Évjárat (8) – Járvány

2013 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. 2010-ben indult, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Bödecs László írását közöljük.

Először csak a hírekben, műsorokban, ellenzéki és kormányoldali sajtóban lehetett hallani. Az előbbi oldal pánikot akart kelteni, kihasználni azt egy esetleges kormányváltás eléréséhez, bizonyítani, hogy most nem működnek a dolgok, de ők megállítják. A kormánypártiak sem tagadták, csak enyhítették a híreket, nyugtatták a lakosságot, lecsippentettek itt-ott a statisztikából. A háttérben megfélemlítéssel és megkötésekkel dolgoztak, elhintettek, megerősítettek bizonyos aforizmákat a köztudatban, nem becsülve le a néplélek erejét. „Ott sincsen kolbászból a kerítés.”, aztán „mehetsz mosogatni”, „halálra dolgoztatnak, rabszolga leszel”, „sosem fogadnak be, örökre idegen akarsz maradni?” – valamint megadóztatták a menekülőket, ezt röghöz kötésnek vagy hallgatói szerződésnek hívták, elnehezítették a mobilitást, adósságba vertek. A Szökés előtt már súlyos intézkedéseket vezettek be nyíltan. Amikor már mindenki érezte, hogy baj van, jött a kötelező társadalmi munka az érettségihez, az állampolgárság-vesztés, az utódváltság (pokoli összeget befizetni, vagy súlyos közmunkaórákat teljesíteni az államnak a kiszökött utódokért). Ez mind a Nagy Kerítés előtt történt.

Akkoriban már látni lehetett a fogyást. Két hónap leforgása alatt költözött el a legjobb barátom és a volt barátnőm. Foghíjas köztéri ünnepek, előadótermek. Nagy tüntetések voltak kezdetben, aztán már nem volt, aki tüntessen, az állami alkalmakra is úgy vadászták össze a népet, mutatni, hogy ellenállunk. Mígnem mindenre fény derült. Karantént rendeltek el, országosat, kihirdették a Járvány állapotot. Nem látta senki előre, a háttérben külföldi lobbik szervezkedtek, becsempészték a vírust, és támogatták a kijutást, ösztönözték, később csempészték a szökevényeket a szélrózsa minden irányába.

A tömegközlekedés kényelmes és szellős lett, csúcsidőben is alig szálltak fel, leállították a metróépítést, emlékszem, aztán elhagyva álltak a buszok a körút szélén, mindenki nyomtalanul szívódott fel, tény, hogy nem volt mit elvinni, súlytalanul, egy-egy bőrönddel és pénztárcával indultak el az emberek.

Először a legfiatalabbak, pályakezdők, frissen érettségizettek tűntek el. Az ő szervezetükben volt a leginkább virulens a kór, ők kapták el leghamarabb a betegséget. Később a középkorúakra is átterjedt, akik magukkal vitték a talán nem is beteg, fiatalkorú gyerekeiket is. Egész családok váltak köddé. Az öregek maguktól maradtak, vagy a pánikban többnyire hátrahagyták őket. Különös módon immunisak a vírus iránt, csak növelni kellett az ellátásuk minőségét. Havonta üdülőjegyet kaptak, annak fejében, hogy maguk működtetik a termálvizes szállodákat. Amikor nem működtek a pékségek, bedőlt a mezőgazdaság és a húsipar, munkába kellett állítani az öregeket, hogy fenntarthassák a mindennapi életet, de továbbra is kaphatták, sőt megemelték a nyugdíjukat.

A Maradók két csoportra oszlanak, a Paralizáltakra és az Együttműködőkre, vagy magunk között nevezzük még őket békéseknek (ez egy ragadványnév, egykor gúnyos lehetett, magukra nézve sosem használják). Ők igen szerencsés népség. Tiszta, igaz lelkűek, a kór nem tört ki rajtuk, és nem változtatta, nem tévelyítette el őket. Mostanra mind az állami szféra legfontosabb feladatait látják el, Futballisták, vagy a Dohányboltok vezetésével foglalkoznak (Dohánybolt mostanra minden szolgáltató központ, ha jól emlékszem, annak idején ezeket plázának is nevezték, csak itt lehet vásárolni, de nem kötelező). Az Együttműködést egy igen szép jelző tarkítja, amit én nem vehetek a számra, mert én a paralizáltak közé tartozom. Minket eltorzított a kór, nem önszántunkból maradtunk, az elménk spekulál, a szívünk pedig elidegenedésben szenved, ezért Átnevelés alá kerültünk, erkölcsről és Istenről tanulunk.

Most sétán vagyok, a kerítésen belül bárhová mehetek, itt ülök a Duna-parton, az Átnevelő-intézet mellett, a békések Bolondháznak is nevezik. A járvány előtt működött itt egy intézmény, az ellenzék idején az Együttműködés előtt, de erre bűn emlékezni. Szégyellem, de nehezen halad az átnevelésem, ma megint vesszőzni fognak a pedellusok. Mindennap ezt teszik, ez a nevelés alapja. Sokaknál hatásos. Az az intézmény már a Kormánygyűlés névre hallgat (plusz az a szép jelző, amit nem írhatok le, és nem mondhatok ki a betegségem miatt), és kicsit lejjebb költözött a Dunán, oda ahol az a furcsa eklektikus épület és vele szemben egy üvegpalota van a híd mellett. Nem emlékszem pontosan, régen másra használták azt az épületet. Jó így, kérdeznek, és amire őszintén nem tudsz válaszolni, azért nem kapsz vesszőzést. A betegek emlékei ugyanis hamisak, spekuláns, beteges képzetek, csak a kór okozta lázálmok, agyi zavar. Ezért kell elfelejteni őket.

Mellettem egy szobor ül, erről hosszas viták voltak, de Rá már szabad, sőt kell emlékezni. Még azt a szép jelzőt is megkapta, ő (hét betű)……. Költő. Csak a nevét nem merem a számra venni, hiszen én beteg vagyok, és hát nem járnak ki nekünk a szép jelzők, sem az emberek nevei, akik olyan széppé tették ezt a jelzőt. Azét sem mondhatjuk, aki megmentette szép … országunkat*. Odakint csendesek az utcák, nyugalom van (nem szabad az üres jelzőt használni magasztos dolgok körülírására, mint az ország* utcáinak állapota stb. – *megint egy nem kiérdemelt fogalom helyett írom). Az utcákon nagy transzparensek hirdetik: Megfékeztük a támadást. Legyőztük a járványt. Az ország jobban teljesít!

És a terv is készen áll, hogyan pótoljuk az elveszett lakosságot, a legutóbbi Nagygyűlésen kijelentette a Miniszter úr, hogy a Kormány hosszas, nehéz küzdelemben legyőzte ellenségeit, és megszülte a megoldást: testvéri országok népeitől, jó termények fejében új népességet kapunk. Oroszország és Kína készségesen exportálja számunkra emberállományának egy részét, akiket nagy erőkkel fogunk integrálni, igaz erkölcsökre nevelni és a társadalom hasznos tagjaivá tenni.

Ülök a költő mellett, palackpostát írok és nézem a Dunát. A habjai mesélnek, az országon kívülről hozzák a vizet, azokról a helyekről, ahol a régi ismerőseim, a többi beteg él most, ahol kihasználják, sanyargatják őket, ahol megölik az álmaikat, elnyomják és lenézik őket. Ó, bárcsak tudnák, hogy mindenen sikerült felülkerekedni, hogy még van remény számukra is, hogy várja őket a ….-juk (nem mondhatom), hogy rendezzük közös dolgainkat, és pár évtized átnevelés után megint részt vehetnek az Együttműködésben, ahogy mi mindannyian, akik gyógyulni akartunk és itt maradni. Nem, várjunk… mit is akartunk itt? Miért is vagyunk…? Hol is tulajdonképpen?

Bödecs László

(kapcsolódó szövegek:

2013:

Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni

Évjárat (2) – Nincs mit tenni

Évjárat (3) – “Annyi bátorságom sincs, hogy a halált szeressem”

Évjárat (4) – Rideg napok

Évjárat (5) – Temetések éve

Évjárat (6) – Műsorzárás

Évjárat (7) – „Most negyvenhárom éves fővel egészségben nekikezdek, / Remélve, hogy nem hagyom abba holtig”

2012:

Évjárat (1) – „A vágyott szám 2 (…)”