Évjárat (10.) – Doktor Óz

2010 végével úgy döntöttünk, nem körkérdésekkel, listákkal vagy villám-évértékelésekkel búcsúztatjuk az óévet/köszöntjük az újat, hanem ehelyett felkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban írják meg, mit jelentett számukra 2010 és mit jelenthet majd 2011. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az újonnan induló Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Torma Mária írását közöljük.


A kettő és a nulla már csuklóból sikerül, lassan az a két egyes is jó helyre kerül, de igencsak kényelmetlenül, nehézkesen – fejekre vigyázni, az ajtók záródnak, a villamos esetenként fékezésre.
Kedves Olvasó, aki persze mindig nagy O vagy (kicsire nem adunk), engedd meg, hogy mivel ez a szöveg is – mint az összes többi – jobb híján kínjában tereli magát (vehemens modorosságokba), rövidítselek, hátha továbbviszel. O, a Nagy… sejted te is, merrefelé.

A 2010-es évjárat e darabjához szükséges és elégséges nosztalgia körülbelül annyira kellemes, mint az az enyhén nyomó érzés a mellkason, amit teszem azt, kizárólag egy pontosan a mejjem kalácsin landolt kansasi kertesház okoz. Nem állom meg persze, hogy rögvest el ne mondanám, mi jut erről eszembe. Látom is, hogy a keleti vagy a nyugati boszorkány módjára – máig kérdés, mindegyik zöld volt-e, s ha igen, miért – üldögélek a smaragdvárosi körzeti rendelőben tízes sorszámmal a kezemben. A doktor úr, aki persze egyúttal elmeorvos is Arkansasban, a hosszas hallgatást és mindentudálékos hunyorgást követve megkérne, legyek oly kedves, hogy elismétlem csak a kórlap kedvéért, hány emeletes is volt az a ház.

Hát így vagyok az elmúlt év sárga cédulás útjaival. Visszatekintve istentelen kórtünet  (vagy kortünet, ki-ki döntse el) az összes. Megadott látogatási időkben jól esőn konzultáltam róluk eleget, hogy tudjam, szövődmények és mellékhatások tekintetében mindenhol jó, de legjobb otthon lenni. Lám, ott vagyok. Nem pusztán azért, mert a május végre hivatalosan is itthonommá avatott egy lassacskán négy éve lakott pesti szobakonyhát, hanem mert az aktuális itthon (Pest) és nagyon-otthon (Kaposvár, avagy Toponár) közt ingázó hazalátogatásokról már nem tudom, mennyire hazák. És akkor most jöhetne valami metaforikus hablaty gyökerekről meg faágakról, fészekről és kirepülésről, de nem jön. Esetlen prózai dolgok mutatják, hogy valóban megbolydultak a gyerekkorban megkövült rendszerek. Például, hogy hol is van az a bizonyos ruby slippers.

Azon kapod magad, hogy keresni kezded ezt a bizonyos piros cipőt, azon kapod magad, hogy egy szombat reggelen állsz a rohamvást összedobált, egyre soványodó utazótáskád felett. Akárhogy nézzük, tényleg egyre kevesebb csomagot vagy hajlandó hazacipelni (hazacipőnyi) a közel három órás vonatúton, csak a legszükségesebbeket: pizsamát, legyen miben vegetálnod hétvégén, csinosat, ha vendégségbe mentek. Szóval keresed azt a bizonyost, mindig azt a bizonyost, és legszívesebben visszaidomítanád magad a kisiskolás rituáléba, de egy ideje a pofátlanul hárító hova-tetted-anya-a sem megy olajozottan. Már nincs más, minthogy csalódottan megállapítsd: megint otthon maradt. S ahogy felszisszen az ajtóban támaszkodó anyád – épp azzal a pöszeséggel (nem hiába, tőle örökölted az esseket és esszeket), mint amivel te tetted hajdani előadások tapsrendjében, mikor sort váltani vagy hajolni kellett – észre veszed ugyan, mit is mondtál, de már nem érzed jelentőségét, s meghajolni sincs kedved a tény előtt, hogy épp ebben a vállrándító félmondatban bukott ki belőled a heveny idegenség, ami az otthonaid hierarchiáját oly hangos sikerrel megbontotta.

Vannak ilyen pillanatok, mikor mintha valóban megállna az a mondat a levegőben. Tökéletesen felvert pillanatoknak kéne hívnom őket, elvégre  „akkor elég kemény a hab, ha fejtetőre állíthatod a tálat, és nem potyog le” – tanultam évekkel ezelőtt abban a konyhában, ahol azóta minden összement, és lehet, majdnem ugyanott van a habverő, mégsem akaródzik már használni, mert nem ott természetes, hogy használjam. Talán rossz a fókusztávolság, nem elég élesek a kontúrok, torzult valamicskét a kép, azért nem. Ha megérkezem, mint mosódó képeket vetítik elém a házat, a zugait, a megszokottnak titulált, családi huzavonát apróságokon. Olyan apróságokon, hogy hova-tetted-a…, de megakad ez is, és nem pörög le a nyelvről, mert nem több, mint felvételek kedves sorozata, amit albumba rendezve nézegetsz majd valahol máshol.

Ezt az otthonos otthontalanságot érzem, ha 2010 hason pillanatait ütöm egy tálba mindegy, épp melyik konyhában, a keletiben vagy a nyugatiban. Kerül abba első megjelenés, békélések, kifulladt beszélgetések, fontosak is, barátok is, fontos barátok is, hatalmas lustaság, ha mérettetések kevésszer, méretkezések azért jócskán akadtak Kaposváron (nem -ott, hanem -on, bármit mondjon az a 11. kiadás) és főleg Budapesten.

Két emeletes volt az a ház, doktor Óz, és nagyon nyomja a mellkasom. A cipőm pedig az ördög tudja, merre jár. A sárga kövesen már 2011-et írnak.

Torma Mária,

2011. 02. 07.

(kapcsolódó szövegek:

Évjárat (1.) – Mi van a flaskámban?

Évjárat (2.) – Code is poetry

Évjárat (3.) – Január kilencedike

Évjárat (4.) – A meglepetések éve

Évjárat (5.) – Fogadjunk?

Évjárat (6.) – magamidézés

Évjárat (7.) – Nem azé…

Évjárat (8.) – Fencsák és az évértékelés

Évjárat (9.) – Meg akarom mondani)

56 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s