Uralkodni jó. Csak sajnos hamar rá lehet unni, főleg, hogy az emberek többsége formázhatatlan, kár beléjük a kraft, akkor már inkább magamon barkácsolok. – Szendi Nóra írja az Apokrif naplóját.
Porzsa vigyorogva tudakolta, milyen pálinkát kérek. Ezek szerint pálinkát kértem. Motyogtam valamit, hogy mindegy, csak üssön, és a vállam fölött hátralesve – te jó isten, még mindig engem néz – kapkodó személyleírást adtam a figuráról, hátha ismeri, mint állandó bútordarabot.
– Ja, Csuri? Dugtunk párszor a személyzetiben – vetette oda Porzsa, nem egészen elvárásaimnak megfelelően válaszolva, majd szokott élveteg vihogásával tette hozzá: – Beteg állat. – Erre pláne nem voltam kíváncsi, különösen, hogy ez a fickó szebb volt, mint emlékeztem, vagy egyszerűen csak kikupálódott: nem akaródzott kaszával nekimenni frissen szárba szökkent illúzióimnak. Porzsával kapcsolatban már nem voltak, de azért most egy kicsit ő is takarékra vehette volna bestiálisan gátlástalan viselkedését. Mondjuk díjaztam volna, ha legalább addig vár túlvilági ismerősöm odahívásával, míg leküldöm azt a torkonrúgást, és egy kicsit összeszedem magam.
Akkoriban igyekeztem keveset gondolni a halálra: mind az eljövendőre, mind arra, ami egyszer már bekövetkezett. Feltéve, ha tényleg. Az egyetlen embert, aki tanúsíthatta volna, hogy az egész nem puszta hallucináció volt, valahol az etyeki Sztüx partjainál vesztettem el. Feltámadásom után bűntudat mardosott, mint akinek születése testvére életébe került, de hát mégsem gyászolhattam örökké, a narkózgatáshoz is kedvem kerekedett ismét, azzal zártam hát rövidre a kérdést, hogy Csuri soha nem is létezett.
– Valahol mi már találkoztunk! – sündörgött mellém teóriám hús-vér cáfolata. Sikerült beékelnem két pálinkaízű krahácsolássorozat közé, hogy igen, egy távolsági buszon, azt remélve, erre azért majd Csuri is félrenyel egy-két kedélyesen nekieresztett szót, ehelyett azonban a homlokára csapott:
– A zombijárat! Ezt hallanod kell, Porzsák! Felevett a káosz valami buszra, még kicsi voltam, ne röhögj, relatíve kicsi, na, mikor ráparáztam arra a dugi dellára, és megcsúsztam otthonról, szóval felszállok, szétnézek, hát egy rakat szanaszét vágott paraszt száradozik körülöttem, de mintha úgy vakarták volna össze az egészet, hogy akkó’ mehet is a szállítmány a rehabra, és ilyenek, vágod, hogy beleállt egy karó a gyerekbe, azt’ annyira romon volt, hogy észre sem vette, meg…
– Na takarodj – harsogta vidoran Porzsa –, tudod, ki volt romon!
Csuri sértődötten felcsattant, hogy mit kell mindig leugatni őt, és sürgetően fordult felém. Bólogattam: mi egyebet tehettem volna? Kábán nyugtáztam azt is, hogy felhatalmazásomra diadalmas naugyézésre zendít, és Porzsa kaján közbevetéseit túltülkölve hordogatja elő történetünk jópofábbnál jópofább mozzanatait: kár, hogy akkor egyik sem volt ilyen vicces. Hivatásos vetítőgép, morfondíroztam, a poszttraumás akármitől íródtak át benne az emlékek, vagy én éltem mindvégig tévhitben, és valóban csak egy éjszakai busz volt, szokatlanul választékos dzsánkifelhozatallal? A két süvölvény feleselését hallgatva beláttam, hogy a kérdés kibogozását ajánlatos későbbre halasztani, már csak Porzsa tapintatlansága miatt is, aztán, megadva magam a körülmények hatalmának, bekapcsolódtam a tréfagyártásba. Talán egy kicsit szerettem is volna hinni Csurinak.
Témaváltásképpen nevének etimológiája felől érdeklődtem.
– Csurog le a torkomon a gecibe! – fújta kéjes élvezettel Porzsa, nyilván a szpídmámorban szörcsögő Csurit utánozva.
– Jó, cigányabb idők jártak akkoriban… – heherészett Csuri kényszeredetten, s kicsit megkönnyebbülni látszott, amikor pultosunkat szólította kötelessége. Bizalmaskodón húzódott közelebb, azt sutyorogva, hogy komálja ő ezt a picsát, akarja mondani, nagyon kedveli a barátnőmet, csak miért kell a Porzsáknak állandóan a pofájába kennie a múltját, mintha valami lepukkant csöves volna, köztünk szólva magából indul ki, sőt, még az is lehet, hogy irigykedik, hát elég megnézni, micsoda fertőben él azzal a félnótás biciklisfutárral. Dohogásával egy kicsit túllőtt a célon, nem tetszett nekem ez az áskálódás, mondtam is, hogy ne vegye már annyira komolyan Porzsa hülyeségeit.
A társalgásba melegedve arról faggatott élénken, mivel foglalkozom: nem volt nehéz elkápráztatni, percről percre rajongóbb pillantásokat felejtett rajtam. Érdeklődése hízelgett, grafomán hajlamaimról pedig mindig örömmel dicsekszem. Akkoriban kezdtem azzal a nagyzolással élni, hogy én író vagyok, csak így, egyszerűen, nem sokat publikáltam még, az igaz, de hagyjuk a szőrszálhasogatást, most is épp egy regényen dolgozom.
– Szóval ilyen művészlélek vagy? – kérdezte áhítatosan Csuri.
– Jaj, ne már, a víz kiver ettől a szótól – ellenkeztem a szándékoltnál élesebben. – Minek nézel engem, valami élhetetlen tarisznyás bölcsésznek, aki egy számlát nem bír kitölteni? – Egy pillanatra eltöprengtem, vajon ki tudnék-e tölteni egy számlát.
Csuri megszeppenve, szétfutó szemöldökbozonttal visszakozott, hogy nem úgy értette ő, ezt most bóknak szánta, és megmosolyogtató naivitással makogott valamit a művészet magasztosságáról, meg hogy kellenek ebbe a világba az ilyen kurvaszép dolgok, amikről példát lehet venni. Meghatott ez az igyekezet, nemkülönben Csuri füstös arcából elővilágló, olvatag mogyóróvaj-színű szeme. Akár egy könyörgő tekintetű kóbor kutya a tévéújság „Fogadj örökbe!” rovatából. Kedvem lett volna megpaskolni a képét. Ehelyett azzal próbáltam jóvá tenni gorombaságomat, hogy szelíd türelemmel okoskodtam neki egy sort a művészet cukormáztalan kegyetlenségéről. Kutakodón kérdezte, miért, miről fog szólni a regényem. Jóllakott vigyor terült szét az arcomon:
– Narkósokról.
Csuri termetes varjúorra önkéntelen, ideges grimaszba rándult.
– De minek? – meredt rám egészen felindulva. – Mi történik egy narkóssal? Semmi értelmes! Löki mindegyik a maga tekeredését vakkészen! – Mint abban a moslék könyvben, most nem jut eszébe, amit az a forma írt, aki pár éve lőtte főbe magát – itt rövid kitérő következett arról, milyen gusztustalan dolog motyósokat piedesztálra emelni –, szóval mitől olyan nagy szám az a regény, ő aztán nem kíváncsi idegen köcsögök tobozmirigy-lakomáira, bőven elég neki az a töméntelen agyfaszság, amit átélt, és akkor még olvasni meg gondolkodni róla, hát a frász kitöri.
Ümmögettem, hogy szerintem ezt is tudni kell jól ábrázolni, nekem különben se mondja, hogy a narkósokkal nem történik semmi, sőt, többnyire pont az a gondjuk, hogy egy kicsit túl jól vannak tartva történésekkel.
– Már ha nem sztondulnak heteken át egy matracon valami lepukkant kecóban – jegyezte meg sötéten Csuri. Hamar felhagytam a téma erőltetésével, látva, milyen kínosan érinti, és inkább arra tereltem a szót, ő mivel foglalkozik. Meglepetésemre rávágta, hogy az írás neki is szívügye, persze hogy jönne ő a művészethez a varacskos lelkével, de újságíróként majd csak megállja a helyét.
– És újságíróként is csupa szép dologról akarsz írni? – kérdeztem kajánul, de Csurit most már nem lehetett olyan könnyen zavarba hozni. Arról magyarázott, hogy az újságírás más, ahhoz nem kell dolgokat kitalálni, csak odamenni, megnézni, leírni, emberekkel pofázni, ennél neki valóbb foglalkozást, az anyja is megmondta, hiperaktív, és jó, nem egy nagy elme, de lediplomázik, és akkor sínen lesz, be lehet írni a szívíbe, hogy kommunikáció szak, az ilyen trendi, hát nem?
– Aztán ott mit tanultok? – kérdeztem leheletnyi magyar szakos malíciával, mert ha már a reálosok minden adandó alkalommal az orrunk alá dörgölik, hogy a BTK tulajdonképpen a Múzeum körúti Meki és Burger King számára képez dolgozókat, hadd szabadjon keserűségünkben olykor-olykor nekünk is oldalba rúgnunk a még nálunk is kétesebb hírű kommédiásokat és szabadbölcsészeket.
– Mit, hát kommunikálni! – mondta egy jelesre felelő kisdiák büszkeségével Csuri.
– Pedig az amúgy is nagyon megy neked – jegyeztem meg somolyogva, de beszélgetőtársam bátorításnak vélte finom iróniámat: egy fél fejnyit növekedett a vélt dicsérettől.
– Hát van egy stílusom, ja! – düllesztette a mellét. – Megvannak a szkilljeim, faszán lököm a szöveget, az egyetem meg ad egy ilyen alapot, vágod, így a médiába’ patentul mozogni, ismerni a nagykutyákat, meg minden.
– Milyen nagykutyákat, te gyökééér – nyerített fel a háta mögött váratlanul Porzsa –, a békási bogyódílereket?
– Jól van, anyafej, ne kakukkoljál – intette le bosszúsan Csuri –, most ilyen intellektuális dolgokról beszélgetünk! – Porzsa csukladozó vihogással tért vissza munkájához.
Indítványomra, hogy dobjunk egy pálinkát, Csuri kissé zavarba jött, szabadkozott, hogy nincs nála kess, ez is persze az áldott jó szíve miatt, az imént segítette ki a Matyispant – mintha tudnom kellett volna, ki a bánat az a Matyispan –, mert a tirpákja elkólázta a lakbért, hát tulajdonképpen szörnyű, milyen figurákkal veszi körül magát, és el sem bírja mondani – de azért mondta rendületlenül –, mekkora öröm olyan értelmes emberrel társalogni, mint én. Mosolyogtam, hogy ez igazán kedves tőle, a feje pedig ne fájjon a pénz miatt, majd legközelebb visszahív. Csuri a barokkos hálálkodás körei után úgy kapta be a felest, mint más az aszpirint, aztán elégedett csettintéssel jelentette ki, hogy ha ő egyszer gazdag lesz, és van rá esély, azért egy jól menő újságíró, szóval akkor eszében sem lesz sóherkedni, elviszi nyaralni a csóró haverjait, meg ilyen faszányos gurmankodásokra, hogy valami rendeset is zabáljanak, vagy szaunába, egy kis kóstoló a magaséletből, az még talán őket is megmagasítja.
– Egyébként írtál már valahova? – kíséreltem meg gátat vetni ábrándfolyamának.
– Naná! – vágta rá gondolkodás nélkül Csuri, de rögtön vissza is rettent saját határozottságától, és körülményes pontosításba kezdett, hogy nemrég vették fel gyakornoknak egy netes laphoz – itt egy számomra ismeretlen nevet hadart el –, és egyelőre apróbb munkákat kap, így megy ez, uborkafa, akarja mondani, szamárlétra, de a főnökével már országos cimborák, nagy spíler a tag, sejthetem, hogy ennek azért lesznek következményei. Szóval te főzöd a kávét, vontam le a következtetést.
Olyasfélét éreztem, mint a buszon: ahelyett, hogy a fickó irritált volna lázas handabandázásával, amiből isten tudja, mit vehettem készpénznek, inkább mulattatott, sőt, valami mélyen szeretetre méltót véltem felfedezni karikatúraszerűen túlkompenzált sutaságában.
– Te, hallod – intettem magamhoz Porzsát, amikor Csuri mosdóba ment –, ez az arc tényleg újságírónak készül?
– Ilyet beadott? Mekkora csíra! – hallatott Porzsa hiénakacajt. – A napi akciók felírásával nem lehet megbízni!
– Napi akciók? – pislogtam rá.
– Ja, nem mondtam? – kérdezte hanyagul. – Ő a mindenes csicskánk, takarít, néha poharat szed, amit a nyakába lehet varrni csórikámnak. Cserébe a vérünket szívja.
Különös, hogy eddig csupán kerülgetett a gyanú, holott oly magától értetődő volt. Az már kevésbé, hogy lehet valaki ennyire amatőr. Legalább cipelt volna át egy olyan helyre, ahol nem ismerik. Valamiféle perverz vonzódás folytán mindig megtalálom az efféle pancser hantajancsikat: markomba kívánom kaparintani gyengeségüket, és amennyiben érdemesnek találom rá őket – ha másért nem, hát testi adottságaikért –, megkísérlem egy kicsit átgyurmázni sanda elméjüket. Uralkodni jó. Csak sajnos hamar rá lehet unni, főleg, hogy az emberek többsége formázhatatlan, kár beléjük a kraft, akkor már inkább magamon barkácsolok.
A mosdók felé sandítgatva igyekeztem Porzsa részvéttelen lelkére beszélni, hogy csak most az egyszer tegyen lakatot a szájára. Ha ügyesen csalom kelepcébe, gondoltam, a végén még a szembesítéssel sem kell fáradnom, a lábaimnál heverve fog bűnbocsánatomért nyöszörögni. Nem lesz más teendőm, mint kegyesen magamhoz emelni a porból.
– Gurítunk még egy fellert? – fordultam nyájasan mit sem sejtve visszatérő prédámhoz. Megszállt az ihlet. Elememben voltam.
– A művészetre! – Poharaink Porzsa huhogásától kísérve koccantak össze a magasban.
Apokrif Online 