Stolcz Péter novellája (online megjelenés)

Esik

Esett az eső. T.E. ott ült a kocsmában egy nagy ablak melletti asztalnál, amin keresztül tisztán látszott, hogy a hely egy folyó mellé épült, csak az alatta elterülő kocsiút választotta el attól, hogy ne közvetlen alá essen riviéra. Szemben vele régi barátja H.G. vidám, sőt majdhogynem gúnyosnak értelmezhető tekintettel kereste a pillantását. Ő meg csak nézett ki az ablakon, és próbálta megzabolázni az arcizmait.

Minden héten legalább kétszer beült vele beszélni meg inni egy hasonló helyre, nagyon jól megvoltak, valahogy kiegészítették egymást; az egyetemen ismerte meg H.G.-t, és tulajdonképpen azért próbált eleinte barátságot kötni vele, mert mindent tudott, egyszerűen mindent. Rendkívüli lehetőség volt ez T.E.-nek a diploma megszerzésére, nem is szalasztotta el, és mivel persze nem volt hülyegyerek, jól is haladt. Olyan jól, hogy egyre inkább megkedvelte, meg legalább volt kivel inni és beszélni. Meg aztán azért ő is ember, bár ennek az ellenkezőjét demonstrálta minden tettével az érintett, ha akarta, ha nem. De jól elvoltak.

– ­­… és, ahogy rád nézett – mondta mosolyogva H.G. – azt szívesen elcseréltem volna veled. – Gúnyosan vigyorra húzott szájjal felemelte a kezében lévő narancsszörpöt, és ivott belőle egy keveset.
– Ejtsük a témát, rendben? – feszültek a szavak T.E. fogai között, bár nehezen tudta elleplezni a zavarát.
– Helyes.
– Szóval? Mi tölti ki a napjaidat mostanában? Te még így szorgalmi időszakban is vizsgázgatsz, így magadtól? – most már neki is megjött a kedve az iróniához. Vagy maradtál a pornóoldalaknál? Nem, tudom: olvasol… méghozzá otthon.
– Eltaláltad, miért mi mást csinálhatnék, nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint te.
– Kicsit fel kéne oldódnod. – Erre H.G.-nak lehervadt a mosoly az arcáról, és valahogy a hangszíne is megváltozott. Hirtelen beugrott neki, hogy miért olyan furcsa neki az egész szituáció. Most nem ő hívta el a barátját, hanem fordítva, pedig eddig ez mindig fordítva történt.  Azt mondta, hogy beszélniük kell. – Valójában mit akarsz nekem mondani? Mire megy ki a te cinizmusod? Azért hívtál, hogy beszéljünk, de miről? – Most még komorabb lett. Egyenesen a szemébe nézett, de mintha már az előbb is megvádolta volna valamivel. Aztán összepréselte a száját, és kifújta a levegőt.
– Igazad van, lazítanom kéne, egyébként tényleg van mondanivalóm a számodra.
– És?
– Tudom, hogy leszarod, de a minap olvastam egy könyvet a pszichológiáról – mostanában érdekel a téma –, és a lényeg, hogy elgondolkodtam azon, hogy mennyit is tesz az emberi interpretáció, a felfogás, tudod? – Most már ő is mosolygott ismét, és kedélyesen magyarázott, beleélte magát. – Aztán nem hagyott nyugodni, továbbgondoltam, és tényleg, arra jutottam, hogy a hozzáállás rendkívül sokat számít.
– Aha, ez rendkívül érdekes… – kezdett undorodni a szövegétől.
– De az ám, és ha jobban meggondolod, te ezért nem mész át soha egy vizsgán sem.
– Hogy? – most felkapta a fejét.  – Ez hogy jön ide?
– Igen, gondold meg, ha úgy fognád fel, hogy te mindenképpen átmész, ha nem vagy hajlandó alkalmazkodni ahhoz a valósághoz, hogy megvágnak, akkor sokkal nehezebb dolguk van. Tulajdonképpen ez is apriori dolog.
– Nem értem…
– Apriori, tehát el van készítve előre, bennünk van, benned van, hogy milyen vizsgán fogsz megbukni. Tekintve, hogy születésedtől fogva te dolgozod fel a dolgokat, te befolyásolod a környezetedet, te mondod meg, hogy mit, és mennyire akarsz; ha nagyon akarsz valamit, ha tudsz valamit, mert már meg vagy róla győződve, akkor nem tudsz csalódni benne, pusztán a gondolataidat kell megvalósítani. És ez a nehezebbik része… –mosolygott.
– Ne szórakozz! Hagyjál már a hülyeséggel légy szíves.
Kinézett az ablakon, sötét volt. A folyó vize fekete, mint az utcán a beton, úgy folyt végig a városon, és minden éjszaka hallgatta, hogyan alszanak az alvók, mert ő sohasem alhatott; rendületlenül álmatag, de kemény éberséggel, gyanús álmatlansággal vonszolta magát a látóhatáron kívülre. T.E. el akart menni, nem érdekelte már ez az egész; tényleg mozgósítani akarta magát, de valahogy rohadt nagy parasztság lett volna most csak úgy elhúzni… Pedig látta, hogy mennek ki a fekete kabátos emberek meg a nők az étteremből, és hogy ő meg nem mehetett, az most valahogy nagyon felbosszantotta.
– És gondolj bele, ennek mekkora jelentősége van, ha meg is csinálod; így semmi értelme, de úgy, csak képzeld el! – Kezdett egy kicsit erőszakos lenni, és igen komolyan beszélt, de még mindig ugyanazzal a hévvel, mint eddig. – Akkor nem kéne ilyen dolgokról beszélni, mint a megváltozás…
– Nonszensz! – A társa már – látszott – szinte nem is neki beszélt.
– Mi a probléma a metafizikával, vagy a fizika egyes „határterületeivel”? Hát persze, hogy az, hogy nem tudjuk bebizonyítani. Ezt be kell, muszáj, mert ha beigazolódik, hogy így van, akkor a valóságos térben viszel végbe változást, abban a hálóban, ami az állítólagost a létezőtől elválasztja. Mi van, ha igaz?
– De nem az…
– De miért vágod rá? –Nem tudta miért, de erre most megrándultak H.G. arcizmai.
– Mi van?
– Létezik. Csak épphogy át kell csússzon az ajtó alatt a bizonyítás, csak éppen hogy egy kis pehelynek kell érintenie az ember vállát az egész hóesésből, és megvan!
– Mi van meg?
– Csak be kell folyjon a résen, és már megakaszthatatlan, elterjed, felkúszik a valóság testére, bele a szájába, és onnan belülről elrohasztja, megváltoztatja, vége!
– Na, én megyek… – T.E. felállt.
– Bocs, csak kicsit talán túlzásba vittem… – már egészen kipirosodott az arca az átszellemültségtől; de látszott rajta, hogy már nem bír kiszakadni a gondolatmenetéből, a szeme továbbra is ugyanazzal a révülettel csillogott. – Mi van, ha én most bebizonyítom neked? Akkor elhiszed?! …na? – olyan hirtelen állt fel, és olyan félelmetesen csillogott a szeme, hogy T.E. megijedt. Ez már nem is az ő barátja volt, megváltozott.
– Elhiszed?! – ismét emelt hangon, egyre erőszakosabban kérdezte. Erre már a maradék emberből néhány felfigyelt a vendéglőben.
– El, el… , de fogd már föl, hogy nem is értem miről beszélsz, nem tudsz bebizonyítani valami olyat, ami lehetetlen.
– De mi van, ha igen? – felállt, és két kezével az asztalra támaszkodott.
– Nem.
– Tudod, vagy csak kételkedsz? Adj egy esélyt.
– Cseszd meg.
– Be tudom bizonyítani.
Ekkor olyan eszelős fény villant meg a szeme mélyén, benne abban a fekete íriszben, ami úgy kitágult, hogy az már majdnem képtelenség volt, hogy T.E. kis híján kifutott a kocsmából. Dehát ez mégiscsak egy jámbor ember, ártatlan könyvmoly… De ahogy ott nézett, az valami más volt, mintha egy egészen másik aggyal gondolkodna.
– Te is el fogod hinni, és már nem lesz visszaút, bejut az agyadba, a bőrödbe, a húsodba áll az a tüske, ami kihúzhatatlan, a valósághoz akar tartozni, ő is meg akar születni.
– Hagyd abba!
– Kérlek.
– Mit akarsz?
– Csak higgy nekem.
– Miben?
– Hogy tudok olyat mutatni, ami nem lehet.
Most is mosolygott, de ez már nem jóindulatú mosoly volt, inkább valami eszelős vigyor.
– Te hülye vagy – most már tényleg félt, de mi a pokol lehet, ami így megváltoztat valakit, micsoda; megőrült… ? H.G. továbbra is támaszkodott az asztalra, és mereven, félmosollyal bámulta, olyan félmosollyal, ami szinte már az egész ember karakterét megnyújtotta, és hatalmas, gonosz figurának látszott, aki most arra készül, hogy nekiugorjon, és ő csak állni tud, meg sem bír moccanni, mert annyira fél.
–  Mi van veled… ?
Csak nézett, és látta, hogy meg sem mozdul, csak növekszik. Kiverte a hideg verejték, körülnézett. Senki sem volt a fogadóban, a pultnál sem. A kurva életbe, mi lesz most?! El akart futni, de nem mert, úgy érezte, el fog ájulni. De mindjárt megtámad! De nem tudok odanézni! Végül odafordította izzadó és görcsös arcát… Ott támaszkodott az az illető, és már fel kellett rá néznie, belenézett a koromszín, dús szemöldökök alatt lévő szembe, ami már csak egy nagy szembogár volt. De ez a fekete folyékony beton… ez volt a folyó ott lenn, alattuk, ami már nem is látszott, és az éjszaka elől az ő szemébe menekült, ott folyt benne, azzal az embertelen közönnyel, ami nem ismerte a kegyelmet, sem az örömet, sem a boldogságot, már rég óta nem. Lassan egyre szélesedett a mosolya, és benyúlt a zakója alá, és egy pisztolyt vett elő. Lassan, nagyon határozottan mozgott, látszott, tudja, hogy mi fog történni, és hogy semmi sem lesz másképp. Aztán egy villámgyors mozdulattal a saját fejéhez illesztette a fegyvert, és meghúzta a ravaszt. A fejéből feketés-vörös vér loccsant ki, és magával vitte az arcának a jobb oldalát, aztán eldőlt.
Reflektorerősségű fény lett, majd ordibálás hallatszott. T.E. ott állt, előtte egy véres asztal. Az ablak is véres. Minden véres, ő is az. Érezte, hogy hányni fog, és olyan elkeseredett félelem és kétségbeesés vett rajta erőt, hogy úgy érezte mindjárt összeesik. Egy csapat ember volt körülöttük, és nézték a hullát, aki ugyanaz a kiöltözött kisdiák volt, ugyanazzal a jámbor kinézettel, mint azelőtt. De mi történt? …hogyan volt nála fegyver? Hogyhogy öngyilkos lett, hiszen csak beszélgettünk, és vidám volt. Nem volt semmi baj. De mindeközben ezek a gondolatok rugdosták az elméjét, ott suttogta mindennél élesebben egy hang, hogy mégis történt valami, ami beférkőzött az elméjébe. De nem így nézett ki, nem ilyen volt… nem volt itt senki… nem volt fény sem. Ez nem lehet igaz.
Kinézett, és miközben könnyek csorogtak végig az arcán az érthetetlen borzalomtól, amitől még csak mozdulni sem tudott, látta, hogy esik. Esik, és kint mossa az ablakot, de nem bírja érinteni bent a vért, ami végigcsorgott az üvegen. Nem mosta le, pedig esett. És ez az eső olyan mély félelmet keltett benne, hogy nem is akarta elhinni. Pedig esett.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s