Tannouri Dániel versei (online megjelenés)

Inkább nem

a szoba közepén újságpapírt égetsz, s
a füst habjai szaggatott,
fehér sodrásban szűrődnek ki a kulcslyukon.
én meg az ágy szélén ülve tépkedem
a félreértésektől hólyagos falat.
– valamiképp te is hasonlóan nyúzod a bőrömet –
a tekinteted átfut a szobán,
rajtam meg keresztül,
ha egy pillantás mégis összegabalyodik
egymásra nézésünk eredménye
rutinszerű felhígult mosolygás.
megkérdezed, van-e nálam papír,
mellém ülsz,
most egymással szemtől-szembe, mint
két párhuzamos vonal,
akik optikailag mindig,
de a végtelenben sosem találkoznak,
karodat mozdítod,
csontok, izmok és inak lengésben,
majd a kezedet a számhoz teszed,
letapogatsz, szavakat keresel,
a nyelvem görcsben,
inkább nem mondok semmit,
amúgy is mindig lusta voltál összetakarítani
a mondatok végén hagyott szótörmeléket.

Megoldás

az arcod állóvíz, ahogyan alszol
néma merengésként tekintetem
koncentrikusan gyűrűzik benne.
finoman metszett mandulaszemek,
falfehér, ránctalan bőr, egy oda
nem illő anyajegy az orrod hegyén,
ajkaidon halkan dorombol az
elkenődött holdfény. komoran
hallgat minden, a lábam alatt
szétfolyik majd sűrűvé alvad a csend.
a némaság minden részlet közé be-
begyűrődött. észre sem veszem, hogy
egyre távolabb kerülnek egymástól
szétszórt végtagjaid. ezt ma már nem
lehet helyre hozni, túl késő van.
remélem a pokróc amiben fekszel
egy estére legalább
összetart.

Pitvarzaj

idegen,
halk fülzúgás teszi zavarossá
az alaktalan csönd hullámsodrását.
remegő pitvar,
tompa pulzus-zaj,
néhány,
koponyába rekedt hangforgács.
áttetsző szemhéjakon keresztül
tisztán látható ahogy a retinán
lassan kirajzolódnak
a domborodó szinuszjelek hegygerincei,
türkizzöld íriszed ahogy vöröslik,
egyre lüktet,
fölizzik a szövet
a láthatár horizonttengelyén
egyre jobban szédülsz,

ahogy a fókuszpontok semmibe szűkülnek
meghasadt tekinteted szertefoszlik
arcod mozdulatlan tájképén.