levél
tudod, hogy milyen a kisfiúk szívverése?
kérdeztem akkor, és hallgattalak.
és ott volt benned, és nem volt benned ott,
s bár vádlóan dőltek a házfalak
felém, nem aggódtál, hogy amit együtt
építettünk, az két lélegzetvétel
között szertefoszlik. mert benned volt,
benned, a legutolsó útlevéllel
együtt, amit éppen ide váltottunk meg.
eldöntötted aztán, mert haboztam
kissé, hogy minden tengerzúgás közül
ez kell, ami itt, velünk, most van,
mert olyan hangon beszél, mint
én, amikor időnként nem hiszek neked
eléggé, mert jó vagy – hosszú kínt
róttál rám ezzel -, s még a kezed
is azt kívánja, hogy minden pillanatban
téged mindenkorra igaznak higgyelek
így, együtt a víztömeg vészjósló morajlásával.
elfeledkezem arról, hogy egy kisgyerek
világégése hozott ide mindkettőnket,
az áhitat, hogy egy kézfogásban
oldódjunk fel, ha lehet, egymáséban
és egyszerre, de ha mégis másban
kell ezt megtalálnunk, akkor
legalább beszélgethessünk egyszer
arról, amit épp kimondani lehet
a legnehezebb. és majd felmelegszel,
és majd felmelegszem, mert semmi sem
boldogítóbb és egyetemesebb
a szeretet megérkezésénél.
akkor már elég lesz
a te szívverésed.
enigma
elszámolni – megnyugtató, racionális,
a számokban (látszólag) nem lehet csalódni –
de meddig
addig, amíg szükségem van
a biztonságra,
a meggyőződésekre,
a válaszokra (amelyek nem jutnak el hozzám)
amíg nem nyitod ki a kertajtót
és nem ismerem fel már a széljárásból,
hogy itthon vagy
te vagy itthon
te vagy
amíg már nem úgy kell üdvözöljelek,
mint K. I.-t (kedves ismeretlent) –
amíg olyan otthonossá nem válsz majd
zsigereimben, mint a lapjaim illata
(amelyekre neked még írnod kell)
amikorra már olyan mondatok
is elegendőek lesznek, mint
“mindjárt”
“amint lehet”
és “én is”
(sőt, akkorra már a mondat
funkcióját veszti a saját magunk építette labirintusban)
nem tudom, ez a szám létezik-e
de mindenképpen irracionális
Apokrif Online 