Nagy Márta Júlia verse (online megjelenés)

Kölcsönlakás

Garzon, ahol csak névleg laknak, emeletes ágy,
mégsem kell egyik szint sem, a kanapén alszom.
Mintha lefelé siklanék ‒ vagy csak a paplan
anyaga csúszik ‒,  egyre közelebb ahhoz
a látószöghöz, amelyből tisztán kivehető a téli ablak,
a nyomorúságos. Kamra szűk nyílása, a polcokon
zsírpapír, rajtuk kék és piros fazekak, bödönök.
Nem hinném, hogy volna bennük élelem, a porréteg
jelzi, itt már egerek sem járnak. Kivénhedt
deszkák roskadoznak üres edények alatt, mint a
csontjaim a belélegzett szmog, cigarettafüst és
egyéb kóros szenvedélyek súlyától, amelyek
egyébként anyagtalanok, mégis nehezek ‒ most
mondjátok meg, hogy lehet ilyeneknek mértéke,
vagy lelke az évszaknak, mert ha van, biztos ilyen.