Ismét új rovatot ajánlunk Kedves Olvasóink figyelmébe, bár – amint az irodalmi tárgyú/jellegű netnapló sem – nem teljesen új az ötlet, nem is egészen eredeti. Hasonló vállalkozást indítunk ezúttal, mint a tíz részes, nagy sikerű, kiugró olvasottságot produkáló Évjárat rovatnál tettük: ezúttal azonban egy hétig naplózzuk élményeinket napi rendszerességgel, méghozzá a magyar irodalom talán legkellemesebb apropójából: az Ünnepi Könyvhét kapcsán.
A Könyvhét második napján Torma Mária írását olvashatjuk.
Tegnap a Váci utca felől közelítettem meg az Ünnepi Könyvhét helyszínét. Azzal a merész elhatározással szeltem a turista-tenger habjait, hogy betartom könyvböjti fogadalmam: bármilyen csábításnak legyek is kitéve, péntekig mindent a szemnek, semmit a zsebnek. De már a L’Harmattan standjánál rontásomra tört Király Levente első regénye, az Énekek éneke. Épp behódolni készültem, mikor a Gerbaud fölött úgy eldörrentette magát az Atyaúr, hogy nem telt bele egy perc se, olyan záporesőt zúdított a nyakamba, azt kellett gondolnom: itt a vége, fuss el nélküle. Atyaúr: TM 1:0.
Ma bezzeg verőfényes tikkadatban érkezem a Vörösmarty térre, esernyő legföljebb napszúrás ellen kell. A tisztességgel végigkoplalt böjt után jókedvűen kezdem meg sátoros ünnepi körmenetem kiadótól kiadóig. A Magvető elé kettőkor Térey János telepedik Király Leventével, meg is kapom ezzel az isteni jóváhagyást: szabad a vásár. Gyorsan dedikáltatom a biztonság kedvéért otthon a táskámba dobott Protokollt. Elvégre rég olvastam regényt (mi több versest!) ilyen komótos élvezettel, lassan ízlelgetve a szavait, hát megérdemli a könyvespolcom a szerzői szignót. Áldottam is érte „Isten görbe vonalakkal írt egyeneseit”, de hogy sorba állni nem kellett, igencsak furcsállottam. A standoknál bőven jutott árnyék mindenütt, egy-két koradélutáni dedikáló reménykedve fürkészte a tömeget, s jobbhíján a szerkesztőjével beszélgetett. Kihasználva a ritkás embersűrűt, igyekeztem beszerezni a tegnap már fejben összeállított könyvlistám darabjait. Aktuális kedvencem, Térey kötete mellé szépen sorjában érkeztek a többiek: Parti Nagy Lajos zöld Az étkezés ártalmasságárólja, Spiró legújabb novelláskötete, a Kémjelentés sárgás barnája. Biztonsági vételek, tudom jól, éppen ezért nem is mondok le róluk. Birtoklási vágynak engedek a Jelenkornál is, végképp kiderül, valóban esendő állat vagyok: akárhogy is legyen, képtelen lennék ellenállni a lehetőségnek, hogy négykor vissza ne jöjjek Márton László kackiás cirkalmaival teleszántott Te egy állat vagy! példányért. A tintapacás ajánlás már maga megér egy misét, hiába olvashatatlan. Közben azon morfondírozom – Teúristen se számolja meg hányadik köröm alatt –, mi a fészkesnek zarándoklok itt össze-vissza, főbólintok, térdepelek a szerzői magasságok előtt, s nem vágom hónom alá e napi kincsvadászatom eredményét, hogy mielőbb a hűs szoba, hűs foteljében igazán találkozhassam velük.
De nem, én – akár egy megrészegült kisiskolás az édességboltban – addig el nem megyek innét, míg legalább tíz szerző színe látásával el nem csapom a gyomrom… Közben figyelem a díszes sokaságot, akik idővel nem hogy az árnyékos helyekért, de lassan a tűző napfoltokért versengenek. Vannak itt szalmakalapos csángáló szemérmesek, parfümfellegbe burkolózó titokzatosok, sznob kiskosztümösök, lezser csőlakók és persze a lábalatt, -mellett bújócskázó apróságok. Jól esnek az elcsípett beszélgetések, a véletlen összefutások. Fene se tudja, így van jól, ahogy. Beletörődve a beletörődésbe, öt óra felé adok egyet a könyvhét-érzésnek, s még végighallgatok egy Sebő-koncertet, mert igen, nekem ez is hozzátartozik az ünnepléshez. Letelepedem egy ütemre topogó, cekkeres kisnyugdíjas nénike mellé, egymásra nevetünk, lessük, mit vett a másik – lépésre a beszélgetéstől: időjárásról, irodalomról vagy csak a lábunkba botló kisgyerekekről, jó így. Könyvek közé bújtunk, de nem egymás elől, no ilyesfélét jelent nekem a könyvhét, a nyolcvankettedik. És épp olyan biztosan tudom, hogy holnap a Parti Nagyot kapom elő a táskámból egy firkantásért, mint ahogy tudtam, hogy eső után köpönyeg, minden (meg)lesz a zsebnek, de minden a kéznek is. Itt a vége, fuss el véle (van mivel!). Atyaúr: TM 1:4, és messze még a hét vége.
Torma Mária
Kapcsolódó írások:
Apokrif Online 
24 Comments