Talán azért is, mert sok év versterméséból válogat megfontoltan, talán, mert ez a Kaukázushoz való kötődés története: Norman Jope Dreams of the Caucasus (Kaukázusi álmok) című prózavers-kötetének esztétikailag legrokonszenvesebb vonása az ív, amely a kötet elejének személytelen, tárgyias szövegeitől a kötet végének egészen mélyen emberi és melegen stilizált versnyelvéhez vezet.
A kőzettani szaknyelvre épülő leírásoknál távolságtartóbb poétikával aligha lehetne fölszerelve az első ciklus (Suspended Gold [Megkötött arany]). Amolyan rideg tájköltészet ez. A táj mint költészeti program (vagy alapanyag) akaratlanul is feleleveníti a romantika tájmániáját, és valóban van is valami Jope költészetében a romantikából, némi áhítat és önkívület, költői odaadás ebben a nyelvben, monumentális szavakkal tornyosul az olvasó fölé az irdatlan Kaukázus. A beszélő hangja ennek a monumentalitásnak rendeltetik alá semmit sem árulva el magáról és viszonyáról a tájjal. A költői hatást ebben az a sajátosság kelti, hogy a pátosz maga hordozza a viszonyt a beszélő és az elbeszélt táj között, hiszen lehetne ironikus vagy posztmodern gesztussal kisebbítő, bagatellizáló is ez a leírás. Nemcsak a beszélő poetizált személye hiányzik egyelőre, hanem egyúttal a civilizációnak bármilyen nyoma is. A kettő hiánya vagy megléte szorosan összefügg az egész kötetben, együtt alakul az emberi élet (és egyáltalán bármilyen élet), a kultúra képzete és a beszélő jelenléte a már emlegetett ív mentén. Kezdetben meredeze tehát a nagy Kaukázus, majd a beszélő benépesíté. A ciklus folyamán lassanként kezd kisarjadni az élet, és az emberiség először tárgyakon keresztül kúszik be a látótérbe (elhagyott, használhatatlan tárgyakon, amelyek még csak emlékeztetnek kulturális beágyazottságukra).
A második ciklus (from Strangers’ Goods [Idegen áru, válogatás] már megrajzolja a beszélőt és környezetét, amely adatszerűen Plymouth és környéke, lényegében: a város. A táj szerepe azonban a középpontban marad. Jope költői bravúrja ez: egy lépéssel egy másik költői szituációban teremni, utcákon bóklászni, kocsmákban vedelni, hallgatni és megfigyelni az embereket, részegen felbukkanni itt és ott – mindezt a korábban bevezetett tájleíró versnyelvvel megképezve. A beszélő nemcsak gyakran mered a távolba és közelít rá a távolban továbbra is ott fekvő hegységre, nemcsak egymásra vetíti és párhuzamossá teszi a várost a Kaukázussal (vagy annak emlékével), sőt, nemcsak kaukázusi tájként jár a városban, hanem minden tárgyat, kulturális motívumot, embert, még saját magát is abból a távolságból és olyan ridegséggel szemlél, mint az első ciklusban a kőzeteket. A legerősebb poétikai hatás most is abban az ambivalenciában jön létre, amely a személyes és személytelen minőségek illetlen összekeveréséből adódik. Ebben a versvilágban a beszélő saját gondolatfolyama is úgy cseng, mintha nem is volna beszélője, csak úgy elhangzana a végtelenbe, mint afféle természeti jelenség, senkinek nem volna sajátja. A város és a beszélő között ezzel egyidejűleg elkezd megjelenni a kötődés, a saját képzete.
A harmadik és negyedik ciklusban (Inland [Belföld], Six Strokes for Fernand Khnopff [Hat vonás Fernand Khnopffért]) párbeszédszerűen folytatódik a közeledés az emberihez és személyeshez, némelyik szöveg afféle versszakokból, három-négysoros „prózaszakokból” áll, váltogatva a megszólalás módját a kisebb szakaszokban, hol a kőzettant a botanika szinonim légterére váltva, hol a beszélő és a táj viszonyát emelve a középpontba (Source [Eredet]). Ez az óvatos próbálkozás a bensőséges versnyelv megteremtésére a negyedik ciklus végére végképp holtpontra jut, valamire szükség van, ami átbillenti az emberiség innenső felére, ez pedig a következő ötödik ciklus, az Inscriptions (Feliratok), amely kulcsfontosságú a kötet beszédmódjának alakulása szempontjából, ez a kötet poétikai közepe, amely kizökkent a megszokott tematikából és beszédhelyzetből, de egyúttal alapul vesz minden költői alapanyagot, amelyet a kötet eddig bevezetett. Utána a visszatérés a Kaukázushoz és a korábbi nyelvhez már nem lehet azonos a kötet első felének költészetével. Az Inscriptions mellesleg (vagy talán nem is mellesleg) Magyarországról szól, illetve arról, hogy a beszélő próbálja a kulturálisan idegent a megszokott technikával tájként bejárni és megcsodálni, megszimatolni a múltját, meghallgatni a szívverését, megízlelni a tárgyait, és megtapogatni a lakóit. Abban a helyzetben találja magát az olvasó, hogy azt olvassa, ahogyan a beszélő a magyar tájat olvassa (fel), de úgy, mintha már sajátja volna, mintha ez az olvasás éppen hogy nem a sajáttá tevés aktusa, hanem az ismerős (ismeret) átadása volna. Ennek jegyében a bennfentes magabiztosságával előadott történelemórákban, kacskaringós budapesti útitervek kifejtésében és a komor, szürke és valahogy mégis egzotikus táj leírásaiban részesül az olvasó, miközben ki-kicsúszik a beszélőből a vallomás, hogy mindez számára idegen és az is marad. Ez a beismerés újraolvastatja az egész kötetet, hiszen nemcsak a mindvégig működő saját-idegen (személyes-tárgyias) dialógust kérdőjelezi meg, hanem azt a törekvést is, hogy voltaképp sajáttá tehető-e valami, és felveti azt a dilemmát, hogy létezik-e egyáltalán saját, vagy mindez csak költői póz volna csupán.
A kötet befejező két ciklusának nyelve már ennek a viszonylagosságnak a belátását hordozza, a kirajzolódó törekvés többé nem az, hogy tárgyiasból személyessé váljon a beszédmód, hanem az, hogy lehetőségeket keressen arra, miként ragadható meg az idegen sajátként és a saját idegenként. Ez a keresgélés pedig önkéntelenül is létrehozza a kötet végére a lehető legszemélyesebb (legemberibb) megszólalásmódot (VII – Blue Skin [Kék bőr], VIII – from Departures [Távozások, válogatás]).
Norman Jope: Dreams of the Caucasus (Kaukázusi álmok). Shearsman Books, Exeter. 2010.
Tarcsay Zoltán
Apokrif Online 