2010 végével úgy döntöttünk, nem körkérdésekkel, listákkal vagy villám-évértékelésekkel búcsúztatjuk az óévet/köszöntjük az újat, hanem ehelyett felkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban írják meg, mit jelentett számukra 2010 és mit jelenthet majd 2011. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az újonnan induló Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.
Sós Dóra írását közöljük.
A szerk. megjegyzése: Sós Dóra egészen páratlan összeállítással reagált felkérésünkre, korábbi írásaiból állította össze az alább olvashatókat. Az így készült mű(vek?) komplexitása miatt az Évjárat-sorozat zárórészét pdf-ben is letölthetik olvasóink, innen.
A Tzolkinhoz mellékeljük a szerző magyarázatát is:
“A maják naptára három részből áll. A haab, a tzolkin és a Nagy Kör. Én a Tzolkin motívumrendszerével dolgoztam, ami 13×20 napos hónapokkal számol. Minden napot más megnevezéssel illettek. Nem is annyira az időtartamra, mint inkább az utóbbi “összemosódó időkre” helyeztem a hangsúlyt. Nem kenyerem a csúf hétköznapokban vájkálás… Jobb azokon túllenni, nem pedig visszaemlékezni rájuk. Ezért inkább a húsz motívumot választottam: inspiráljanak –> mégis milyen írásaim kapcsolhatók hozzájuk? Tehát legyen ez egy alkotói kalendárium: inkább dolgozom fel a múltat alkotásokra emlékezve, semhogy felöntsem az akváriumot, és zagyva emlékektől legyen zavaros a víz. ”
Imix (’tengeri rózsa’)
Medúza II.
ó medúza százfonatú füzéreid hogy tekergőznek
alattam ring az arannyal erezett tűzkosár csak a vér izzása
élteti a földet röpteti a madarakat
jaj medúza érzem mint dermedek kővé a vérem márványossá mered
és az ábrázatom túl minden hiúságon kevélységen
semmitmondó önmagába hull
nem szeretem az éjjelt tüskét bont minden bimbó
és csak a sápadt magtalan éjszaka vethet sugarat szüzek szemérmére
az élet igazságtalanságát mindennap elérem
jaj medúza vetélkedésben mérettetik meg minden ember
életüket tűzszekereken élik lángoló tűzszekereken szikrakeringőben
és nincs hűs áramlás a vérben a forróság az egekig ér fel
medúza fáradt vagyok évszakok körtáncától megszédült öreg
megsüketültem a titkok lávakuruttyolásától a kérdések
billogjaitól felismerhetetlenül eltorzultan a változás folyamában állok
ó medúza tapaszd rám százfonatú füzéreid
tekerd rám kocsonyás lebegésed s hűsölve mint oktalan állat
hadd oldódjak fel a néma szürkületben
Ik (’lehelet’)
A Hamis Arc Társasága
A Hegyi Emberek napok óta az eget fürkészték, a földet szemlélték, a fákat hallgatták. Gyenge gomolyfelhők szállongtak az égen, és a vadászszerencse sok vadat szolgáltatott az onondaga férfiaknak. Gawagohwa fái magasan és élettel telve nyúltak az ég boltozatja felé, és sokszájú lombja közt jelentős szavakat susogott a szél.
Az Irokéz Liga hagyományai szerint meg kell tartani minden vallási ünnepet. De a hagyományhoz több kell, mint kényszer. Meggyőződés. Hit. Remény és kitartás. Hamarosan mindent betelít az orenda, a szellemi hatalom, melyben a másik világ átszüremlik közéjük a nagy rituálén. Onondaga népe szomjúhozta nehéz földi életében, hogy a másik világ részesévé váljon, és magvakat, gyümölcsöket hordtak össze az eseményre. Kilenc szarvas adta életét alkonyatkor, és lett a nagy tűzben a Szellemeknek ajánlott áldozati lény.
Amikor a Halál járt köztük, és fiatal lányokat ragadott el sorban, mielőtt anyákká válhattak volna, Onondaga népe fájdalmas gyásszal a szívében művelte a földet, hitte, hogy a jövő jót hoz.
Mikor a Vihar jeget szórva kukoricájukra szinte az összes terméstől megfosztotta őket, hitték, hogy ez nem ellenséges akarat következménye volt, a Szellemek jót is tartogatnak.
Mert a víz hűs volt, hallal teli, és a nap sugarai langyosak, éltetők. Az állatok bőrüket és húsukat adták Onondaga népének, s táplálták őket az ízes gyümölcsök. A madarak tollaiból, csontjaiból ékszerek lettek. Az ékszerekből ajándékok és hozomány, és a hozományból nász. A nászból pedig egészséges kisgyermekek születtek, és Onondaga sátrai megszaporodtak. Ez volt az az elégtétel, amiért megérte könnyeket hullajtani, majd megbocsátani a kárvallott családoknak.
A Hamis Arc Társasága ebben az évben a csillagok állásának megfelelően a barnamedvétől kérte ábrázatát a Szellemvilág megidézésére. És a barnamedve kelletlen brummogással elcammogott, míg a rézbőrű férfiak élesített fémekkel az ő arcát vésték Gawagohwa kiválasztott fájának törzsébe.
Ahogy kirajzolódott az állat arca, és létrejött a mágikus maszk az élő rostok felületén, a fa erővel telítődött. S ez az erő nem szivárgott el, mikor szörnyű kór ragadta el Onondaga lányait. Ez az erő kitartott az élő szövetben, mikor jégeső hullt ismét vagy dühös szélroham tépte ki a veteményt. Ez az erő átjárja Onondaga vadászó férfiait, ha a zsákmány végül elinal, minden csapda üres maradt, és ők üres kézzel végezték a nap végén. És e varázslatban, mikor a medvetotem orendát hozott az indián népnek, mindenkit átjárt ez az erő. Egytől egyig, a törzs összes tagját. Átjárja a törzsfőt és nejét. Rángó rohamokkal rohant át a táncot járó sámánon. Alattomos bizsergésként áradt a fiatalok testén keresztül. Erőt kapott a gyönge kisgyermek, és életkedve egyre gyarapodott. És ahogy anyjához simult a gyermeki test, az életet adó nőt is elérte az orenda. Egy magasztos, távoli világ jelenlétét lélegezték a bokrok. A szellemi hatalom beférkőzött a nehéz munkától kérges tenyerekbe, a sok kártól és veszteségtől kérges szívekbe, és különlegessé tette az estét, amin nyugtalan izzással villogtak az éjjeli csillagok. Gawagohwa táncosnői, a fák, titokzatos dalt susogtak: régi ősök legendás tetteit.
És a fa élt, és egészségben élhetett tovább akkor is, mikor a rituálét elragadta a felkelő nap. És a varázserő holta után is benne maradt, éppúgy, mint életében, mikor a rézbőrű, sokat látott sámán ölelőn járta táncát törzse körül, s a barnamedve távol a lármától, a sövény takarásában, belebámult az áldozati tűzbe.
Akbal (’hajnal’)
bestia
vöröslő stigmákkal virágzik a táj méhek rétege kezd zsongani a fűben
kérdések születnek és madarak sötét buborékokban a felhőknek tartanak
fénysávok kúsznak gyíkok hátaira fák vedlő kérgeire
az áldozat puha füvön térdel fölötte megfakult kockás csillagok
emlékei csöndes rázkódással szivárognak belőle
magára maradt e hajnalon szirének dala sűrű hullámverés közt
elnézi szuvas agyarát türemkedő csontjait loncsos szőrzetét görbe karján
minek élni ennyi szépség közt ha bűneinktől rútan csakis nyomorultan
bestiák közt bestiaként tengődve bámulunk a tökéletességre
Kan (’Kígyó’)
haiku c.n.
Eltaposott csikk:
Névtelen rúzsnyom rajta
Tudatalattid
Chikchan (’Tejút’)
Purupriki dala
Álomba mélyedő puha testek ringnak a barlang falán. Gyors és felszínes lélegzetek. Körülöttük sós óceánillat szállong. Arra bolyong elmerengőn Purupriki, a dalnok, kinek szíve oly bús ezen az éjszakán. Múltjába révedőn markol egy távoli emléket. Egy barnahajú lányt idéz szemei elé, s kinyújtja felé a karját. A lány sima bőrére a Hold fénye vetül. Hosszan nézik egymást. Hullámzik a tér. Ám egy kései bogár zizegve röpül el mellettük, felhasítva az éjszaka törékeny nyugalmát. És Puruprikinek a szívébe váj a való: a lány már nincs vele. És a dús haj, a vad szemek, a fénylő bőr hirtelen oszlik bele a sötétbe.
Puruprikinek fáj a történet, mely éjről éjre a szívébe mar, mint álnok kígyó. Nincsen nyugta, nincs enyhülés. És Purupriki dalba kezd. Hangja hangosan széttöri a csendet messze a tájon. A barlangig hatol síró éneke, és megborzong a sok függő test. Leszakad egy, majd leválik a többi, és heves verdeséssel a sok repülőkutya a szabadba száll. Purupriki dalnokhoz érnek, keringenek körülötte, és belekapnak húsába. Ő jajong, de azok nem eresztik. Verdesnek, míg fel nem emelkednek Puruprikivel együtt, és mérgesen irányozzák meg az eget. Egyre följebb csapkodják magukat, míg körülöttük már ritkul a levegő, míg kis testüket a fagy szorongató keze ragadja meg, s még följebb, hol teljes a sötétség, és ott eleresztik Puruprikit.
A dalnok csillaggá lett, s dala fénnyé, mely egy barna lányról duruzsol már örökkön-örökké. És a repülőkutyák széjjelszakadt raja fénylő pontokból szőtt szőnyeggé, csillagszél fútta Tejúttá foszlott a sötét égen.
Cimi (’halál’)
Morfeusz teóriái XV.
Manik (’szarvas’)
Töredékek a táncosról
II.
vele éltem át azt
hogy mi a sugárzó magabiztosság
amiben nincsen érem aminek két oldala
vagy félelem aminek kezdő- és végpontja lenne
fókusz van és súlypont
s míg az első hangjegytől az utolsóig hatolsz
az maga az út és a fölmagasztosulás
III.
a tökéletes spicc nem adottság
hanem a választott attitűd az élethez
vagy maga az élet
s aki elég tág
mindent elérhet
VI.
Véget ért az előadás.
Haloványan érzékelem tested kontúrjait.
Most csupa hang vagy és mozdulat,
És ahogy táncolsz szemhéjad mögött,
Már értem, és nem is sajnálom,
Hogy a finom mozdulatokban mérik a végtelenséget.
Lamat (’nyúl’)
forrás
Muluk (’zivatar’)
Kalapos
a szögesdrót rombuszain
átfűzve az ujjam
cseppfolyósan vándorol arcról arcra
macskás ingaóra tekintetem
a zaj és csönd periódusaiban
változó intenzitással ringanak
az emberek
hangszálak rezgéseiből ütősök hártyáiból
húrok pengéséből lassú hullámzás indul
és pokrócon alakok úsznak
a zene ár-apály jelenségeiben
a délutáni fényben kirajzolódnak erővonalaim
lábammal a ritmusra dolgozok
alattam a fű a basszustól bizsereg
a színpadon egy nő gyerekruhában
infantilisen vállalja pózait
és rémes rímei mentén
egyre távolodnak a kontinensek
elszántan feszegeti az élvezet
és a szenvedés határait
ekkor látom meg a kalapot
az ingaóra most megáll és csak
a fiktív idő préselődik át
a kerítés rombuszain a délutáni liget
pórusai egyenletesen lélegzik a nyarat
kezemben a fűszálak izzadni kezdenek
a kalap elindul a fű a föld a tér a fák
a színpad és a maskarák az emberek lábai
mind megindulnak a mozdulatlan lány körül
és minden forog körbe-körbe a tengelye körül
és mindennek egy a tengelye a felhők
és a tengerek apró körmozgásokkal kerülgetik
a ligetet a szél a viharnak integet
alig látok át a tömegen
gyümölcsfák tövében virsliken
homokban sikongató gyerekeken
hajladozó törzseken és a kezek erdején
hajolgatok én is a levegőért
a látványért az újdonságért
amiért megéri libabőrözni
alig látom csak a részeit
rakják ki a megritkuló emberek
absztrakt réseken át
látom a táncoló kalapot
semmi nincs körülötte de körülveszi
minden
a szemem mohó
a vihar közeleg
és nem tudom a sok létező közül
mi van jobban a színpadon
az érzékeim központjában
a lilás ég kockafoltjain
árnyékos felhők csíkjaiba tekeredve
úsztak el az utolsó hangjegyek
és valamikor az utolsó előtti látható pillanatban
tűnt el a kalap a szemeim elől
s hiába kértem a szögesdrót rombuszait
eltakarták előlem a jelenetet
az első széllökések átadták a múltnak
és vontatták helyére az üres nyári éjszakát
Oc (’kutya’)
IX.
Kevés a modern
Ábrahám sebére az
aloé írja.
Chuwen (’majom, mester, kézműves’)
Öt trópusi rövidvers
I.
Sárkányvértől csöpögő délután.
Malária-kórus leng felhők gyanánt
A fülledt páralégben.
II.
Lávapupilla tárja szét szárnyát
A viruló napömlésben.
Zúzott halkoponyaszag.
III.
Fel-felriadó hegy magmáját köpi,
Bőrszaggató tüzet hány
Kráterölelésben.
IV.
Alant bürökből levest kever
A vasorrú bába.
De ő csak az esőerdő álma.
V.
Téglavörös holnapokkal
Tűzdelt tegnaperdő
Állong búsan e helyt.
Eb (’halálfej’)
Tojáshéj delfinek
Mozaikarcunk részletei porcelán üveg tojáshéj rész és egész
árapály jelenségeiben pulzálnak gyönge érintkezéseik
végül kijelölik markáns határvonalainkat egykori részeink a szögesdrót
két oldalán telesírt zsebkendőkkel korábbi állapotok regéit szavalják
s bár nem tudnak róla de a bőrünkbe ágyazott gyönge izzású holdkövek
hegei mind a régi szeretők idegen illatainak fájó rovátkái anyánk távoli dalai
a megázott kutyánk szaga a poshadt révületek egymásba rohadt órái
amikből csak a terméketlen passzió profitált
ezek a tojáshéj delfinek az orr a homlok az áll pórusaiban mindegyre ficánkolnak
tobzódásuk megannyi definíció egy lakatlan bolygó lényektől hemzsegő térrészleteiről
melyek egymást kergetik és együtt vergődnek és szárnyaik rebbenése karmuk nyomai fekete sárga barna tollazatuk foltos és csíkos mintáik gömbölyded csigolyáik
együtt tartják a folyton változó arc érdemtelen vonásait
Ben (’nádszál’)
A Rukh-hegyén II.
A Rukh oldalán
tűzvörös begóniák:
szégyenfoltjaim.
Ix (’kezdet, eredet’)
Tagaloa
Tagaloa morajlott, dörmögése berengte a teret. Nem-létező álmok hátán ringtak az eljövendő emberek, a megszülető idő, az álmos éjszakák, és mi volt csak: az ásító végtelen. A Teremtő Atya óriás hátán megfeszültek izmai. Tettei nyomán súlyos erőkkel telt meg a lég, történésekkel lett viselős.
S Tagaloa, a hatalmas Isten évszázados munka végén maga elé rakta az ősi sziklát. Alkotó karjaival óriási vihart kavart körülötte, tölcséres szelet. Rés nyílott a viharfelhőn: egy éles villám a sziklába mart: és a kőhegy szétvált ott. Széles ég lett egy darabjából, éltető földdé lett egy másik, kéklő tenger a porából, és egy halkénekű forrás fakadt apró rögéből. S Tagaloa látván a változást, a lebegő égbolt alá egy elárvult tevetövist támasztott. E keserű gyökérre nehézkedik már az ég, s kapaszkodik a föld, s öleli a tenger.
De a Teremtő még nem pihent: intett, s körül több sziget emelkedett föl a habok közül némán. „Szamoa legyen nevetek, s egyenként növekedjetek, Tutuila, Szavai és Upolu. Fejlődésüket kövessétek Oloszenga, Ofu, Manua és Rosa, s ti mind”, hangzott a Teremtő Atya rendelése, s megfogantak szavai nyomán az első polinéz embermagvak.
S Tagaloa utolsó tettével oly hurrikánt támasztott, mely immár sose hal el. Körbejár a Földön, és minden napéjegyenlőségkor visszatér a Szamoa-földre, hogy magával ragadja a rossz szellemeket évről-évre, míg világ a világ, s a tevetövisbe forr az ég, a föld, s a vízár.
Men (’madár’)
Lile és a tenger
Lile álldogál a nagy víznek partján:
„Mondd, Lile, ez a tenger?”
Tenger? Mi az? S mereszti rám
csöpp szemét a kismadár.
Reggel színár fekszik a nagy vízen,
Nappal halakkal telik meg minden.
Kagylók nyílnak, mint szép virágok,
Habok kúsznak, de a lábam kilábol.
Elmerengek e víznek partján,
Hosszan nézem, kémlelem,
De hogy tenger lenne?
Nem, ezt nem mondta, nem.
Kib (’viasz’)
digitális haikuk
Rémült szóközök:
Formázatlan Unicode
Szöveghalmazok.
Gépelt emberek.
Történelmi bejegyzés,
Esendő pontok.
Pixel-revü:
Születés, válás, halál –
Mind új bekezdés.
Sivár szövegmezőn
Sérült karakterekből
Láncot fűz a gép.
Televert rutin
A billegő billentyűn
Végtelen nyolc órák
A gép lefagyott:
Ki gépel, nem létezik.
Nincs több üzenet.
Egérkattogás.
Bitbe konvertált arcok:
Széteső pixelek.
Kaban (’erő’)
Himnusz a Lélek-tengerhez
Ó, Lélek-tenger!
Ím, megjelentem a távoli Phoebus
Kopár parti talaján
A negyedik ünnepen.
Apró lábnyomot hagyok magam mögött,
S figyelem, mint nyalsz mohón bele,
Vízi-tündéranya!
E távoli Phoebus hangos dúló
Természeti hadtól: háborús fellegek
Kergetik egymást villám szigonyokkal,
S háborgó szél dühöng.
Tested szaggatja, tépi a vad roham:
De robosztus, terülő tested
Állja a rettenetes időt.
Szemem nem hunyva csodálom
Mily dicső vagy, Lélek-tenger,
Bús tengeri Femme!
Mélyedben sokkarú-sokszemű lények
Kövér-nagy teremtmények,
Kik ősi, feledett nyelven
Habot teremtve bugyborognak.
Gigantikus kéjnő,
Termő Lélek-anyám, mondd!
Hol a te beteljesülésed?
Vágyad ki nem szikkad,
Acélkék zenitet nyalsz,
Mélykék önhúsodba marsz,
Féltékeny felhő szeretőid öleled…
Mammaliák teremtő anyja,
Három hold, zengő égi kórus
Dúdolja a szféra-zenét:
„Lélek-anyánk végtelen,
Morajló nagy akarat,
Tépett-idegű, láncos,
Öröktől fogva talányos.”
Sós tengeri kéjnő!
Himbálod hulló hullámaid:
Dühöngő tengeri násztánc-
Csillogó síkos testű naphalak
Némán sikongnak a mélyben,
Bár bírnám én, kis ember,
Higanyos ölelésed!
Ringó tajték, habhullámod,
Szövevényes hínárhajad csábít.
Bár tudnám mélytengeri titkod,
Zárt kagyló-csodáid,
Bár volnék phoebusi sellő,
Bár volnék több mint ember!
Mily férfierő vonz uralomba?
Az alvó óriás férjed,
A száraz, sivatagi Föld?
Ó, nem, robosztus Vízistennő,
Úgy vaskos hullámaiddal
Nem szaggatnád nagy erőddel
A ráncos, porladó partot.
Mit vársz: Szellem-atyát víg rakománnyal?
Ki bölcseletből gondolatnak piramisait
Játszi könnyed mozdulattal rakja,
Örökkön felhőkbe érőt, partodon?
Ki mindentudón általfog, mint csöppöt,
S egy kortyra lenyelhet Téged?
Eme isteni lényre vársz, Lélek-tenger?
Vagy vad titánok jöttét lesed?
Ha a bordó napnak rút köpenyét általtépő
Lángoló testeket közeledni látsz,
Mérhetetlen erejű szeretőid lesznek ők,
Kikkel gyilkos szerelembe esve
Évmilliókon át fogsz füstbe-ködbe
Burkolózva fájó kéjjel ölelkezni?
Ó, Lélek-anyám!
Vágyom zúgó hullámod!
Magas sziklaszirtről neved kiáltom,
De nem láthatom zajló tengeri mélyed,
Tárd fel a zord lényed!
Phoebusi zarándokodnak
Mutasd a sok vad vízi szörnyet!
Tudd, ámulód vagyok,
S ízedért áldozom az életem,
Mint négyszáz társam, bátran,
A nagy negyedik ünnepen.
Ha sós-maró csókod lep el,
Ím, buzgón merülök el benned,
Vad tengeri Úrnő!
Nyeljen el a rettentő Fátum!
Mély sírom légyen e távoli Phoebus,
Törjön péppé zúgó zátonyod,
S vessen partra végül uszályod,
De előbb táncoljunk, Ős-Anyám!
Lelkem harcra vágyik és nagy erődre,
Lenni sós víz bátor, áldozati hőse!
Etznab (’kopjahegy’)
ikon
félmellű arctalan görnyedő ikon
a kórházi vasak fertőtlen boldogsága
Kawak (’vihar’)
családi fotó
ezen a képen
mindenkinek eggyel több lába nőtt
vagy eggyel kevesebb füle van
így messzebb futhat
és kevésbé hall meg téged
a szélen egy pár – nem is látják egymást
de a hajuk egybe fonják
és csak kínos dolgokról beszélnek
ha elég csönd van hallhatod
visszafelé nő a fű a földbe
és a felhő az ég mélye felé száll
így megy össze amint szorul a marka
valami ábrándos égi lénynek
fordulj el a képtől még ma
és nézd a nap hogy rádkacsint
és vérbajos alkonyatban
elfekszik mint letelt végidő
az utolsó sóhajt épp most dobta rád
és megérkezett az esti szél
rázkódó elárvult napernyők
a parton veszekednek sötétlő hullámrajjal
csillagbunyó körös körül
egymással ellenkező gondolatok harca ez ma
kontrasztosra karistolja a világot
ma minden csupa különbség
ez a kivont éjnedű a bőrbe ivódik
és már keskeny ereidből szivárog
bemocskoltad fehéremet
és nálam hagytad az egyetlen családi fotót
hogy legyen mit elfelejtenem
mert ezen a képen
mindenkinek eggyel több lába van
hogy hibáiba gyökerezzen
és eggyel kevesebb füle
hogy mindig félreérthessen
és a kép szélén egy végtelenített pár vár
össze nem illő kirakódarabbal
szemük előtt más a kép
és a nem változtathatót farigcsálják
ha elhallgatsz majd megszólal
téglákba zárt tompa hangon
a rabul ejtett boldog természet
és kinn dideregnek a fák
ahogy ványadt lombjuk az égbe szúrják
majd visszarántják csorba leveleiket
újra és újra sikoly ámokfut végig a tejúton
és szikrákat vetnek kimúló gondolatkísérleteink
mindent ráz a kései vihar
szememben arcodat szemcsék karcolják
és disszonánsan ráng énekünk
a rohamokban érkező jeges esőben
és elfordítom a fejem
mikor a csatornafedélre tapad
a jövőnk családi képe
mert ezen a képen
de hisz már úgyis tudjuk ezt
Ahau (’uralkodó’)
Skarabeusz
A messzi távolból surrogás hallatszik. Fénylő, fekete hátú bogár röpül, majd helyezi tömzsi testét a forró homoksivatag hátára. Megtalálta a halmot, mely idevonzotta. Sietős mozdulatokkal feje és elülső lábai egy darabot szakajtanak le róla. A hím ezt golyóvá görgeti, s maga előtt nőstényéig viszi, megóvva a riválisaitól. Az asszony vigyázza tovább a kincset, míg a rejtekhelye elkészül. Körte alakúra igazítják, a bölcsője lesz ez a leendő utódnak. Hűvös üreg mélyére rejtik, nedves ölelésbe, majd lezárják a lárva ágyát, betemetik az üreget. A jövő nemzedék sorsát így biztosítják.A hatodik dinasztia uralkodói e bogárra emelték uralkodói tekintetüket, mikor elrendelték vallásos áhítatból az első amulettek elkészítését. Durván megmunkált zsírkő volt anyaguk, melyet mázzal vontak be. Ha erre néztek, az újjászületésük rémlett föl előttük, a dicsőséges és megújuló jövő, mely a vég utánra reményt nyújt.A szkarabeusz mit sem sejt szimbólummá emelkedéséről. Rója rövid lábaival a sárga homokot, dűnék múlnak el a léptei alatt. Aztán az éjjeli hűvös dermedtségből dolgosan görgeti elő kincsét. Óriás, ragyogó tűzgömb ez, benne a mindenség fénylő messzeségei, a múlt és jövő, az erő és a pusztítás. Ám a szkarabeusz nem törődik a Nap hatalmával: mint engedetlen gyermeket görgeti maga előtt, és tuszkolja föl az égre fáradságos munkával. Onnantól ki-ki végzi a maga dolgát az elhalványult kék boltozat borzasztó hőségében. A bogár görget, a Nap sugárzóan hever az égen, s a fáraó szarkofág-álmában is amulettjére réved.
Sós Dóra
Évjárat (1.) – Mi van a flaskámban?
Évjárat (3.) – Január kilencedike
Évjárat (4.) – A meglepetések éve
Évjárat (8.) – Fencsák és az évértékelés
Apokrif Online 
Értékelje ajánlás. Hadd próbálja ki. – Calator prin Románia .