John Frusciante – PBX Funicular Intaglio Zone
Ha a Red Hot Chili Peppers neve valamilyen úton-módon szóba kerül, az esetek többségében igencsak nehéz megállni, hogy legalább egy félmondat erejéig ne emlékezzünk meg John Frusciante ott eltöltött éveiről is: akár a Blood Sugar Sex Magikről (1991), akár a 2006-os Californicationről beszélünk, nehéz figyelmen kívül hagyni Frusciante jellegzetes, azonnal felismerhető gitárjátékát, amely nem kis mértékben segítette hozzá a világsikerhez a Chilit. Ugyanakkor a zenész pályafutását végigkísérő szólóanyagokról is hiba volna megfeledkezni: ezek ugyan messze állnak mind a funk, mind a köznapi értelemben vett popzenék ritmusaitól, de kellő nyitottsággal könnyen avathatunk új kedvencet – akár a 2012-ben kiadott PBX Funicular Intaglio Zone személyében is.
Az persze nem jelenthető ki, hogy az új album rögtön adná magát. Az életmű ezen pontját egy ötszámos EP, a szintén 2012-es Letur-Lefr előlegezte meg, melynek befogadhatóságáról sokat elárul, hogy negyed órájából talán a másfél perces Glowe a legfogyaszthatóbb darab első hallásra. A PBX-en sorakozó felvételeknél aztán tovább bonyolódik a helyzet: itt már semmiképpen sem azokat a gyorsan fogyasztható, rádióbarát világokat kell keresnünk. Ezúttal szó sincs akusztikus elszállásokról vagy éppen finom elektronikával megtámogatott pszichedelikus rockzenéről. Az énekes szavaival élve a ’60-as, 70’es évek stílusának és napjaink modern elektronikus zenéinek keresztezésére történik kísérlet, amolyan „progresszív szintipopot létrehozva”[1]”.
S hogy mit is jelent mindez, rögvest az Intro/Sabam teszi nyilvánvalóvá: agyontorzított gitártémák, elborult elektronika és programozott dobgép jelentkeznek az album felvezetésekor, a helyzet pedig a Hear Say-nél sem változik. Hiába Frusciante jellegzetes vokálja, a gyakori váltások és széteső dallamszerkezetek nem könnyítik meg a hallgató dolgát: szinte befogadhatatlannak bizonyulnak az első hallgatás alkalmával. A Bike esetében körülbelül ötpercnyi játékidő után az első dúdolható dallammal szembesülünk, olyan lezárásban, amire aztán végképp nem lehetett volna számítani. Innentől kezdve azonban mintha meghálálná a kitartást az album: a Ratiug kevésbé csapongó felépítést hoz, ám mikor azt hinné az ember, biztonsággal kiismerte, egy semmiből előtűnő rapbetéttel folytatódik. Szinte ős-dubstepes alappal dolgozik a Guitar két perce, hihetetlen, de ebbe már-már tökéletesen simul a gitárszólam. A Mistakes gondoskodik az egyből felismerhető Frusciante-vokálról, majd két és fél perc környékén vége a lötyögésnek és úgyszólván a semmiből érkezik egy váratlan, erős váltás – akár levezetésnek is lehetne hívni, ha nem a dal harmadát adná. Az Uprane mind közül a leginkább hallgatóbarát felvétel. Ismerkedésre tökéletes, s remekül foglalja össze az album jellegzetességeit: el lehet gondolkodni, honnan is jutottunk el hegedűkig, hol mentek át egy teljesen más világba az előzőleg hallottak – a gitár pedig az öt perc alatt sehol sem kerül elő. A Sam a szintipop sötétebb oldalát mutatja be, talán az album legszéttartóbb számát tisztelhetjük benne, ezután hűen az előzőekhez váratlan fordulat, a Sum következik, mely méltó módon búcsúzik: a 2009-es The Empyrean harmóniái köszönnek vissza remekül beépítve az eddigi lo-fi barkácsolós előzményekbe, teljességgel vállalható dalszöveggel (Nothing disconnects us / Not silence or time). Bónuszként a Ratiug acapella-változata hallható még, végérvényesen pedig az ingyenesen letölthetővé tett Walls and Doors zárja az albumot: ha az eddigieket túléltük, mit számít már nekünk, hogy itt sem ott kezdődnek a dolgok, ahol megszokásaink szerint kezdődniük kellene, ha így is remek a végeredmény.
Mint volt róla szó, a PBX nem könnyíti meg az egyszeri zenehallgató dolgát: merőben eltér Frusciante korábbi kiadványaitól, leginkább talán a Niandra… vagy a Smile… túlfeszített heroinos vízióihoz áll közel, egyébként az Aphex Twin és Autechre-hatások adják magukat. A Red Hot Chili Peppers albumait meg felejtsük is el ezúttal. A gitár teljesen a háttérben marad, jön helyette a szintetizátor, és alig háromnegyed órában folyamatosan teszteli a befogadó türelmét. Ugyan nem az avantgarde zenei irányzatok legmerészebb példányáról beszélünk, és talán lehetett volna még mit bíbelődni vele (nem szerencsés rögtön a legkomplexebb kettőssel nyitni, és valószínűleg acapellázás nélkül is tartogatna elég felfedeznivalót a kiadvány), de kijelenthető, hogy elejétől a végéig egyben levő, százfelé mutató és izgalmas albummal állunk szemben. Pontosan kimért szörfölgetés mindenféle dallamok között, a megszokott sémák kérlelhetetlen felborítása, és emellett mégis fellelhető benne valami rendszerszerűség – néha azért érdemes ilyesmikkel is foglalkozni.
John Frusciante- PBX Funicular Intaglio Zone (46:14)
Record Collection, 2012.
Nyéki Gábor
Apokrif Online 