Holdsávos
Éjszaka van. Fölteszem a napszemüveget.
Most, hogy mindennek vége,
Belenézhetek a napba. Egész éjjel világít.
A váltó tolatóállásban. Kaptatok a szerpentinen.
A tegnapra tekerem az úttesteket.
Leradírozom a tájról tested gumicsíkjait:
Belemből fordítom ki az éjjeli sofőrt.
Csak útelágazódás van, én már – te még.
Ásít és elnyel az alagút.
Fölfeslenek a holdsávok, s te vagy a szakadék.
Vasútállomás
Meg nem váltott jegyem van;
akárhol ülhetek.
Csőteste egyszerű,
őrzi a dohány szagát.
Kikaparom a szikrát,
aztán eloltom.
A dátum számonkérhető.
A mező üres.
Minden megkérdőjelezhető,
és én mindent tagadok.
Halott vagyok,
és a bőröndön belül maradok.
Hátulról görög előre,
sűrű, akár a daganat.
Ha átnevez is, igaz marad,
csak én hazudok.
Rákként oldalaz, gilisztáival kanalaz,
s tehetetlen,
akár a dühös kalauz.
Formára lapít és feketére szorít,
buta hamuvá. És a hiány fáj,
mint ez a rozsdás szarkofág,
De ha indul,
elfelejti a nevét az összes állomás.
