Könyvelőzetes – Evellei Kata: Álombunker

Örömmel jelentjük olvasóinknak a jó hírt, hogy az Apokrif legelső számától fogva rendszeres szerzőnk és a 2013-as évtől szerkesztőségünk munkatársa, Evellei Kata első, Álombunker című verseskötete megjelent a PRAE.HU gondozásában. A könyvet egy korábban máshol még nem publikált verssel, valamint Margócsy István fülszövegével ajánljuk. A könyv facebook-oldala ide kattintva érhető el. (A könyvvel, könyvbemutatóval kapcsolatos további információkat folyamatosan közzétesszük.)

Judit

Megtaláltál, megtaláltalak.
Így lettünk, ahogy a költő mondta,
uram, asszonyságod. De magaddal nem vihetsz:
ha engem akarsz, követned kell. Lépj csak be
házamba, tekints körül, tapogass ki
minden részletet, hogy aztán el ne tévedj,
amikor nem fogom kezed. És ne csodálkozz,
ha egy-egy zugban önmagadra lelsz,
hatban éppen. Ezekben tükröd vagyok.
Kincsem, tavam, kertem mind megkapod,
a fegyvereket neked kovácsoltam
mindenki más ellen; a kínzókamrában
csak a mi kettőnk üvöltését hallani,
és egész birodalmam jogos gazdájaként
üdvözöl, míg ragyogását megszokod.
De ezeknél már ne keress tovább.
Mert bár szemed, szakállad kékbe hajló,
legmerészebb álmodban se vélnéd, hogy
nálam sincs nyitva minden ajtó.
Meghívlak ugyan, otthonom otthonod,
és játszunk is, férfit és nőt, ahogyan
olyan régóta játsszák már; közhelyes
dolgokkal bűvöljük egymást,
amelynél szebbet kitalálni mégsem
tudunk, kedvedre gyönyörködhetsz
eleven valómban, és testem, anyagom,
mindenem a tiéd, ha elveszed.
De előbb-utóbb eljön a lefekvésidő,
késő is van, sötét is, búcsúzzunk mára el,
és mindig marad egy utolsó szoba,
amelyet nem fedezhetünk föl együtt,
amelynek kulcsát nem kapod kezedbe,
amelynek zárját föl nem törheted.
Mert ha álmomban belopózol hozzám,
övemről a karikát elcsened,
és azt az utolsó, sötét, érintetlen
szobát titokban mégis fölnyitod,
hogy magányodban szétnézz odabent,
mielőtt a homályt kitágult pupillád
átlátná, az ajtó becsattan mögötted,
rab vagy, s ahogy körbefordulsz, végül
belém ütközöl, ahogy oly régóta
vártalak már ott a hetedik ajtó mögött,
nélküled való, tükörtelen magam,
és megragadlak, többé nem engedlek el,
akár a csapda, köréd zárulok, miközben
ránk omlanak a könyörtelen várfalak.

*

*

„Azt hiszem, ezt hívják egyensúlynak: / ha mindketten másfele dülöngélünk.” – záródik Evellei Kata egyik szép verse; a benne rejlő ravasz kétértelműség akár egész kötetének vezérmotívuma is lehetne. E költészet időnként igazán meglepő éles és keserű, szinte kegyetlen analízisét nyújtja a mai élet legsúlyosabb problémáinak (vagyis az örök témáknak: gyermekkor, öregség, felnőtté válás, szerelem stb.), s egyben kicsit fölényesen, kicsit játékosan ironizál is fölöttük: egyszerre veszi tragikusan komolyan őket, s rögtön ki is figurázza mindannyiukat; annyira unja az élet mindennapiságát és megoldhatatlanságát, hogy játékból mintha békét is kötne velük („elkoptatjuk egymást, mint az üresen önmagát őrlő fogsor”). E költészet érdekes, okos és érzékeny beszélője mintha mindenütt csak alakokat látna, akik és amik mozognak, elmozdulnak, azaz helyüket keresik („Pauszpapírból vágom ki magam, / hogy zavartalanul belesimuljak / az ismeretlen fal síkjába…”) – épp azért, mely nincsen helyük, amit otthonnak vagy otthonosságnak nevezhetnének. Evellei Kata látás- és láttatásmódja kivételesen finom és groteszk hatáselemekre épít, amelyekben egyszerre jelenik meg a gyakorlati élet sok gyarló és fájó jelensége valamint az értelmező reflexió figyelmes, ám nosztalgiamentes személyessége. Verseinek szépségét és erejét épp e bonyolult és szétválaszthatatlan kettősség adja.

Margócsy István

*

Evellei Kata 2009-ből, a Beszámított veszteség antológiához készített videóban:

Valamint Evellei Kata felolvasása az Apokrif Téli szüret című felolvasásán (10:25-től):