Ütésváltás kemény borításon (könyvkritika)

A vor afféle tisztességes bűnözők klubja a Volgán túl. Olyan orosz maffiózók közössége, akik anarchista bozótharcosként, olykor államuk érdekeivel ellentétesen bonyolítják kétes üzelmeiket. Ám az indiszkrét állam megpróbál beférkőzni az alvilág vodkagőzös barlangjaiba is. A forgatókönyv szerint porba kell hullnia a hordómellkasú, kopasz, televarrt, gyémántberakásos Rolexet és tréninggatyát viselő Gyima üstökének is. Gyima persze másként gondolja…

 

Gyima a (vér)szerződő héttagú vori vezérkar legfőbb pénzügyi tanácsadója, minden orosz maffiózók Ágnes asszonya, aki azokat a lepedőket mossa tisztára, amelyekhez vér tapadt. Lehetőleg szeretne túlélni, elhatározza ezért, hogy kitereget. Az angol titkosszolgálatnak méghozzá. Kontaktszemélyül egy karibi szigeten kiszemelt, tüchtig brit párocskát választ. Perry-t, a fiatal, akadémia-szkeptikus oxfordi professzort és az aranybarna ügyvédüdvöskét, Gailt.

Pedig ártatlan teniszmeccsnek indult az antiguai napfényben. Aztán hirtelen egy orosz-brit Davis-kupa fordulóhoz hasonló kemény ütésváltásba fordul a történet. Sőt. Eljutunk a Roland Garros döntőjére is. Alapmotívuma tehát a tenisz John le Carré A mi emberünk című könyvének. Az orosz bűnöző szorongató, életmentő szervakényszerében magas labdát emel a brit titkosszolgálat térfelére, amit persze azok – brit bűbáj – hezitálnak lecsapni. Ennél több viszont nem nagyon esik meg a könyv lapjain. Ennyivel viszont, a kivárások, kihagyások, visszaemlékezések technikájával építkezve, no meg pár túlságosan is részletezett, lényegtelen és lassító mellékszállal dúsítva lehetetlen fenntartani a feszültséget, így a könyv – mint Federer a salakon – meglehetősen kifullad a végére.

Pedig ígéretesen kezd. Rövid, filmszerű fejezet-snittek, szikár jellem-, pontos társadalomrajz. Drámai, szinte kizárólag feszes párbeszédben leírt klausztrofób kihallgatások. Elmés, szúrós megjegyzések a brit döntéshozókról, mint például ”[a]zok az úriemberek, akik a haza érdekében hazudnak, a diplomaták, akik pedig azért, hogy a bőrüket mentsék, a politikusok.” Egy ideig működik az is, hogy kihallgatásokból és elhallgatásokból bomlik ki a sztori, hogy szűk szobákban, rideg neonfénynél emlékeznek vissza a napfényes karibi nyárra, az éjfekete, jéghideg orosz télre. Aztán lassul a sodrás. Egy flashback-ből megismerjük a maffiózó-családfát és a maffiózók pénzügyesének családját is. A gótikus, ortodox-wamp feleséget, az állandóan zsolozsmázó, feketére mázolt Tamarát, a titokzatos, Turgenyev-faló, világszép, Lolita-szerű Natasát, a svájci bentlakásos magániskolában csiszolódó, krikettért rajongó két kiskölköt, meg a testőrgárdát is. A regény beavat a kémügybe véletlenségből csöppenő párocska magánéleti és a kezdetben kelletlenül vállalt megbízásukkal kapcsolatos tépelődéseibe is. Sőt, bepillanthatunk a bürokráciától és személyes gáncsoskodásoktól súlyos hírszerzés világába, felleshetünk egy jachtra, ahol a titkosszolgálat levitézlett, az alvilág regnáló és a politika befutni szándékozó figurái adnak randevút egymásnak.

Ám ezek a szálak számomra, aki elsősorban celluloidon kaptam a kémmeséket és tankönyvből ismerem csak a hidegháborús kettősügynök-frászt, szóval számomra csak kerékkötői, terjengős manírjai a fekete pénzekről, a keleti és nyugati módszerekről, a pénzkötegek és bankszámlák mögött a családját féltő emberről szóló történetnek. A regényben zavaróak az apró fordítói következetlenségek is: ha „French Open”, akkor miért „villanylevéllista”? És furán hatnak a betoldott SMS-üzenetek, beidézett chat-beszélgetések, de a dörzsölt titkosszolgálati róka szájába adott nagyapós „Szent Kleofás” is.

A Roland Garros döntőn ténylegesen kinyílik az addig jobbára szűk tér. A nyüzsgés, zsúfoltság, bábeli zűrzavar újra felpezsdíti a történetet. Talán pár gémmel korábban szerencsésebb lett volna a ritmusváltás. A francia nyílt bajnokság döntőjének pályán zajló feszültsége mellett az író mesterien ábrázolja a nézőtéri izzást. A svájci játékos-svájci bank, illetve a tenisz-analógia pedig még inkább ráerősít a párhuzamos montázsra.

A mi emberünk egyértelműen alkalmas a megfilmesítésre, mi több, egyenesen vászon után kiált. Ha így lesz, remélhetőleg a forgatókönyvíróként is tevékenykedő le Carré megnyirbálja kicsit a lassabb részeket. Egy maratoni döntőn ugyanis a nézőket is megsüti a nap.

Vass Norbert

(John le Carré: A mi emberünk. Fordította: Falvay Dóra, Agave Könyvek, 2010, 2680 Ft)   

2 Comments

  1. Jeeez. Bizonyos, hogy soha életemben nem írtam le a “villanylevéllista” szót. Most hallottam először. A fordító.

  2. A titkosszolgálati fődörzsölt pedig legkésőbb 1940-ben született, de ami még fontosabb, nem egy- de húszféle módon összevissza-idézőjelezett és -ironizált nyelven beszél. Részint nyilván félrevezetésből, de legfőképpen azért, hogy önmagát szórakoztassa. Ha a Kleofás volt az egyetlen “disszonáns” megszólalása, amúgy pedig egyfélének tűnt a szövege, akkor valakinek kihagyott a figyelme. Megint a fordító.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s