy hogyan tovább a doktori után, mind a négyen pesszimista válaszokat adtak. Nem számítanak arra a lehetőségre, hogy szakmájuknak megfelelően helyezkedhetnek el, bár a szándékuk meg van rá. Szerencsére a szépírással egyikőjük sem tervez felhagyni.
A felolvasóest napvégi fáradtságunk ellenére humorral fűszerezve és kellemesen telt, a szövegek változatosak és sajátos hangúak voltak. Anélkül, hogy a továbbiakat részletezném, álljon itt egy pár szubjektívan választott sor, amely megidézi a felolvasókról megszülető benyomást. Szolcsányi szövegein Lorca hatását lehetett érezni, nem véletlenül. Témájukat tekintve párkapcsolati verseket olvasott fel, a beszélgetésből az sejlett ki, hogy talán friss jegyeséről írt a költő: „megvárlak, ne légy adott, ha nem vagy az. De gyógyulj fel, ketten maradjunk, mint egy templom, végleg nyitva” (Szül). Bencsik Orsolya, Sziveri-díjas novellista egy családnovellát osztott meg velünk, Zsigerrealizmus címmel. Naturális, majd szürrealizmusba hajló kisprózában a halál, a vidék kilátástalansága, a nagyvárosba került fiatal egzisztenciális kérdései jelentek meg. Erős, zsigerekre ható mondatai közül egy: „(…) az egész család számára nyilvánvaló, anyámra, akárcsak a nővérére nyugtató túladagolás vár. A nővérem halálra éhezteti majd magát, az unokatestvéreim meg hajszárítót ejtenek majd a fürdővizükbe”. Nyerges Gábor Ádám, az Apokrif négy kötettel rendelkező főszerkesztője elmondása szerint premier előtti, friss szöveget is hozott nekünk. Valamint a még kiadásra váró Az elfelejtett ünnep című kötetéből olvasta fel egy, a Jelenkorban publikált versét: „Kihordani, kiizadni, / akár mindegy hogy daganat, vers vagy esszé. / Soha, semmi sem helyrehozható. / Mindig ugyanazok válnak ugyanezzé.”. Farkas Wellmann Endre révén az erdélyi lírába is betekinthettünk, ő Néró, a költő az égő Rómáról írt versét mutatta be, majd Dsida Jenőhöz címezve Milord című művét. Utóbbiból választottam idézetet: „hogy elbasztuk Milord, az éj egy hosszú test. / Vonagló gyászszekér, és élni, halni rest. / Reszkessen Milord, hogy több, mint kabaré. / Beszarni kéne most. Az emlék magamé.” A hosszú konferencianap tehát jól megérdemelt kikapcsolódással, de mérsékelt fröccs-/sörfogyasztással zárult, hiszen másnap korán folytatódtak az előadások.
Bödecs László
A képek forrása a DOSZ ITO hivatalos facebook-oldala.
Apokrif Online 
