Kedd reggel olvasom Mesterházi Mónika, a Műfordítók Egyesülete elnökségi tagjának körlevelét: életének 72. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt Géher István irodalomtörténész, költő, műfordító. Olvasom, nézem a képernyőt, felfogni ugyan felfogom, de nem hiszem el. Ugyanígy vannak ezzel emberek százai, akiknek valami módon közük van költészethez, műfordításhoz, irodalomhoz, hiszen Géher tanár úr Shakespeare- és műfordítói szemináriumain generációk nőttek fel, lettek később tanárrá, költővé, műfordítóvá, irodalmárrá.
19 évesen, elsőéves angol szakos egyetemistaként ismerkedtem meg vele. Tudtam is akkor valamit egyáltalán költészetről, műfordításról, irodalomról, mindenesetre félszegen, de megmutattam ennek a kedves, karizmatikus, zseniális embernek első próbálkozásaimat. Az ismeretség lazán, de megvolt vele, Mária néni, Géher professzor felesége ugyanis hajdanán az édesapám gimnáziumi angoltanára és osztályfőnöke volt. Hát így lettem Géher-tanítvány, akarva-akaratlanul. Amit ma, 24 éves fejjel, sokat publikált, de még mindig pályakezdő költőként, műfordítóként, esetleg irodalomkritikusként tudok az irodalom mibenlétéről, elméletéről és gyakorlatáról, szinte mind Géher Istvántól tudom. Éveken át lelkesen jártam fordítói szemináriumaira vagy szerda délutánonként az irodájába, vittem neki verset, versfordítást, esszét. Körülbelül 20-21 éves koromra váltam, ha nem is profivá, de publikálhatóvá. Géher tanár úr lelkiismeretesen magyarázott, korrigált, kritizált – megtanított arra, amit a magam ostoba és fiatal fejével meg tudtam érteni a költészetből, műfordításból. Tőle tudom többé-kevésbé a formát, a fordítói hűség és hűtlenség mibenlétét, s talán azt, miként kell elemezni egy-egy irodalmi művet. Tőle tudok mindent, amit egyáltalán tudhatok költészetről és fordításról, s tőle tud szinte mindent másik száz meg száz ember, az immár idősödő Nádasdy Ádámtól kezdve Ferencz Győzőn vagy Szabó T. Annán keresztül egészen a legfiatalabb költő-műfordító generáció képviselőiig bezárólag, talán kissé szerénytelenül önmagamat is ide sorolva. Géher-tanítványnak lenni: fogalom. Az ember egy olyan láthatatlan közösség tagja, mely ismeretlenül is összefog embereket, közös identitást generálva közöttük. Valahogyan, megmagyarázhatatlan módon ez a csodálatos ember közös szellemi édesapánk volt, és most, hogy elment közülünk, állunk, és csak nézünk magunk elé…
De tekintsünk el a teatralitástól, és talán a szakmától is egy pillanatra. Gyászoljuk a nagy tudású irodalomtörténészt, a kiváló költőt, a bravúros műfordítót, a zseniális tanárt. Gyászoljuk a tálentumot, az életmű megalkotóját, a kreatív, termékeny, pótolhatlan szerzőt. S gyászoljuk mindenekelőtt az embert, akinek valahogy olyan aurája volt, hogy körülötte mindenki megnyugodott, békére lelt. Sosem fogom elfelejteni a Géher István irodájában töltött perceket, sem az előadásait, sem azt, amit egyik-másik alkalommal mondott. Valamiféle szent szelídség, alázat, atyai kedvesség sugárzott a személyéből mindenki felé. Nem tudott bántó lenni, nem tudott senkit megbántani, még ha épp szigorú szakmai kritikát is gyakorolt az ember felett, tette azt is a legnagyobb szeretettel. Egyedülálló személyisége nem megosztott, hanem egyesített embereket, jelenlétében megszűnt mindenfajta agresszió, negatív érzés, acsarkodás. Óráin, irodájában, a társaságában egyáltalán rajtunk, a tanítványokon is erőt vett a Mester mindig derűs, mérhetetlen emberséget és szeretetet sugárzó aurája. Most, hogy eltávozott, elgondolkodom: lehetett-e ezt a kedves embert nem szeretni? Akarhatott ő valakinek valaha is rosszat, s voltak-e, lehettek-e egyáltalán ellenségei? Igen, mint mindenki, természetesen gyászolom én is a költőt, a műfordítót, az irodalomtörténészt, a tanárt. A könyvei, folyóirat-publikációi itt maradtak közöttünk, a személyisége, aurája, az általa teremtett szeretettel teli légkör azonban örökre eltűnt. Ami most az ELTE BTK Rákóczi úti épületének harmadik emeletét, és egyúttal a Géher Istvánt közelről, vagy akár távolabbról ismerő emberek szívét betölti, az a nyomasztó csend, üresség, érzelmi vákuum. Gyászolom tehát elsősorban az embert, az atyai jóbarátot, a Mestert, ezt a kedves, feledhetetlen személyiséget, aki nélkül én és sokan mások valószínűleg jóval kevesebbet tudnánk mind irodalomról, mind pedig emberségről. Ha igaz az a mondás, hogy kiemelkedő szerző csak kiemelkedő emberi kvalitásokkal lehet valaki, akkor Géher István erre példaként szolgálhatott mindannyiunk számára. Példaként, nem csupán az irodalmárok, a magánemberek számára is. Humanistaként élt és mozgott egy olyan világban, amelyből kiveszni látszik a humánum, az emberség, a felebaráti szeretet. Amit tehetünk: hogy nem csupán szakmai, de emberi erényeihez is igyekszünk méltók maradni mi, akik valamilyen módon a tanítványainak, kollégáinak, barátainak mondhatjuk magunkat. És itt be is rekesztem a szóáradatot, mert a Tanár Úr erényeit napestig lehetne sorolni, s magunkat is fényezni, hogy de jó, hogy mi, kiválasztottak a tanítványai lehettünk… Kedvenc, általa sokat elemzett szerzőjével, Shakespeare-rel szólva: a többi néma csend. Nyugodj békében, Tanár Úr. Nem felejtelek, nem felejtünk el soha… Az emlékezés legméltóbb módja talán, ha saját verseddel búcsúzom Tőled, mely természetesen egyúttal egy Shakespeare-parafrázist is magában rejt:
GÉHER ISTVÁN: ,,… a víz leggonoszabb …”
micsoda beszéd? fél év – s már kiárad,
hömpölgyet lombkoronát, tetemet,
mossa a partot, s ami rajta száradt,
beszívja magába, levet ereszt
a gát alá, lazítja, átszivárog
a réseken, kő kövön nem marad,
ha csábítják sustorgó vallomások,
ilyen vízen hajózni nem szabad.
eveznél? jó dolog, de csónakázás
asztaltól ágyig? örvénylik szobád.
elúszik minden, mert ez nem beázás,
ez árvíz, ennek nincsen ne-tovább…
folyjon tehát? az életeden átereszted?
ám pusztítson /ha kell/: övé kurafi tested.
Apokrif Online 