Szindbád ismét elindul
Talán el kellene már oda is – gondolta magában egy őszes úr, éjjel, odakinn kipufogó füstből való macskák lopakodtak a Rákóczi úti bérházak cseréptetőin, ám ezek a legkevésbé emlékeztették Szindbádot azokra a lótusz hajlékonysággal áldott szent korcsokra, amelyekhez még messzi útján volt szerencséje egy ezeregyéjszakai bazárban.
(Istenek voltak azok is valamikor, bolhás, rühös istenek. Szinte már biztosan tudta, egy másik, az új, a szentéletű hajította ki pállott templomaikból s a követő életéből őket – puszta egészségi megfontolások okán, mi másért.) Alig százhuszonegy éves volt, s csak néha rémlettek fel vérágas szemei előtt ifjú kora történései. Az emberek – kivált a nők – eltűntek, hamarabb, mint remélték, s később, mint ő kívánta volna. Csak az arcokra ismer rá néha – részvéttel. Szánta mind: megtört órák és szakadt aranyláncok verődtek össze a mellényzsebbe dugott rozsdaszín hajfürtökkel, veres szeplőfoltokkal, egy-egy orvul tépett csipkefodor a délidei budai találkák valamelyikéről kedveskedőn simult Szindbád ujjbegyéhez. Elégedett mosollyal gondolt ilyenkor gyerekes gyűjtőszenvedélyére, amint néha napján belenyúlt ezen mélységes Marianna-árkok egyikébe, midőn virágért indult a Szervita térre, ahová (mondani is kár) sosem ért el végül. Többnyire egy konflisból kihalló delejes női kacaj után eredt oroszlánfejes pálcájára támaszkodva, amit csak azért hordott magával nagyúri hóbortjaiban, hogy alkalmas cselédlépcsők pozsgás arcú masamódjainak nehezen nyíló padlásajtain kopogjon vele.
Igen, göndörfekete szemük volt, s oly lágyan úsztak át emlékei kéjes tekervényein, mint az a sok damaszkuszi alkonnyal festett selyemfátyol, melyekre visszagondolva már bizonyosan tudta, egyszer kísértetjárásaiban kell visszatérnie a rejtélyesen édes illatú macskakövekre, ahol még mirtusz és méz is keveredik az asszonyok bársonybugyogóinak fűszerébe. Igen-igen, egy ilyen alsóneműre tisztán emlékezett: a rózsahímzésen valódi rózsák parfümjét issza a megfáradt utazó, s elnéző mosollyal, akár frissen sajtolt rózsavízzel gyógyíttatik arra minden tövisszúrás. Turbánok és tunikák gyűrődéseibe rejtette szívét a Hajós, teljes odaadással, sose kérte vissza. S hogy őrzik-e Szulamitok a véres rubint, vagy árából jól lakatták férjeik s gyermekeik, hogy hány marék szezámra ment el a Szindbád szíve, nem gondolt vele, ahogy homokszín hölgyei se nyitották rá rég az ajtót, s nem zörrent meg egy kösöntyű sem az imádott bokákon, kasmírba oltott derekakon.
Most, hogy a Hajós húsában sejtette már végső hazája pirosan omló partjait, épp azon bizonyossággal, mint érezte valaha a rúzsnyomot s a bőr és kölni párlatát a meg sem ígért csók előtt, utazni készült. Hogy felkeresse hajdanvolt vágyak díszletét, vette vörösfenyő sétabotját, s buszra szállt a Blaha Lujza téren.
Torma Mária
Apokrif Online 