Évjárat (9) – Bárhova, csak a **nosba ne!

2013 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. 2010-ben indult, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Mihók Nóra Zsófia írását közöljük.

0.
Sok lesz a vér, előre szólok. Csak a kórház, csak az ügyelet, csak a fehér ruha. Lassan éjfél, mai ügyeletem 17. órája. Reggel 9-ig még itt leszek. Azon aggódom, hívnak-e éjjel ideges anyukák, nagymamák, hogy büdös a gyerek, ha alszik meg hogy nem tudnak bemenni az ügyeletre, mert esik az eső. Sóvárgok a nyári gyakorlat után, a gyomorforgató, de ugyanakkor utolsó milliméteréig izgalmas sebészeten látottakig, a kedvenc beles mamikáimért, akiknek megnyitottam egyszemélyes fekély ambulanciámat, mosollyal és friss kötszerrel. De sóvárgok a hétvégén este érkező fülmosósok után is, az ékágézás még papírmentes fázisaiig, amíg magamban tippelgetem a frekit, lesz-e szárblokk vagy ne adj’ Isten, dóm a papíron. Az első anaphylaxiám izgalmáért, ahogy látom elájulni a hozzám beszélő beteget, az első tüdőembóliámért, a gyors, pontos, s később kiderül, hibátlan ellátásért a kölcsöndoktorral és az első és utánozhatatlan, helyszínre ügyeleti kocsival érkezve ellátott infarktusért. Újra akarom élni azt a pillanatot, amikor nagyanyám még praktizáló főorvosa elhűlve közli, mennyire hasonlítok a Margitra, mikor két csecsemőt viszek egyszerre az etetésre, pont mint öreganyád, tovább csettegve papucsban a kórtermekig, váll fölött halvány mosollyal visszanézve.

I.
Anya ma ritmuszavarral került be saját kórháza belosztályára. Reggel a migrén után furcsán érezte magát, de igazi eüshöz méltó módon bement dolgozni. Rendelés alatt felszabadult 10 perc, felrakta az elektródákat magára, EKG indít: ez bizony elég látványos arrhythmia. Dél körül telefonál, hogy a Rytmonormtól kialudta magát és kezd helyrejönni minden, de unatkozik. Monitorra van kötve, itt kell seggelni egész nap a kórteremben. A saját munkatársai az ápolói, anya igazi VIP-beteg a megfigyelés 72 órájára. Másnap megyek látogatni, és a folyosóra kanyarodva meglehetősen ismerős hálóinget látok egy betegen. Egyik kezében tálca műanyag tányérokkal, a másikban egy ágytál. A hálóing alól színes érintkezős kábelek lógnak hátul, ide-oda hajlongva követve a nő lépésének ritmusát. Ez bizony az anyám, ebédidőben, viszi vissza a tányérait a nővérszobáig, és közben a szomszéd kórterembe is bekukkantott, van-e valami felesleges, pl. egy tele ágytál, mert ő akkor azt is nagyon szívesen elvinné. Arra pályáz ezzel, hogy míg tesz-vesz, nem zavarják vissza a nővérek pihenni, de szerencsére közbeléptem, elcsíptem, visszafektettem. Sértődötten és némi lefüleltségből fakadó daccal a tekintetében emlékezetből összeszereli a monitorját, féloldalt fekszik a kopott kórházi párnán („Nem csodálom, hogy mindnek altató kell éjszakára, ilyen párnákon!”), majd nagyokat sóhajt. Nem, nem sajnálom meg, pedig erre gyúr, ismerem. Majd a jelenetet teljessé írva az előző dacos arcot egy igazi, hisztis kislányévá változtatva mutat az őt béklyóként akadályozó monitorra: „Volt az előbb egy vérhányás a kettesben, arról is lemaradtam.”.

II.
Bárkit érhet baleset, még a laboranyagot szállító Nissan személyautót is, melynek nehezen záródó, ám annál könnyebben nyíló csomagtartója karambol alkalmával önálló életet kezd élni. Felnyílik, és engedve a tehetetlenségi erőnek messzire repül belőle egy tálca széklet-, vizelet- és vérminta, gondosan címkézve, feliratozva. Ilyen helyzet szüli a következő telefonbeszélgetést:
–          Miki! Gyere ide, de azonnal! A sarokig jutottam, belém jöttek oldalról.
–          Mi van, Pisti? Neked mi bajod?
–          Te… nagy gáz van, gyere segíteni!
–          … tessék?
–          Ne kérdezz semmit, csak gyere! Tiszta szar itt minden!
A „nem tudom, én már így kaptam” tekintet pedig több mint megfizethetetlen, mikor a laborban veszik át a kissé sérült, itt-ott karcos és/vagy sáros mintákat a gyanútlan asszisztensek.

III.
„Maga mit keres itt?” – hallom a hátam mögül szakvizsga reggelén a sebészet folyosóján. Mint valami rossz horrorban: a vastag szemüveges, mindenhonnan lógó vezetékeket, azok végén pedig a műanyag zsákokat lóbálva (jó, hogy nem pörgetve!) cipelő Ladányi néni éppen hozzám beszél. Ő volt az első igazán rám bízott beteg egy hónappal ezelőtt. Egy nővér – egy kórterem, ez volt a megállapodás, és amikor az egy fős kórtermet kaptam, képzeletben már dörzsöltem a tenyerem. Aztán persze beugrott a kérdőjel, miért fekszik hatágyas szobában egyedül egy beteg? Igen, a jó öreg MRSA. Egy délelőttömbe került, mire kihámoztam a teljes epikrízist, hányadikán mivel műtötték, hogy lett két nappal a béltumor-eltávolítás után hasnyálmirigy-gyulladása és feküdt 3 hetet az ITO-n eszméletlenül. Az augusztus végi észlelőlap szerint a decumatrac ellenére is napról napra mélyebbek a felfekvései, romlik a légzése, Ladányi néni azonban most, szeptember elején egy methicillin-rezisztens staphylococcus aureusszal, a leggyakoribb nozokomiális (= kórházi kezelés SORÁN szerzett) fertőzéssel gazdagodva palota méretű kórterméből dirigál. Sajnos nagyon hamar megtanulja a nevem, sőt rászokik a gondoskodásra. Angyali türelemmel viselem, hogy mosdatás, infúziócsere közben kérdezget, mesél, vagy a két perce frissen átkötött sebeit mutogatja feltépve a milliméter pontosan felragasztott leukosilket. Akkor sem hoz ki teljesen a sodromból, mikor váltig állítja, fordítva kötöttem be neki az infúziót, hiszen vér van a kanül kivezetőjében, egyértelmű, belőle kifele vesszük a dolgokat. Ladányi nénit egy életre a szívembe zártam bármekkora hárpia is néha.

IV.
Elmondhatom magamról, hogy előbb pelenkáztam felnőttet mint gyereket, és ez még csak a közreműködési képesség okán sem jár semmiféle könnyebbséggel. A delikvens egy cirka 90 kilós, bajsza alatt stíröléstől elégedetten mosolygó, klasszikus láncdohányos – cukorbeteg – érszűkületes bácsi. Egyik lába térdben, másik a comb kétharmadánál amputálva. Az ő kórtermének feltérképezésekor számolgattam a szobánkénti átlag lábszámot, ez náluk 0,6 körül alakult. Persze minél több beteg, annál több csonk, annál több törtszám, annál rondább ez a számolgatás. A bal comb a friss műtét, ezért fekszik itt, ezért fraxizzák túlgondoskodó, idegességtől hideg tanulónővér kezek, ezért lesik gyakorlott inzulinos mozdulatait irigyen a sóvár szemek és ezért pelenkázza őt egy – az erőviszonyok tisztázása miatt muszáj feltüntetnem – ötvenegy kilós nővér. A nyakamba csimpaszkodik, hogy felültessem, máris érzem, a gerincem nem pártolja nagyon a szakmát. A felnőtt méretű pelenkát először szemügyre veszem, mint aki már ezer ilyet látott, közben meg azt sem tudom, melyik az eleje. Nagy nehezen, egy két diplomás nő minden kreativitását bevetve elolvasom a belső felszínen, front, és a feneke alá igazítom az ellenkezőt. A bácsi terebélyes, az ágyról leemelem végre a korlátot is, áthajolok a nagy, kerek has felett, hogy a túloldalon megragasszam. Visszatérnék a hozzám közelebb eső oldalhoz, de húz a pulcsim aljánál fogva valami. Hirtelen a paranoia arra sarkall, hogy azt higgyem, a beteg szórakozik velem így testközelből, de csak én voltam teljesen bolond. A szétnyitott pelenkába oly’ könnyedséggel hasaltam bele, hogy az a csoda, nem kellett a nap hátralévő részét mellette fekve töltenem hivatkozva valami nyilvánvaló eszközhiányra, és így lett értelme a zsebemben Siófok óta (nettó 3 hónap) hurcolt dugi ragasztócsíkoknak is. Az úr távozásom előtt még megjegyezte, nem bánja, hogy kicsit összeragadtunk, és reméli, pár óra múlva is én jövök cserélni. Cse-rél-ni. Sóhaj.

V.
Harminc év belosztály. Harminc év nővérkedés a legkülönbözőbb orvosokkal és állandóan cserélődő betegállománnyal. Harminc év unott órái, harminc év egésznapnemettem rendelései. Harminc év át nem aludt éjszakái: ha otthon, akkor azért, ha ügyeletben, akkor azért. Több évtized ugyanazzal a főorvossal. Évekké nőtt ügyeleti órák intimitása, összeszokottsága, megosztott vacsorái, esetleges flörtjeinek, afférjainak titkoltsága, a nővér – orvos viszony totális kimaxolása. Egymáshoz öregedett Marikák és János dr.ok. Vagy Jolikák és Zoltán dr.ok, Mancik és Tamás dr.ok, Zsófiák és István dr.ok, végtelen permutációban:
–          Jó estét. Marika vagyok. A kettes belosztályról. kis szünet Holnapra kérnék egy szállítást a Korányiba.
–          harminc év gyengédségével a háttérből Marika. Az Isten bassza meg magát! Nem Korányi, hanem Kútvölgyi!
–          Itt a doktor úr azt súgja nekem, hogy nem Korányi, hanem Kútvölgyi. még hosszabb kis szünet Akkor oda kérjük.

VI.
Vércsíkot nem követünk, mert annak a végén mindig csak munka van. A vasúton magányos fejsérült a zöldségek árnyékában. Lelőhelyéig apró, élénkvörös vércseppek vezetnek. Szagot fogok és azonnal erre* gondolok. Apa és én, a kétszemélyes mentőegység mindent tud. Gyorskötözővel tökéletes sapkakötést rittyenteni. Helyszínről sápadó bámészkodókat eltávolítani. És időben elérni a vonatot.

VII.
Ladányi nénivel felváltva ápolom a szubintenzív leghangosabb és legzavartabb, ébredező csipkerózsikáit is. Érzem, itt szerelem van, még pedig első (el)látásra. A kórházi nyüzsgés ellenére itt teljes a csend, csak az oxigének szörcsögnek, picit sípolnak a monitorok, ha a beteg megébredve magáról lerántja a pulzoxit, de a műszak ettől még zavartalan. A hangosan nyöszörgő, óránként csak tíz percig ébren lévő nénike aggódik értem, Ágikáért, miért nem vagyok már a Balatonon. Sajnos nem tudtam kivenni a szabit, mondom neki, mire beletörődve a megváltoztathatatlanba, visszaalszik. Délután már az ágyánál várakozó fiatalember is nagyon zavarja, kéri, küldjem ki. Miután roppantul élvezem a játékot, belemegyek ebbe is, hiszen ügyesen megette a kefírt reggel és kérésére odébb teszem az infúziós állványt. A fiúrészlegen az akut gyomorvérzéssel műtött, csontsovány férfi bágyadt mosollyal ül ki ágya szélére, majd mikor állapota felől érdeklődöm és közelébe lépek, nehogy leessen, elegáns mozdulattal ragadja meg a nyaki vénába gondosan illesztett kanült, vállát megrántja, majd egy pillanat alatt kitépi: “Nincs semmi baj.”. Miközben a nyakát szorítom csupasz kézzel (vészhelyzetben sterilitás? pff.) tamponálás címszó alatt, fel sem fogom ezt az egészet. Szerencsére ebből a távolságból is ki tudom húzni lábujjal a fiókot, majd kockáztatva, hogy rám zuhan az úr, vállal támasztva őt kotorászok kötszerért. Megérkezik az aznapi szubos nővér, kicsit meglepődik, hogy 3 napon belül a második centrálvénát teszi tönkre, de nekikezdünk a doktorok értesítésének. Még negyed nyolc sincs, hát jó reggelt!

VII + I.
Elképzelni sem tudtam eddig az arckifejezést, amit egy mentőorvos vág, mikor helyszínen segédkezel egy infarktusnál, EKG-zol, diktálod a mentőknek a paramétereket és hogy mit-mennyit-mikor adtatok be, csalhatatlan tekintetvezérléses módszerrel a pótanyáddá avanzsált ügyeletes orvosod keze alá dolgozva feltűnsz neki és lefolytatod vele a következő bájos dialógot a mami hordágyazása közben:
–          Hányadéves vagy?
–          Most voltam hatod.
–          Nagyon ügyesen nyomod, mi lesz a szakvizsga?
–          1945 utáni magyar irodalom.

Mihók Nóra Zsófia

* http://www.youtube.com/watch?v=IaZeHSrELY0

(kapcsolódó szövegek:

2013:

Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni

Évjárat (2) – Nincs mit tenni

Évjárat (3) – “Annyi bátorságom sincs, hogy a halált szeressem”

Évjárat (4) – Rideg napok

Évjárat (5) – Temetések éve

Évjárat (6) – Műsorzárás

Évjárat (7) – „Most negyvenhárom éves fővel egészségben nekikezdek, / Remélve, hogy nem hagyom abba holtig”

Évjárat (8) – Járvány