Könyv/hét/vége – Könyvheti netnapló 2012 (5)

2012-ben folytatjuk tavalyi, igen népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 83. Ünnepi Könyvhét zárónapjáról Mihók Nóra Zsófia írását közöljük.

A számokban való összefoglalást már előttem jó néhányan megtették, ráadásul többen a nyitónapon. Pedig ekkor még koravén dolog számvetni – legfeljebb következetesen végigvitt, programszerűen fűzött életműbe fér be ilyesmi. Azonban a számok beszédesek, így álljanak itt utoljára az adatok: 250 magyarországi és határon túli cég 150 pavilonja városszerte, 98 kiadó 333 újdonsága volt elérhető a 83. Ünnepi Könyvhét ideje alatt bárki számára.

A 333 misztikája talán 1993-ból a legemlékezetesebb, amikor az Esterházy – Banga koprodukciós iroda piacra dobta a tekercskönyvet, ami az Egy nő (7)-es fejezetét tartalmazza. Esterházy meglehetős-meglepetten konstatálta kezemben ezt a kiadást az idei dedikáláson, de azt mondta, jó ajándék szülinapra ilyet kapni (ha másnak nem hittem volna ezt el, neki kénytelen lettem volna). Tavalyelőtt úgy árazta fel „rendes” és szakdolgozati szempontból szétfirkált Egy nőmet, hogy a cím mögé biggyesztette, hogy –nek. Ennél nagyobb EP-sztorit nem is gondoltam, hogy fogok tudni mesélni. Hónapokig fejtegettem, ki az az egy nő, ő ír egy toldalékot és mindent elintézettnek vehetünk. Pedig mi köze az írónak a saját munkájához azon kívül, hogy megírja? Az ajándékba dedikáltatott A szavak csodálatos életéből példányom kapcsán elgondolkodott azon, ismernie kellene-e a legjobb barátomat, hiszen az első hivatalos kőszínházi évadhoz gratulálva kapja a könyvet. Miközben menekültem az eső és a tömeg elől, végképp lejártam a lábam, legalábbis szó szerint eltáncoltam a cipőmet a buliban. Így lett a könyvheti felhozatal átlagolt könyvértékének megfelelő árú szandálom a kultúra és a sietség áldozata.

A hétfői nap ritkás programjaiból két beszélgetést tartok kiemelendőnek, melyek nem bennfoglalt értékeik miatt, sokkal inkább a beszélgetés peremén felsorakozó kérdéskörök miatt izgalmasak.

A Domokos László Csurka című könyvéről tartott beszélgetés felkonfjában elhangzó állítás szerint a szűk egy órában irodalomról, történelemről és egy életmű bekebelezéséről fogunk hallani. Domokos sérelmezi, hogy a közvélemény és az olvasók legtöbbször elválasztják egymástól a drámaíró és a politikus Csurkát, majd nem sokkal később ő maga alkotja meg a három lábon álló csurkaság fogalmát, ahol dráma-, prózaíró és publicista Csurkát különít el. Csurka István politikai szerepvállalását szemérmesen kerüli a beszélgetés mindkét résztvevője, egyetlen mondaton időznek el: politikailag aktív időszakában könyveire legyintettek, hosszú idő óta nem népszerűek művei, holott milyen jó író. Domokos Csurka életművét döntően az 1956-os események által meghatározott jelenségnek tartja, és nem hajlandó pályakezdő műveket jelölni, hiszen Csurka készen pattant a pódiumra. Idézi Csurka temetési beszédét, amelynek felolvasóját nem tartja fontosnak megjelölni (feltűnő ez a nem-érdekesség): Csurkát a magyar abszurd-abszurdoid előfutárának tartja a beszélő, és a mai posztmodernben ismeri fel követőit, név szerint Grecsót, Spirót és Fehér Bélát. Ez az egy mondat számos helyen sarkít, homályosít, hosszas viták témája tudna lenni, éppen ezért bosszant, hogy az ilyen, műveket és konkrét alkotókat érintő kérdésekre nem jut elég idő, figyelem és hozzáértés. Ezt megfejelve elhangzik az állítás, hogy utódlásról természetesen szó sem lehet, egyedi állócsillaggal van dolgunk. Nem hogy kritikát, kiélezett szempontokat sem találunk a beszélgetésben, a hódoltsági irodalom fogalmára, mint a Kádár-rendszer alatti művészeti éra egyik utólagos megnevezésére, csak egy lelkes Jaj, nagyon találó! megnyilatkozás a válasz. Az egész beszélgetés visszafogottságával szemben vannak ellenérzéseim, ezeken a pontokon indulhatna be igazán a kommunikáció a különböző nézetek között, de ami talán még fontosabb lenne, a színpadon és az az előtt helyet foglalók között.

Délután Györe Balázs Barátaim, akik besúgóim is voltak c. könyvéről az Írók Boltjában tartottak beszélgetést. Ahogy délelőtt Csurkánál a holott, itt az is lett a beszélgetés egyik fontos szava. Amikor Györe nem Ottlik Gézáról vagy a Budáról (esetenként mindkettőről egyszerre) beszélt, akkor a folytonosságról, hiszen könyve alig jelent meg, még az összes név szerint szereplő barát sem olvasta, de a különböző folyóiratokban megjelent részletekre érkeztek hozzászólások, kiigazítások. Mészáros Sándor, a beszélgetőpartner, a könyv jelentőségét abban látja, hogy egy prózaíró írta meg, s a műfaji keveredésben látja egyediségét. Györe mozaikos szerkezetről beszél, állítása szerint limlomokból, omlatag anyagokból építkezik, regénye pedig egymásra rétegez dokumentumokból szerzett információkat, emlékezésszövegeket, naplórészleteket. A regény nagy etikai súllyal bír, a szereplők igazi nevükön szerepelnek, Györe nem tartotta volna helyesnek az álnevek mögé bújtatást, sem a monogrammal jelölést. Nem kegyelmez azoknak az embereknek, akik legközelebbi barátai voltak, s találkáik után esténként jelentettek róla, s a dossziékba csúsztatott szövegeket rendszerint így kezdik: Egy barátom találkozott Györe Balázzsal. A szerző felolvasott egy hosszabb részletet könyvéből, mely megnevezi a mű főszereplőit, Andor Csaba szépírót, a családi kanapét, amit mai napig költöztet magával mindenhova és a kötelező Ottlikot. A regény terápiás célokat is szolgál: eljutni az érzésig, amit megnevezhet, mert jelenleg nem talál megfelelő szót arra, amikor ezekre a besúgó-barátokra gondol. „Egy normális ember ebbe beleőrült volna. Én sosem voltam normális, szóval nem őrültem bele.” Mészáros Sándor elsőre rosszindulatúnak tűnő kérdése tette fel a pontot a beszélgetésre. Ottlik kapcsán dönteni kérte Györét, a személyes kapcsolat vagy az irodalmi munkásság mint példaértékű elöljáró dominált-e a mű megírásakor, a Buda erős, szövegszintű beemelésekor. Györe természetesen konkrét választ nem adott, inkább kissé megilletődötten beismerte, hogy ő sosem tudott leszakadni Ottlikról és műveiről azután, hogy öccsének szólította őt élete utolsó éveiben. Az ügynökbotrányokkal foglalkozó írók közül Tar Sándor és Szabó István neve hangzott el, de „ők nem tudták ezt megírni, csak hablatyoltak” (M. S. közlése). Györe, s rajta keresztül Mészáros leginkább azt sérelmezi, hogy az érintett barátok évtizedeken át hallgattak, holott azok, akikről jelentettek, valós veszélynek voltak kitéve („Őrizetbe vételüktől egyelőre eltekintünk.”, szólnak a dokumentumok.), míg a besúgók leleplezése ma már nem jár semmilyen következménnyel, büntetőeljárás alá nem vonhatók, legfeljebb baráti és családi kapcsolatok esnek szét, ha mégis beigazolódik korábbi tevékenységük igazsága. Tehát nem egyenlőek a tétek, a besúgottnak marad a szégyen, a megcsalatás, míg azok, akik mindezt tették, mentő körülményekkel bírnak. Kissé féllábúnak érzem ezt a beszélgetést az irodalmi les fogalma és Esterházy neve nélkül, hiszen a Harmonia Caelestis és a Javított kiadás jó példája a feldolgozhatóság módszerének, s a lesen lét szükségességét is legitimálja.

Abban a reményben tudok nyugodtan gondolni a jelen konfliktusaira, dialógusaira, hogy ezek mind előfutárai egy olyan helyzetnek, amikor tisztán, minden körülményt ismerve fogunk tudni véleményt formálni, akár hivatalos, akár magánfórumokon. A Könyvhét ennek a beszélgető szakkörnek lehet(ne) megfelelő terepe. Lesen kell lennünk, mi több, irodalmi lesen, hogy javított kiadásokra ne legyen szükségünk. Persze néha az sem árt, ha a kapus lyukas markú, de nem apellálhatunk erre örökké.

Mihók Nóra Zsófia