Holdsütésben
Egy született macska előkelősége
a korlát fogai közt bújva keresi
a gangon hagyott törődést.
Kihunyt fényű kirakatok pillája nehezül
tejfehér-csendben a borostyán
félmagasában leskelődő téglafalra.
A fák tompazölden hulló neszei közé
madár hullott az üszkös avarra,
s mint szerető a végső tévedés után,
mint szünetjel, a csendet sírásig akarja.
Kezembe hajtom arcomat és ismét látlak:
kertünk közepén nőtt tested almafa szobra.
Holdsütésben vetkőzöl az ezüstös némaságnak,-
– függönyt eresztek ablakomra.
Nyáridőben
Új madarak nyílnak a zöldzivatarban,
valaki szerelme barkákat tép.
Szél karolja fel tovább porát,
s forró keze aranyba lép.
Kigyúlt az almafák halovány fénye,
a rózsa óvatos fehéren új nyarat imád. –
Csak emléked barna cipője
táncol halkan a kerteken át.
Hazatérés
Borostyán-csöndű falak,
a fehér kiskapu,
a barna lépcső,
a zöld korlátra dőlő
diófa alak.
A sárga fényű nárciszod
fátyla az ablakod
alatt.
A kép, ahogy a
rubin teát iszod,
mind eszembe jutnak
míg léptem lassan
házunk elé ér.
Fáradt érkezés után
téged hallottalak,
ahogy veled kérdezett
minden szoba,
bútor és fal:
“hazaértél! nem ért
hát semmi baj?”
Bár szóba nem hoztam soha
hiányom a tündéri
kis hely után,
most mégis bámulok
az összes ablakra
várón, bután,
hogy piros teád
ugyanúgy iszod bent
a tompa bútorok között,
s megismernek a falak
ha belépek ismét
a fehér kiskapun.
Ha pedig bent vagyok,
aranyba lépő szavakkal
téged hallak megint:
“hazaértél!
nem ért hát semmi baj?”
Apokrif Online 
Gratulálok!