A város után
Ötöt vert a harang a távolban, mikor átkúsztak a szürke drótkerítés alatt. Hátuk mögött a város fényei vibráltak, mintha viaskodtak volna az éledező természetes világossággal, míg oldalról a kilométerekre lévő autópálya búgása zavarta meg a csendet. Hajnalodott. A gyár két szárnyának fő-, és melléképületei épphogy kezdtek kirajzolódni a sötétségből. Szürke csövek tekeredtek mindenféle, összekötve a kisebb-nagyobb portákat egymással. Az omladozó épületek falait a repedésekbe ágyazott fecskefészkek kilógó végei díszítették. Hideg volt. Mindketten remegtek, bár sokkal inkább az izgalom hatott rájuk, semmint a késő szeptemberi éjszaka csípős levegője. A baloldali szárny felé rohantak, már amennyire képesek voltak a gyors mozgásra a derékig érő gazban. Talpuk alatt szilánkok és tégladarabok ropogtak. Nem lassítottak. Vörös lett az égbolt. Rohamos gyorsasággal világosodott. A gyár mögött hosszan elnyúló, frissen aratott szántóföld barázdáit is ki lehetett már venni. A két fiú végre elérte az épületet. Nekidőltek a falnak. Lihegtek. Körbenéztek. Kissé meglepődtek a változáson, az elszórt tárgyak, az épületek, s a kőhalmok élességén. Kihalt volt minden. Túlságosan üres és csendes. A lebontódás folyamata és az állandóság dermedtsége egyszerre volt jelen. Akár az oszlásnak indult hulla, amely kezdeti merevségében még őrzi az utolsó mozdulat megállított pillanatát. Korábban, a gyár leállása után, évekig alkalmaztak egy éjjeli őrt. Az apró porta magányosan, kitört üvegekkel állt az egykori főkapunál. Fejük felett, a homlokzat óriási ablaküvegének felszínén látták meg az első napsugarakat. Egy darabig némán figyelték a fény mozgását, majd elkezdték keresni a hangár bejáratát. Az évek óta szabadon növő gaz kisebb erdővé sűrűsödött a betonfalakon. Az ajtó bár résnyire nyitva állt, nem engedett a húzásnak. Szinte lehetetlen volt teljesen megszabadítani a nehéz vasajtót a ráfonódott növényzettől. Fogcsikorgatva kapaszkodtak a szélekbe. Tágabbra húzták a tátongó rést, épp annyira, hogy sikerüljön átpréselniük magukat rajta.
A kifáradt lihegések gőzei egymásba kapaszkodtak a dohos levegőben. Nem éreztek semmiféle enyhülést, csak a jéghideg verejtéket bőrükön. Bejutottak. Egyedül voltak a hangárban, amelyet távolról ugyan, de évek óta ismertek lakóházi erkélyükről. Óriási tér fogadta őket. Hosszan nyúlt ki előttük, akár egy versenypálya. Álmukból felriasztott madarak csapkodtak a magasban. Üres volt, s a beltér szédítő mélységét nem törte meg semmi, csak az egész monstrumot lezáró hátsó fal.
Fejüket ide-oda forgatva haladtak egyre beljebb. A földön patkány rágta madártetemek feküdtek szanaszét. Több száz lehetett belőlük. Valahogy bejuthattak egykor, a kiutat azonban már nem tudták megtalálni. Enyhén emelkedtek ki a vékony porréteg alól, akár a jégbe fagyott kövek. Élő társaik a mennyezet gerendáin lépkedve figyelték betolakodókat, ahogy azok honfitársaik elszáradt tetemei között gázolnak.
Valami emlékeztetett az egykori munkára. A zajok porként ülepedtek le a sarkokban. Egyikük megbotlott egy földön heverő vascsőben. Az épület másik oldalán több hasonló darabot is találtak. A hangár ezen része tele volt szétdobált, törött alkatrészekkel. Óvatosan szedegették fel őket, majd hangos csattanás kíséretében dobták vissza őket a padlóra. Egymásra vigyorogtak. Az óvatosság is a kimértség fokozatosan tűnt el mozdulataikból. Már nem érdekelte őket, hogy madárcsontokon gázolnak. Felszabadultak rohantak előre, akár a szűzföldre lépett hódítók. Kiabáltak. Először csak bátortalanul. Épphogy a másik meghallotta. Majd egyre erősebben és hangosabban. Toporzékoltak, rugdalták az elhullott madártetemeket, a falat, a rozsdát. Mindent, ami csak lábuk elé került. Hangjaik ide-oda csapódtak a mennyezetet tartó vasgerendák között – már nem is lehetett megkülönböztetni egymástól a folytonosan kimerülő és új erőt kapó visszhangot, s a forrást, eme állati hangokat, amelyek elemi erővel szakadt ki szájukból. Izzadtak. Érezték a hőséget, amelyet önön felhevült testük sugárzott kifelé. Izgatottság tombolt bennük amiatt, hogy az alakítás jogát immár kizárólagosan magukénak tudhatták. A fölöttük magasodó épület kettejük akaratának, s hirtelen döntéseinek abszolút kiszolgáltatottja lett. Megragadták a szanaszét heverő alkatrészeket és az üvegfalnak hajították őket. A megrepedt üveg szinte azonnal összeroskadt, s hangos csörömpöléssel terült szét lábaik előtt. Meglazult kődarabok váltak le a mennyezetről. A falak ontották ki magukból az egykor beléjük fagyott munka zaját, amelyet a két fiú friss és éles visítozása, sikolyai és őrülete zavart fel. Megszállottság és fojtogató bizsergés járta át testüket. Kirobbanó vadság táncolt bennük. Mintha végtagjaik évekig szorosan lettek volna megkötözve, s amelyek immár eszeveszett vadságban ünnepelték a váratlanul kapott szabadságot. Fiatalok voltak, akiket az őrület mámora hirtelen ragadott el. Semmiféle tervezettség nem volt a rombolásban. Mintha érinteni akarták volna a határokat, amely elválasztotta az épületet a kinti levegőtől, valamint lerombolni azokat, melyek különbséget tettek a puszta tér, s önnön testük között. A vastag üveg roppanása hosszan elnyújtott halálsikoly formájában jutott el fülükig. Idegen érzelmek kavarogtak mindkettejükben. Évekkel később sem voltak képesek ezeket körülírni. Abban azonban biztosak voltak, hogy egyik sem fedte le személyiségük egészét. Ám azon a napon, mikor mindezek átjárták törékeny és megformázatlan testüket, úgy tűnt, hogy minden, amit korábban éreztek, járulékok voltak csupán, amelyek csak azért fejlődtek, hogy ott, abban az épületben csúcsosodjanak ki. Az izgatottságban, amely ott pattogott az ujjaik végeiben.
Nem két fiú volt immár a hangárban. Hangzó terek voltak, akik diadalmasan dobálták le testükről a magukkal hozott gyűlöletet, örömöt, undort, jólneveltséget, s be nem teljesedett, elkorcsosult vágyak megszámlálhatatlan változatait.
Hűsítő reggeli szellő fújt be a szabaddá vált réseken. Érezték a nyakukon, a kezükön és az arcukon. Megnyugodtak. Hallották az autópálya távolság tompította zaját. A napfény szabadon zuhant az épület belsejébe. Eltűntek a madarak a gerendákról. Valami koppant a hátuk mögött. Óvatosan indultak a zaj forrása felé. Egy kutya lapult a sarokban. Zavart szemekkel figyelte a két lihegő fiút. Megadóan feküdt le a poros földre. Remegett a félelemtől, azonban rémületét a szituációhoz semmiképp sem illő természetességgel próbálta egyensúlyozni. Szinte hízelgett, fenntartva a kezdeti óvatosság kimért mozdulatait. A fiúk vigyorogva figyelték az állat szánalmas próbálkozását. Az első vasdarab pontosan a feje fölött csapódott a falba, majd a leszakadt törmelékkel együtt a nyakára zuhant. Vonyított. Próbált felállni, s elrohanni, ám az előtte álló két alak hajításra kész karjai a falhoz szegezték. A bordái között feszülő bőr szaporán mozgott fel és le. A második vascső visszapattant a falról, s éles csattanással zuhant lábai elé. A fiúk szándékosan tévesztettek el a célt. Kíváncsiak voltak. Megdöbbentette őket az állat látszólag újra és újra visszatérő bizalma irántuk. Nem értették a viselkedését. Már nem vigyorogtak. Akár rájuk is támadhatott volna. Jó erőben lévő állatnak tűnt. Tompán koppant a vas a koponya csontján. Az egész hangárt átjárta a reccsenés. A kutya homloka úgy hasadt ketté, akár a korhadt fa a fejsze alatt. Nem tudták melyikük hajította el a gyilkos csődarabot. Közelebb léptek, egészen az állat összeroncsolt fejéhez. Vér alig szivárgott a sebből. Nem lélegzett, azonban haldokló idegei még szaporán rángatták végtagjait. Szemgolyója lassan fordult ki helyéről, mintha egy óriási, hófehér könnycsepp lett volna. Távol újra megszólalt harang. Már biztosan észrevették, hogy elszöktek az éjjel otthonról. A közelgő büntetés nevetséges enyheségére gondoltak, amint a kutya lassan megüvegesedő szemében látták viszont saját arcukat a másikéval egybefolyni.
Apokrif Online 