Sigur Rós: Kveikur
Nem lustálkodnak a poszt-rock izlandi nagyágyúi, alig egy évvel az előző, kissé csalódást keltő albumuk után 2013-ban érkezett is a folytatás. Az előző Valtari – ugyan nem egy rossz lemez, de – kétségtelenül az életművük leggyengébb pontja lett a debüt mellett. A többnyire bevált panelekre épített dalokban csak kevés új ötlet kapott helyet, ráadásul a fölöslegesen túlnyújtott játékidő miatt azok is látványosan hamar elfogytak. Érezhette ezt a zenekar is, ugyanis a Kveikur egyértelműen egy skatulyákból kitörni próbáló, újításra törekvő csapat képét mutatja.
A reykjavíki székhelyű zenekar az ezredforduló környékén tűnt fel, és rövid idő alatt az ekkoriban fénykorát élő, kissé meghatározhatatlan poszt-rock irányzat egyik éllovasává vált, többek között a Goodspeed You! Black Emperor és az Explosions In the Sky oldalán. Habár az ő népszerűségük a legmeglepőbb, korántsem érthetetlen, hogy miért is tartja őket nagy becsben a szakma és a hallgatóság egyaránt. A felejthető bemutatkozó lemezük után kiadott, máig magnum opusuknak tartott Ágætis byrjun szájhagyomány útján gyorsan körbejárta a világot, és megjelenése óta minden idők egyik legjobb lemezeként tartják számon.
Ez nem csak a nagyívű, néhol giccsbe hajló, valamelyest megfoghatatlan hangulatú, de összetéveszthetetlenül északi zenéjüknek, hanem markáns megjelenésüknek is köszönhető, ami egy túltelített színtéren mindig is fontos tényező. Utóbbi alatt értendő Jónsi énekhangja, gitárjátéka (egy hegedűvonóval szólaltatja meg a hangszert), koncertjeik és a saját maguk által kreált halandzsanyelv, a vonlenska/hopelandic. Népszerűségük azóta is töretlen, nemcsak arénákat képesek megtölteni, de zenéjük rengeteg film, sorozat, játék, és az ezekhez készült bemutatók alatt is hallható. Ráadásul lemezeik minősége is nagyjából egyenletes szinten mozog, egyedül a 2012-es Valtari jelentett egy kisebb csorbát a diszkográfián, de ezt a kisiklást gyorsan feledtették velünk a Kveikurral.
Az időközben trióvá fogyatkozott csapat már a három hónappal korábban kiadott lemezfelvezető EP-vel, a Brennisteinn-nel is előre jelezte a korábbi munkáikkal szembeni változásokat – egy minden eddiginél sötétebb anyagot hoztak össze (talán csak a furcsa című ( ) lassú melankóliája veheti fel vele a versenyt), ami kissé paradox módon egyben a leghallgatóbarátabb és legkönnyebben emészthető is. A dalok tele vannak sötét, nyugtalanító, néhol Nine Inch Nailst idéző elektronikával és sokszor torzított, szétfolyó énekkel, viszont ezzel együtt hagyományosabb felépítésűek és rövidebbek lettek (persze csak magukhoz mérten). Emellett a ritmusszekció is minden eddiginél hangsúlyosabb, a számoknak most először van igazi húzásuk. Továbbá a folyamatos nagyzenekari kíséret biztosítja a banda már védjegyévé vált epikus, csilingelő, túlvilági hangzást, csak ezt végre ténylegesen dalszerű dalok keretében teszik. Elég csak meghallgatni az Ísjakit, ami az izlandi nyelv ellenére is beleragad a fülünkbe, és nem nehéz elképzelni, ahogy egy egész stadion énekli a refrént; tökéletes sláger és a tavalyi év talán legjobb dala. De ott van a lemeznyitó Brennisteinn vagy az álomszerűen sodródó címadó is, amelyek fémes hangzásuk, valamint hideg és távolságtartó atmoszférájuk ellenére sem másznak ki a lejátszóból.
A Sigur Rós tehát nem definiálja újra önmagát, viszont épp elég újdonsággal és ötlettel egészítették ki a már meglévő – és továbbra is remekül működő – alapokat ahhoz, hogy a Kveikur ne csak a zenekar, de a 2013-as év egyik legizgalmasabb kiadványa is legyen.
Sigur Rós: Kveikur (48:22)
2013, XL Recordings
Szabó Zoltán
Apokrif Online 