Norman Jope prózaversei (online megjelenés)

Ozmózis

Üldözöm a várost a városon keresztül, a kerületeken át vezet a röppályám, rávésem a térképre ezt a mintázatot, ami ha nem is kiköpött Hawksmoor cégér, de egészen autista, úgy el van rugaszkodva minden geometriától. Az alakja egy hosszú, tényekkel teli napé a Dankó utca felújított homlokzataitól a bezárt Lukács kávéházig, az Al Amir falafelestől a Deák téri metrómegálló melletti padokig, ahol galambok kapirgálják a földet kukacokat keresgélve, mint amikor Kerekfejűek razziáznak egy kosztümös filmben.
Egyszerre érdekel és untat. Egy ilyen napon nincsen különösebb ürügyem a városnézésre, semmi késztetésem rá, hogy újabb darabkákat csippentsek ki a metropolisz tortájából. Ha új benyomásokra éhezem, amelyekkel korábbi látogatások és  utcák adósaim maradtak, majd a véletlen összjátéka meghozza ezeket az útikalauzba nem kívánkozó élményeket.
A fejemben kirajzolódik egy részletesebb térkép. Ezt bármikor elővehetem – például, ha netán ezt a szöveget odahaza legépelem majd egy vasárnap reggel, innen kétezer kilométerre nyugatra. Néha olyan, mint egy hibátlanul méretezett makett, enyhén hullámos üvegen keresztül nézve, máskor meg mintha madzaggal, dróttal, plaszticinnal és gyanús eredetű ragasztóval lett volna hanyagul összetákolva. De mindkét esetben létezik, és a Budapest címet viseli – a város nevét. És persze nem veszek el a várostól semmit, hogy a magménak tudhassam.
Mit kezdjen az ember mindezzel a sok adattal – és mennyit ér másoknak? A flâneur ezt, ha egyáltalán, csak utólag veszi fontolóra. Először is a csámborgás élvezete jár a fejében, az elejthetetlen zsákmány utáni hajszáé. A város beszivárog az elmébe, de egyidejűleg az elme is befolyik a városba, és átváltoztatja az összetételét – mintha végső soron lehetséges volna, és meg is történne, egyetlen szubsztancia kiemelkedése. Ebben a kotextusban a lépések egymást követik, a látnivalók egymás helyébe lépnek, és bevésődik egy vonal, a névtelenség kitörölhetetlen kézjegye.

Kúszni

A város, mint minden város, többféleképpen álmodja meg magát. A kalóz – vagy rabló – az egyik ilyen álomalak. Egy másik a kedélyes halász, aki a Hajógyárhoz és a Hadihajókhoz kerekedik verőfényes délután – ez nekem is tetszik. A felbiggyesztett felső ajkú hősies figurát is kedvelem, újságcikkek görnyedt, fagy marta összekaparóját – de ez utóbbi az egész emberiség sajátja. Ellenben ott a kefehajú bumburnyák, aki mások fejére lép, és önnön bumburnyákságán kívül semmivel sem kíván a köz hasznára lenni. És ott a nő, aki emennek az izmaiba szerelmes. Találóbb nála a kerekded matróna, a túlélő, aki istenhozzádot károg a cimboráknak, miközben felugrik a külváros felé robogó buszra. A tengerész vagy matróz persze csak látogató, a város képzeletbeli Idegenje (mintsem Sajátja). De az álomalak, amelyet ma este felöltök, a férfisellő, kinek farokúszója ugyan megváltozott, de halszerű jegyei azért nyilvánvalók.
Így tapicskolok végig a Kinterbury utcán, egyik oldalamon a buszmegálló, a másikon a munkaközvetítő iroda. A Minervában a szokásos breugheli tömeg oxidálja a teret, én pedig megelégszem a garatomon sebtiben legurított fél ciderrel. A Porter’s-ben már több hely van, kérek is egy dupla Souther Comfortot, elképesztek egy dolgozót azzal, hogy csak jeget kérek hozzá, semmi mást, sem kólát vagy tonikot vagy Bovrilt. A Queen’s Arms-ban jut idő arra is, hogy egy frissen kötött kardigánban tespedjek, és hallgassam, ahogy egy fickó minden különösebb ok nélkül a barátnőjét szidja, vagy talán azért, mert – egyikünk számára sem tudatosan – az árnyéka az enyémmel kacérkodik. Ahogy átkúszom a Dolphinba, a só elkezd felgyűlni az utcalámpák alatti ciszternákban. A gipszpadló olyan síkos, akár egy zátonyon akadt hajóroncs padlózata. Még a csónakászok is jódtól bűzlenek, és a plymouthi gin, amit hörpölök, olyan olajos, mint a makréla.
A Mayflower Lépcsőin és a Dutton’s éttermen és a csilingelő árbocokon és az imbolygó fényeken túl egy csendesebb kocsmában öntözöm magamat tovább, ahol hekk és morgóhal birizgálja a holtak kriglijét. Sose jönnék ide hús-vér valómban, de egy részem könnyedén siklik a tengerfenéken, rákok társaságában. Mindez oly egyszerű… az ég zölddé válik, akár egy erdő.
Tovább caplatok, vedelek, gyűjtöm a sót a vérembe. Megkerülve a hullámtörőt, elhaladva a Rame Head mellett partra vetődöm az Eddystone zátonyán egy magányos pászmában. Kezemet magasra emelve árnyjátékot, sötét teremtményeket vetítek az olvadt fényektől bizsergő túlpartra.
Végül focimezreplikába öltözött egyetemistáktól övezve Kitty O’Hanlonékhoz vetődöm, egy enyhén tengerízű fűrészporágyra, és elmerülök a zsurlóban és egy korsó Guinnessben. Később egy hínárból font koszorú is valahogy a hajamba akad, de senki sem veszi észre, és a mögöttem levő üres ülésre hullik a buszon – ekkor a város sókérges Tarot-jaként érintetlenül visszatérek magamhoz.

 

Forrás

(részlet)

Lósóskától, szuláktól és vérfűtől borított tájon az alig használt és kidobásra érett telefonfülkék riasztó pirossága olyan cikázó, mint a tovarebbenő zafírkék lepkék, amelyek kiugrasztják a szemet ketrecéből. Mindketten különös módon isszák be a fényt, akár főnevekben ázó melléknevek.

Tarcsay Zoltán fordításai

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s