2012-ben folytatjuk tavalyi, igen népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 83. Ünnepi Könyvhét negyedik napjáról Torma Mária írását közöljük.
Egyrészt: hol az esőm? Egyszerűen lemaradtam róla.
Másképp képzeltem az idei Könyvhetet. Úgy, a téren lógok álló napokat, a folyvást másnapos oroszlánokat megcirógatom, pénteken talán elázom ernyő híján, kedvenc és nemkedvenc szerzők kedvenc és nemkedvenc köteteit mentem száraz, minél szárazabb szatyrokba. Szombaton utcabálban andalgok, üres borosüvegek szájába csókolt gyertyák között. És sokszor sok este lesz, a fáradt, széljárta pavilonok kilélegzik az árusok páráját, épp annyira, hogy a még testmeleg bódékba pakolják a könyveket, s én mindig kint járok majd boldog kísértetként. Lelkesedem, csapongok, tapogatósnénit játszom, kiadók rémét, aki minden könyvet átlapoz, fogdos, tekintetébe némi tébolyt kever, ahogy mellkasához szorítja a megkívánt darabokat, majd sorra visszateszi őket. Miután szenvedélye némileg csitult, végül kiválaszt egyet, s szégyenében elbujdosik. Másnap, mintha nem is ő lenne, ismét vesz egyet a sokból, s így folytatódik ez az idők és a hét végezetéig. Úgy képzeltem tehát, ünnepin-vasárnaposan írhatok netnaplót, tele kéjes örömmel. Most egyszerűen csak azt érzem: mintha lemaradtam volna róla.
Hiába találkozom barátokkal, hiába ülök végig felolvasásokat, mintha minden csak a helyébe kerülhetőt jelezné. Kevesebb lenne önmagánál. Én vagyok kevesebb önmagamnál. Holott bevett szokásként rögvest kijövök a Könyvhét kezdetére, mikor a pavilonokat rakják, mikor az egész tér nem több, mint lüktető építési terület. Csak hogy, akár valami junkie, legalább a szer közelében lehessek, előkészítem magam a könyvillat-szipura. Ott vagyok a megnyitón, a fúvósok tűzpiros kabátkarjait ütemre vezénylő marsallbotot figyelem – a Kalligram kiadó könyvei fölül. Ferdinandy beszéde alatt eladok két Komoróczy-kötetet (A zsidók története Magyarországon), és megtippelem, hogy az első sor újdonságai közül melyik lesz a titkos befutó: Grendel Távol a szerelme, Révai Bemutatkozásaim története vagy Györe Barátaim, akik besúgóim is voltakja, és ott van még a rükverc is persze Kerékgyártótól vagy Péterfy kalandos hepéje, az Örök völgy. No meg a tavalyi jelenkoros Te egy állat vagy! után immár a Kalligram standjára került új Márton-kötet (ML, a gyilkos). Végre én is árulok a nagyszínpad tövében. Kicsit a másik perspektívából is jut idén, ha csak annyit is jelent, hogy pár óra erejéig egyetlen mosolyba olvad az arcom, csörgetem a pénztáros dobozt, százalékot számolok, és szemmel tartom a bódé sarkicsillagát, az egyetemi hallgatók és/avagy a spórolósok körében igen sűrűn szajhálkodó akciós könyveket. Azám, merthogy a könyvhét idei újdonsága (rökönyödése) számomra az azzal való szembesülés, hogy bizony itt, ezen az előttem kissé túlromantizáltan szakrális tömjénfüstben látott terepen is lopnak. Intellektuális tolvajkodásokról van szó, könyvkleptomániáról? Az ember egyszerre ítél el és döbbenetére meg is bocsát somolyogva. Vagy a valószerű és kiábrándító válasz: megélhetési könyvlopásról. A felkapott Polcz Alaine, Menzel, Topol talán elég lesz 10 deka párizsira.
Aztán már hiába jövök ki másnap is, harmadnap is, csak lézengek, bosszankodom, rovom a köröket. Hogy nem férek a pultok közelébe, s ha odaférek, nem tudok választani. Mert minden kellene, függetlenül attól, jó-e vagy csak szép, biztonsági vétel vagy így-úgy izgalmas meglepetés. Kötelező beszerzés, kordokumentum, tiszteletpéldány (olvasótól szerzőnek, szerzőtől olvasónak) vagy tiszteletlen: elolvasni soha nem fogom, de gyűjteményes darab. Kell. Kell Parti Nagy, noha követtem az ÉS-ben, kell Térey, mert egyszerűen szeretem, ahogy savanykás, álmos ízt ad a város(ok)nak, kell Spiró, mert tautológia: minden évben kell Spiró. Nálam – ahogy tavaly – ők a könyvhét mindigvételei. Halasztgatnám holnapra, holnaputánra, de hétfőn – a tumultusban még elképzelhetetlenül – kiürül majd a tér. Így hát kikerülöm a dedikálásért ácsorgó sorokat, ahelyett, hogy magam is beállnék. És ingyen sört tartva várom, hogy berepüljön a könyvhév sült galambja. De csak egy helikopter köröz a Vörösmarty felett. Mellettem valaki megjegyzést is tesz rá, én meg Harry Potternek értem… “nagyi, ez egy herripotter?”, és fejünk fölött elrepül egy nikkel hagyjukismi… Nimbusz 2012? Újabb körök, zene, táncoló gyerekek, az Európa Ulyssese. (Így a könyvespolcom vendég (elcsórt) kiadása visszakerülhet igaz gazdájához, aki már szerintem rég elfeledte, hogy nálam ragadt anno.) Jobb híján arcokat gyűjtögetek, kibe futok bele, milyen mondatokat kapok el.
Varró Dánielről gyerekek lógnak, mellette Nagy Bandó szónokol a szeretetről meg a nyelvről (nem nagyon csigáz fel, tekintve, hogy mindig ezt hallom – nem szabadulok a hangjától, akárhányszor jövök: szeretet, nyelv, az irodalom beláthatatlan nagysága, szeretet, nyelv), a határon túli kiszögellés felé veszem az irányt, mert tavaly a csíkszeredai kiadónál gyönyörűen illusztrált Benedek Elek- és Jókai -féle Mátyás király-mesekönyveket csodáltam, de gyerek híján inkább nem szereztem be. Meg is bántam. Azóta van már ki(k)nek könyvet vennem, keresztanyai ösztönöm ellen fegyvertelen vagyok. S ha már ott járok, miért is ne, végigmustrálom ismét a JAK-köteteket. Áfra János Glaukómája, pipa. Megmosolyogtat, milyen remek érzés ismerősök könyveit taperolni amúgy is, hát még a Könyvhéten (tapogatósnéni csapó ötbillió). Nyerges Gábor Ádám kötete jut eszembe, amely igaz, hivatalosan pénteki, barátok közt egy hete otthon gübbed a nyergesek polcán (homlokra csapás: a friss Nyerges András A negyvenesek pavilonját is dedikáltathattam volna). Valahol még alternatív címlapot is painteltem a Számvetésforgónak – talán gyököt vontam egy traktorból, mikor gmailchaten hajnalba nyúlóan kombájnoltam egyik versét.
Szóval Ismerősök, csak az én vállveregetős, eztisismerem kedvemért, tessék már könyveket vetni és aratni.
Négy felé jár. A kővadmacskák elé Barnás Ferenc Másik halálát vetik, de Jánossy első kérdésénél, ami a nehéz könyv-klisével cicázik, inkább a Magvető felé fordulok Édes hazámat meg Szép verseket simogatni. “Gyógysimi” – mondogatom vicceskedőn magamban, ha lesznek gyerekeim, nem állatkertbe, könyvhétre járunk majd kötetcirógatóba. Élénken kísért még a kép ugyanis (Kalligram-stand, visszatekerés), amint egy komplett család áll sorfalat előttem, apuka fél kezében egy sacper négyéves, balról a naggyobbacska fiúnak ad egy Grendel-kötetet: “annál a másik asztalnál ül az íróbácsi, akié ez a piros könyv, odavissszük és aláírja, jó?”. Ments ég, anyuka még válogat félórát (Kukorellyt várja, többször is visszatér) és a harmadik kölyök, egy kislány szó nélkül bírja a meleget, nem nyűgös, nem szomjas… kitenyésztett értelmiséggyerek, bolti forgalomban nem mindig kapható. A dedikálóasztal és a bódé között Kőrösi ingázik Az utolsó meccsekkel. Újabb szünetem alatt Szilágyi Zsófiát hallgatom a Móricz-naplóról, aztán Térey kerül sorra. A színpad elől ismét csak Nagy Bandó űz el.
A Corvinánál Friderikusz válogat, hatalmas sort kígyóbűvöl a hindubarna Frei Tamás arrébb. Elmenni is nehéz a tiszteletére sminkelt nők parfümfellege mellett – fuldoklás nélkül. Ismerősökbe botlom, nem véletlenül: fél hétkor kezdődik a vasárnapzáró Benedek Anna beszélgetése Deák Botonddal és a már említett Áfrával. Tinkó Máté először Kemény Istvánra sandít, ott csügg-e még a szomszédos műanyagasztalnál, majd felhívja a figyelmem valami focistára (ő persze jóval pontosabban azonosít). Szombati beszámolónk, Vass Norbi bánatára a Kaláka döngeti még a színpadot, a gyerekek a flasztert, Kányádi Cartagenája a decemberi Tarján-vizsgámat idézi fel, no meg a kínban úszó órákat, míg átvergődtem magam e nyilván jeles, de számomra csak töredékében élvezhető életművön. A gyerekek fültől fülig élvezik, el nem tagadhatóan. “Menekül a mambó/mangó/magnó/Marnó” kérdéses soraira leköszön a zenekar, Áfráék sörösdoboza színben passzol a mikrofonokhoz, a beállás ideje alatt pedig – megintcsak nem véletlenül – az IJ szépségverseny aktuális állásán nevetünk. Van így. Deák Botond zajló jégkockáról, jégmezőről, jégtáblákról filozofálgatva teszi jégre Benedek Anna beígért “érdekes”, majd saját, érdeklődés hiányában vagy a szomszédos kisszínpad zaja nyomán elmaradt érdekes kérdéseit, de úgy, hogy még a Glaukóma is belepirul. Felolvasás, zaj, ürülő nézőtér. Csillapodó hőség. Lassan hazaindulok. Utoljára még elköszönök a standnál. Holnap már nem leszek itt. A könyvhév mégiscsak összejött.
Másképp képzeltem az idei Könyvhetet. Más is lett, de nem éri meg lemaradni róla.
Másrészt: megjött az eső is. Épp mialatt írtam.
Torma Mária
Kapcsolódó írások:
2012:
Könyvheti netnapló (1) – Költ Pest-Buda, Junius 7d. 2012.
Könyvheti netnapló (2) – Vörösmarty Beach
Könyvheti netnapló (3) – Vörösmarty tér noir
2011:
Könyvheti netnapló (1) – Gátszakadás
Könyvheti netnapló (2) – (S)tart
Könyvheti netnapló (4) – Kis pogácsa és a pálló íróbácsi
Apokrif Online 
16 Comments