Alea iacta est
Káros ez a város
beton lészen a végszó, örök szemfedőd
álmomban csendesen morajló tenger a konyhában üzemelő rádiómagnó
a világ lelki dohányzása, és mi valamennyien: az elszenvedő alanyok
erről szólnak néhanapján harangok
s bástyatoronyból visszhangzó elszánt csatakiáltások
valaki mondott nekem valamit, de én nem hallottam
van, hogy mezítelen liftekben jövünk, az asztaloknál becsekkolunk
büszke Leventék
majd a klinika érces neonfénye fonódik arcunkra.
És van, hogy a városi hajnal katonáiként bátorsággal pattanunk fel díványról
cipőt kötünk, kabátba takarózunk és a zárt falakon
feketére festett ajtók mögé távozunk
a kocka el van vetve, éjszaka elnémul a rádió
Ikarosz
Réges rég szavatosságát vesztett téglavörös pirítós kenyér és csillagszóró cigarettacsikkek
ezekkel a szerszámokkal építettem a minap a lapostányéromban
reggeli ételmaradékból és karikasajtos dobozból égitesteket, vasmadarakat
alacsony kölcségvetésű űrállomást. A komplett interkozmoszt.
korahajnali csendélet a vízgép halogén kijelzőfényében
Itt valahol, vagy valahol itt középen, Európa szemgödrében.
távcsővel aligha látszik már a keleti horizonton
útnak indult, átszeli a bárány fellegeket angyal szárnyaival ezüstös repülőgép, Ikarosz.
Dehogy az óperencián túli üveghegyet keresi.
hanem látószögön kívül eső csillagrendszereket, fekete lyukban rejlő magányos zongoraszobát
ahol olyan közel lehet a Földtől amilyen messze, s ha véget ér fárasztó utazása,
falak szelíden omladoznak, felgördül a bársonyfüggöny
holnap pirkadatkor felnyergeljük büszke szilaj Pegazust
utána indulunk, gyerünk.
Párna
Dívány
dohányzóasztalon lakoma morzsái, kihűlt láng hamvai
legördült fáradt konyhaablak szemfedője
redőnyön túl, az utcafronton csillagpor hever szanaszét a párkányon
ábrándos kabócák lejtenek lassú táncot
a konverter órájának vörös jelzőtüzében. 4 óra 21 perc
az emeleten messzi út porától kábult cimborám
álmában némán ordít, úgy vélem horkol
elszenderült a belváros, mégis frissen aszfaltozott csomópont szívében
sötétségre felesküdött órákban is lüktet, villog
egy néma közlekedési lámpa
lásd:
egyszerűen képtelen vagyok aludni ha, hiányzol
a kanapé akármelyik szegletébe is rakom
nyűgösen
paff, pamm, pakk
a tollpárnát.
Majdnem tél
Koraesti ideges órákban
sötétedés után valamennyivel
ülök
a dzsámi tövében egy régi vízipipa társaságában
az egykor széchenyi térnek nevezett
lezárt munkaterület mentén.
A távolból a gyászhírt hallgatom
figyelem a vicsorgó tócsába fagyott buborékot.
Alattam néhány újságpapír, információ
tól
duzzadó sorok,
megfáradt verőerek lüktetnek elsárgult oldalain
Rajta ülök a hírverésen
a város jeges pulzusán
Koszos, fekete, egykor hónak hívott iszappal a tornacipőm orrán és
várok.
várok, ahj, nagyon várom én hogy kinőljenek a fák
Most dús lombkoronájukat a föld mélyebb bugyraiba rejtve kérgükkel fölfelé
álltak fejre. Igen, ez már bizonyosan a tél jele.
azt hitegetjük: csak a hegyláncok és a sziklák maradnak meg
végül eltűnnek az idő rostájában azok is
nem jön a busz, se az ihlet, a szakértői kormány, és havi vérzésem se.
terhes idők, gondterhesek.
Nyilván.
Ilyenkor ez az embertelen -4°C, a válság, a vékony lábbelim,
a nagybetűs ÉLET gondjai és az orosz gáz is
hidegen hagynak.
Függöny
a minap megérintettem büszke koronád, hullámos hajad, a sötétes bársonyfüggönyt
ha kiszeded a csatokat, szelíden vállaidra gördül le csillámló mozivászon
mégis van célja az üzenetnek, félrekézbesített dísztáviratnak
a gyógyszerészeti rébuszokon túl
ufónak néztem egy mennyegzői lampiont
lépteid után a lábnyomok helyén
(így lépten-nyomon vettem észre)
lehullott őszi levelek alatt színgazdag virágkavalkád nő
liliomok bűvölik a varázsfuvolákat harsányan
s búsoló hóvirág játsza lehajtott fejjel
a záróakkordot.
Hajba Gergő
Apokrif Online 