Czapáry Veronika prózája (online megjelenés)

Napozás

 

Részlet a Megszámolt babák című regényből, amelynek várható megjelenése a Scolar Kiadónál: 2013 szeptember. Szerkesztők: Reményi József Tamás és Illés Andrea.

Anya szerint hasmenésem volt, de ennek ellenére jó baba voltam. Anya szereti, ha a kezeimet nézegetem, de én nem tudom annyira összeszorítani és egymáshoz nyomni az ujjaimat, mint az összes Barbi babám. Azt is szereti Anya, ha hason fekve alszom, olyankor mindig Apával együtt megfogják és markolásszák a fenekemet. Állandóan az ujjamat szopom a cumi helyett, és ez nem tetszik nekik. Pedig engem csak az vigasztal meg, ha az ujjamat szopom és az Álmos takarómat magamhoz szorítom, mert olyan jó ismerős szaga van az Álmosomnak. Anya szerint az a legideálisabb, amikor engem kitesznek egész napra az erkélyre, mert olyankor legalább csöndben vagyok, és ők nem hallanak.

Anya mindig azt mondja, hogy helyette inkább a kendőnek beszéljek, mert ő nem tud mindig figyelni, de a kendő mindig meghallgat. Borzasztóan falánk vagyok, mindent rögtön megeszek szerinte, zabálok, és ez nagyon idegesíti Anyát. Minél többet napozok akár februárban is, annál jobb gyerek vagyok. Ha a rugdalózóban fekszem, és elfogadom, hogy nem lehet engem mindig betakarni és kitakarni, ha fázom, akkor vagyok a legeslegjobb baba a világon. Ha az ő Icinke-Picinkéje egész nap az erkélyen van, akkor nem fárasztom a többieket. Túl sokat beszélek, állandóan, be nem áll a szám, Anya szerint a legjobb, ha mozdulatlanul fekszem, és nem jó, ha sírok, mert azzal őt mindig kikészítem.

Anya azt mondja, hogy először akkor kacagtam, amikor megláttam a Nagyapát, vele volt a legjobb kacagni. Bemutatták nekem, hogy ő a Nagyapa, és én csak kacagtam, kacagtam.
A kendőket mindig is különösen szerettem, mondja Anya, ezért nagyon sok kendő vesz körbe.. Anya és Apa ráaggatják mindenhova a járókára körben, a rácsokra is kötnek, és a babakocsira is, nekik beszélhetek nyugodtan. Én nagyon örülök, mert sokféle színű kendőm van. Ennél jobban már csak a babáimat szeretem, nekik is mindig ott kell lenniük mellettem, különben úgy érzem, zuhanok lefelé, és valamit végérvényesen el fogok veszíteni. Nagyon szereti Anya, ha sokat kacagok, mert azt hiszi olyankor, hogy vidám kislány vagyok. Az a legjobb, ha sokat fekszem kint a napon februárban, mert minek lennék bent a szobában, a jó gyerekek kint vannak, és nem zavarnak senkit Anya szerint. Nem tud három hónapnál tovább szoptatni, bezzeg a nővérem, a halott nővérem kiszopott belőle mindent, és sokkal másképpen szopott, mint én. A nővérem valahogy lazább volt, mondja, nem volt ennyire görcsös. Neki kisebesedik a mellbimbója, ha én szopok, nem normális, hogy annyit akarok szopni, túl éhes vagyok. Nem bírja ki, ahogyan én szopok, nem megy, ne akarjak szopni, fáj, fáj neki mindene, és elfogyott a teje. Ha én kint fekszem az erkélyen, az a legjobb. Ha az összes kaját lenyelem válogatás nélkül, akkor vagyok a kedves baba. Nem is érti Anya, miért nem fogom fel, hogy az a legjobb, amit ő ad nekem, és minek kell nekem állandóan veszekednem és vitatkoznom azon, hogy mit együnk. Mikor teljesen egyértelmű, hogy ő a legjobbat akarja, a sóskát is meg kell ennem.
Anya azt mondja, én mindig azt szeretném, hogy foglalkozzanak velem, ez kriminális, ő nem érti, hogyan gondolom, de a vége mindig ez. Ha hozzábújok, van, amikor szereti, és az nagyon jó. Apa szerint jó a húsom, mert mindig jó húsban vagyok, és ha Anyukának el kell utaznia két hétre, mert tanul és laboron van, olyankor engem ő pelenkáz. Tisztába tesz, sétálgat velem, és Anya szerint mindent rendben tud csinálni az apukám is. Ha eljátszom egyedül és hagyom Édesanyát tanulni, akkor vagyok a legeslegjobb baba, Anya mindig megdicsér, ezt onnan tudom. A gyerekek nagyon sok gondot okoznak, pedig lehetne az egész tiszta boldogság, de főleg gondokat okoznak.

Apa ma elpakolta valahova Léna babát, pedig nekem kellett volna rá vigyáznom. Mindig arra gondolok, hogy a Lénának mennyire szőke a haja és puha a teste. Szép rózsaszínbe öltöztettem, és most nem tudom, hol van. Ma Lénával és Dollival játszottam a szobámban egész délután, rendes kislány voltam. Aztán egyszer csak Léna eltűnt, és nem találtam meg a radiátor mögött sem, pedig Apa oda szokta dugni. Megkérdeztem a testvéreimet is, hogy hol lehet, de ők külön játszottak kettesben a másik szobában, és nem is hallották, amikor ezt kérdeztem tőlük. Nevettek, és azt súgta a nővérem, hogy ne foglalkozzam velük. Ma délután azt játszottam a babáimmal, hogy levetkőztettem és felöltöztettem őket egymás ruháiba, ők pedig egymásnak sugdostak kedves szavakat, és kicsit össze is bújtak. Van egy olyan nagy zsebkendő, amin ők szoktak játszani, egy olyan zsebkendő, amin őzike van. Összebújtak, aludtak egy picit, aztán megint összebújtak. Most nem a királykisasszonyos játékot játszottam, amiben utazni is szoktak nagyon sok városon keresztül, és mindegyikben valami csodálatos dolog történik velük, hanem a zsebkendőset. Dolli babát visszaraktam a helyére, sajnos Léna nem tud válaszolni, hogy hova tűnt, mert nincsen meg. Ha baj van, nem tudja kinyitni a száját, mondja Apa. Léna babát ma különösen szépnek láttam, mert a rózsaszín ruhácskáját adtam rá, azt, amin fehér fodrocskák vannak a szoknyája alján, és a fotelre is rátettem egy kicsit, amin az Álmosom volt. Nagyon szép baba a Léna baba. Annyira nagyon szeretem az összes babát, fontosak, hogy velem legyenek, világoskék nyarakon szeretem őket a legjobban. Olyan rossz, hogy amikor megkérdeznek Apáék, hol vannak, és nem tudok rá válaszolni, nem emlékszem, mondom. Megszámoltad mindet? Ilyenkor kacagok Apára, hogy elfelejtette, nekem nyolc babám van, és hogy mindegyik baba szép.

Dolli babát is az ölembe ültettem ma, és sokat beszéltem hozzá. Nekik mindenképpen meg kell hallgatniuk, amit mondok, mert ők babák, nem élnek, de szerintem ugyanúgy élnek, mint ahogy én is, teljesen valóságosak. Ez nagyon unalmas, mondja Apa, Dolli baba meghallgatja Nikolettet, haha, kislányom, egyik babádat sem érdekli, amit mondasz, de én tudom, hogy ez nem igaz.
Fontos mindegyik babámnak, amit mondok, mert naphosszat, amikor együtt vagyunk bezárva a szobában, Dolli beszél, fekete haja van, mint Hófehérkének, és nagyon-nagyon sokat, nagyon hosszan beszél. Nekem mindig nagyon tetszik, amit elmesél. Apa azt mondja, ha a babáimnak beszélek, akkor legalább nem nekik kell meghallgatniuk, amit mondok. Kész befektetés volt ezt a sok babát megvenni, szerinte megérte, mert mindig azt mondja, unalmasakat beszélek, mert ismételgetem magam. Egyenesen megőrjíti, azt mondja, ha téged egy fél óránál tovább kell hallgatnom, megőrülök. Ilyenkor reménykedem, hogy nem komolyan gondolta ezt. A testvéreim előtt is szokta ezt mondani, ami különösen rossz, mert röhögnek, hogy az idiótaleány megint kiakasztotta a Tibort. Nem érted, fogd be a szád, és ez azt jelenti, hogy vége, tényleg komolyan gondolta. Ebéd közben is mondja, akkor mindenki hallja, egyetértenek vele. Remélem, elmúlik, és később bocsánatot fog kérni, megbánja, hogy ezt tette velem.

A legrosszabb, ha megkérdeznek, hol van a Léna baba, és én nem tudok rá válaszolni, nem emlékszem.

A Léna baba a Dollit nagyon szereti, nagyon jó nekik, ha hozzájuk beszélek, pedig Apa szerint nem igaz semmi, amit mondok. Kislányom, ha nem figyelsz arra, amit mondok, és nem sértődsz meg, jobban jársz. Ilyenkor nem tudom, mi az igazság, melyiket gondolja komolyan. Minden átkerül egyszer a túloldalra, tudom, ahol a nővérem van.

Apa eddig Dollit rejtette az ágy alá, és Lénát a radiátor mögé, amikor játszottunk. Aztán nagyokat kacagott, amikor látta, hogy én mennyire keresem őket. Most is Dolli ott volt az ágy alatt, de Léna nem volt sehol. Könyörögni kezdek, hogy adja vissza, és eddig mindig visszaadta. De most valami nagy baj van, mert úgy érzem, csak távolról hallom a hangom, ahogy kérem, mondom, ne játsszunk ilyet, add vissza nekem a Léna babát, nem tudok nélküle elaludni. Apa furcsán néz rám. Olyan hatalmas nagy a teste és olyan erős, félek tőle. Amikor azt érzem, hogy félek Apától, akkor még jobban elkezdek félni attól az érzéstől, hogy ezt érzem, és minden sokkal rosszabb lesz. Kérlek, mondom neki, kérlek, add vissza a babámat. Apa csak néz rám, és egyre hatalmasabb lesz a teste, semmit nem mond, pedig már nagyon sokszor mondtam neki, és követem is a lakásban, hogy kérlek, add vissza.

Nincsen annál borzasztóbb, amikor Apa nem mond semmit, mert olyankor sosem tudom, hogy mi következik. Mindig attól félek, hogy azért csinál dolgokat, mert én félek tőle.

Van egy pont, amikor nem bírom tovább, és elkezdek üvölteni, földhöz vágom magam, zokogok, és úgy kérlelem őket, adják vissza a babáimat. Apa azt mondja, nagyon szánalmas vagyok ilyenkor, mert hisztériázom. Engem nem érdekel, hogy mit gondol rólam, csak utána kell szégyellnem magam, add vissza, mondom, és üvöltök, adjad vissza a Léna babámat, most csak hét baba van meg, adjad vissza. Ők is elkezdenek kiabálni Anyával, hogy hagyjam abba, hogy azokért a hülye babákért aggódom, ez nem igaz, hogy megint. A legjobb lesz elfelejtened, mondják. Nem tudom elfelejteni, mindig csak rájuk gondolok. Mi lesz velem, ha nem találom meg Lénát. A segítségemet kéri, és én nem vagyok ott, nem vagyok sehol. Léna a segítségemet kéri, és csak kiabál, hogy nem lesz jobb. Eddig, ha eleget hisztiztem, mindig visszakaptam őket. Ilyenkor nagyon kell hüppögni, és nem tudom, hogy eljön-e a pillanat, amikor már nem kapom vissza őket. Adjad vissza a babámat, kérem Apát, vissza akarom kapni őket, és ők nevetnek, hogy kijöttem a sodromból, és különben is a Peti sincs meg órák óta, mit neked óra, mondják, azt sem tudod, mi az az óra, de én tudom, mert ha valami régen történik, azt szokták mondani, hogy óra. Nem találom, nincsen sehol, nincsen sehol a Peti sem a lakásban, kiabálok, de a legrosszabb, amikor bezárnak, és egyedül kell lennem a szobámban. Azt mondják, hogy üvöltözzél a falnak, kislányom. Ilyenkor nagyon messze mennek, és nem hallják, amit mondok, és én csak azt a nagy fehér ajtót látom, teljesen belefáradok a kiabálásba. Ha összefirkálom a tapétát, megvernek, ezért inkább átkutatom a szobámat, és csak sírok, sírok az Álmosomon és a Kék Nyúlon, mert nem találom a Léna babát.

Ilyenkor a többi baba sem tud megvigasztalni, hiába mondja Apa, hogy mindegyik ugyanolyan, és egyik sem számít, örülök nekik, hogy a többiek megvannak, mégis nagyon szomorú vagyok, mert úgy érzem, a Lénához és a Petihez fogható baba nincsen a világon, ők az igazi babáim. Nem értem, miért mondják azt, hogy nem számítanak, és miért nem segítenek megkeresni őket, holott Apával néha közösen kerestük őket régen, és ő is örült, amikor megtaláltam, amit ő elrejtett.

Mindegyik babánál így érzem, amikor eltűnnek, ezért nagyon simogatom a Barbit, a Reginát, a Dollit, a Kék Nyulat, a Fricit és a Sárit, mert ők megvannak, ennek örülök, csak azt nem tudom, hogyan tud olyan sok baba eltűnni a lakásból, mikor én mindig ugyanoda rakom őket.

Amikor az óvodába kell mennem, távol vagyok, folyamatosan csak arra gondolok, hogy mi lehet velük, és rettegek, hogy amikor megjövök, valamelyiket nem fogom megtalálni, légyszi, ne tedd el a babáimat, mondom az öcsémnek, Zsoltinak, de úgy látom, nem veszi komolyan. A húgom a legjobban és legaranyosabban tud mosolyogni, ő a legszemforgatóbb és legalattomosabb lény a családban, mindig az erősebb pártjára áll, a Nagyi szerint nagyon jól tud helyezkedni. Mindenki ártatlannak tartja és imádja, mert ő a kisebb. Nekünk nagyon nagy a családunk, mondja az apám, rettenetesen nagy, túlságosan is, és nem lehet mindenkit eltemetni a kertben, mint a nővéredet, na jó, vicceltem, kislányom, a nővéredet a temetőbe temettük, és nem a doborgazszigeti kertbe, nem lehet mindenkinek egyszerre jó, kattanj le erről a babatémáról. Már megbántuk anyáddal, hogy ennyi babát vettünk neked, biztosan meglesz az összes babád, csak türelem, nyugodj meg.

Ha a Zsolti, a Kitti vagy az anyád csinál velük valamit, akkor sajnos nem tudunk mit tenni. El vannak zárva a babák, ugye, beraktad őket a dobozba. A dobozhoz nincsen kulcs, mondom, ki lehet nyitni, miért tegyem oda őket. Azon kívül a dobozban minden baba szenved. Kislányom, te megint debilleány vagy, képzelődsz, és nincsen igazad. Az egész család hülyének néz, nem vetted észre? Az anyám is egyetért, és elhatározzák, hogy ezen túl debilleánynak fognak hívni a családban. De nem az a legnagyobb baj veled, kislányom, hogy csökkent értelmed van, egyáltalán nem az a legnagyobb baj veled, kislányom, hanem hogy mindig képzelődsz. Beképzelsz dolgokat, hol a babáidról, hol a cumiról, hol a Kék Nyúlról, Dolliról, Friciről, az Álmosodról, nem vagy hajlandó mással aludni, csak az Álmosoddal, és hogy a családod mit tett a babáiddal, azzal kapcsolatban is állandóan képzelődsz.

Amikor éjszaka egyedül vagyok a szobámban, csak a babák hangja tud álomba ringatni, de úgy nem tudok elaludni, hogy kettő hiányzik, nem tudok elaludni. Utána pedig nem akarok felébredni.

Kislányom, jobb lenne, ha nem zabálnál annyit, mondja az anyukám, mert mindent eleszel előlünk. Anya jókedvű is szokott lenni, olyankor futkos a lakásban, és kacag. Kedves és megengedő, de én tudom, hogy előbb-utóbb elromlik a hangulata. Apa egyszer elmesélte, hogy amikor esett az eső, valakit egy fa alatt csapott agyon a villám, mert odamenekült. Azt hitte, ha a fa alá bemenekül, ott nem csapja agyon a villám. Azóta mindig erre gondolok, hogy mennyire örült, azt hitte, megmenekült, és pont akkor csap bele a villám. Vajon mit érezhetett? Anya nagyon sokat nevet rajta, hogyan lehet valaki ennyire hülye, hogy képes alámenni egy fának, ki sajnálja az ilyen embert, aki ennyire debil?

Te nem vagy normális, kislányom, már elmondtam neked, mi semmit nem hiszünk el neked az anyáddal, amit mondasz. Minden, amit mondasz, hülyeség, kislányom, tudod jól. De sajnos mi Téged nem tudunk megváltoztatni, és agyonverni sem tudunk azért, mert élsz már, de jobb lenne, ha elhallgatnál, bár a kislányunk vagy, de elég sok mindent meg tudunk veled tenni, ami nem a halál, hanem sokkal rosszabb annál, ha nem fogod be a szád.

Az apám szerint nekem velük kell élnem, és jobb lett volna, ha ki sem jövök az anyukám hasából, mert tönkreteszem a családi életüket. Mindig, amikor ilyeneket mondanak, elborítja az agyamat a köd, és elkezdek fulladni vagy üvölteni, hisztériázom. Szétrugdosom a játékaimat, és elájulok, de mindig figyelek, hogy hova ájulok, hogy be ne üssem a fejem, mert már volt olyan, hogy beütöttem. Azt mondta az apukám, hogy be is kékülök olyankor, és ha az anyám nem paskol fel, meghalok. Apa elviselhetetlen dolgokat tud mondani. Nem érdekel, ha utána jobban megvernek, mert amikor fáj, legalább érzek valamit és az olyan jó. Csak üvöltök, üvöltök, kiabálok, bőgök, mert ilyenkor abban reménykedem, hogy egy napon nem ébredek fel. Ha sikerül éjszaka elaludnom, annál nincsen jobb. De van, amikor órákig csak forgolódom, és akkor tudok csak elaludni, amikor világos van. Olyankor nemsokára fel kell kelnem, mert Anya nagyon ideges, ha nem érünk oda az óvodába.

Mindig nagyon váratlan, amikor kikapok tőlük, állandóan ezen gondolkozom, hogy mi az összefüggés, és hogyan kell viselkednem, hogy Anya ne tépjen meg, Apa meg ne vegye elő a szíjat. Nem tudom kitalálni. Attól nagyon rettegek, ha az anyukám a konyhaasztalnál kezd el dolgokat mondani, mert akkor mindenki mellé áll, és együtt röhögnek rajtam. Ha megismétlődik, még jobban. Mindig olyan váratlanul ér, amikor megtép, és általában azt mondja, hogy kiborítottam valamit, vagy nem eszem jól, azért kaptam. Evés közben szeret a legjobban megtépni, megmarkolja a hajamat, és felállít az asztal mellől, húz jobbra, balra, néha el is esem, vagy kimegy alólam a szék, de akkor is húzza a hajamat. A többiek drukkolnak neki, és hagyják. Van olyan, hogy nem mondják meg, hiába kérdezem őket, hogy miért kaptam.

Ha elmegyünk a tóhoz, állandóan csak Léna jut eszembe, képtelen vagyok másra gondolni, hogy biztos belefojtotta a tóba az öcsém, a húgom vagy az apám, mert furcsán suttognak egymás között, amikor Lénát előhozom. Mindig arra gondolok, hogy biztosan most történik valamilyen szörnyűség a többi babámmal, amíg óvodában vagyok, és ennél nincsen rosszabb érzés, mert még az is sokkal jobb, ha engem bántanak, mint ha a babáimat, inkább bántsanak engem, kérem őket, de olyankor nem teszik meg. Ha nem vagyok ott, nem tudom a babákat megvédeni.