Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Pont jókor kaptam férőhelyet, a következő héten tartottak egy tematikus kolibulit, a színpadon másodvonalas zenekarokkal, a büfében meg kegyetlen italakciókkal. Mi ingyen bemehettünk, csak egy ETR-kódot kellett bediktálni a forgókapunál. A vérszagra odagyűlt pár dögkeselyű is – kivénhedt HÖK-ösök, exelnökök meg a tizedik évüket taposó, örökifjú doktoranduszok.

Egy darabig a szobatársammal támasztottuk a kávéautomatát, de ő az első viszkikóla után aludni ment, én meg az esélytelenek nyugalmával benéztem a klubterembe, ahol az egyik no name zenekarról hirtelen kiderült, hogy Akkezdet Phiai. Egy rakás bölcsészlány csődült be, és a tömegben felbukkant egy ismerős szőkeség.

– Szia! Tetszett az esszéd! – valami ilyesmit üvöltöttem Írisz fülébe, amíg a Budapestmód intrója ment. Egy kicsit ugyan fintorgott, de engedte, hogy meghívjam egy Berentzenre.

Azonnal megvolt közöttünk az összhang, órákig beszélgettünk a koli előtt.

– A következővel tényleg megyek – mondogatta, miközben sorban húztak el az éjszakai buszok, végül egy hajnali trolira szállt fel. Szikrázott az áramszedő, ahogy kifordult a megállóból.

Az előtérben mi ketten, a kép kissé túlexponált, rövid a záridő, alacsony blendeérték, csapódik a rekesz – én lovagjelmezben, Írisz mellettem vigyorog, mintha épp kardot rántana, persze aki kardot ránt, kard által vész – ilyenekkel viccelődött, és mintha az egész lényében lett volna valami zavarba ejtő, de nem jöttem rá, micsoda, biztos blokkolta a libidóm.

Sokáig nem engedte, hogy hozzáérjek, az ötödik randin foghattam meg a kezét először. Éreztem, hogy baj van, a Habselyem Kötöttárugyárban három műszak is kevés lenne, annyi itt a feldolgoznivaló.

– Fáj! – kiáltotta, mikor először csináltuk, az arcán fájdalom helyett meglepetés, mintha rájött volna, hogy ilyen, amikor ő is érez valamit.

Aztán beindult a dolog, illetve beindult volna, erre én kezdtem el szerencsétlenkedni, Írisz elvből nem szedett fogamzásgátlót, én meg azt sem tudtam, hogy kell felhúzni az ultravékony gumit, abbahagytuk mielőtt elkezdtük volna, de mit csodálkozom, amikor nekem se állna fel a faszom saját magamra, annyira hiányzik belőlem az önbizalom, a kiegyensúlyozottság meg a határozott fellépés.

Néhány esetlen próbálkozás után, mikor mindketten kellőképpen megszégyenültünk a másik előtt, mégiscsak jöttek a sikerélmények és az egyre hangosabb orgazmusok, főleg Írisz részéről, én inkább a párnába üvöltöttem.

Klikk – hangosan exponál a gép, és már más a póz meg a mélységélesség: vannak azok a furcsa kirohanásai, amikor meg nálam vagyunk, néha a fülembe suttogja, hogy le akar szopni, miközben a szobatársam három méterre tőlünk épp fogat mos. Egy újabb red flag, akár a hálószobája falán lógó, exétől kapott festmény, amire rá se mertem nézni: Munch-repró jellegzetesen gyötrődő alakkal – ilyesmi stílusban rajzolta le az esztétikaóránkat is.

Általában a festmény alatt csináltuk kutyapózban, csak úgy tudta elengedni magát, ha közben nem néztem a szemébe. A franciaágy nyikorgott, ahogy a seggem verte az ágytámlát, a matrac ferde volt meg süppedős, el volt baszva az is, mint az egész esténk. Terhelt múlt, terhelt terek mindenütt.

***

A kollégium furcsa hely volt. Kétfős szobák, meleg víz, eddig tartott a luxus, szarni meg fürdeni csak a folyosón lehetett. Egy jogászgyerekkel raktak össze, és több mint kétszáz körüllakóval, így éltünk, akár a galambok, de mindenki magára zárta a kis életét, nem voltak összenyitott szobák meg spangligőzös folyosók, legfeljebb fenn, a tizediken, ahol a lift meg sem állt, csak komótosan megfordult.

Egy sajátos szabályrendszer működtette az egészet – meg a korrupció. Nem nagyipari, hanem az ügyeskedős, zsebredolgozós fajta. Rájöttem, hogy a rózsadombi diplomatacsemeték is határ menti zsákfalvakba vannak bejelentve, számít a kilométer meg a jövedelmi koefficiens, annál jobb, minél többen nyomorognak nagymamánál. A férőhelyet szó nélkül kiutalják, a DB meg csak akkor kérdez, ha fater nem küld borítékot, mellé egy üveg szatmári pálinkát, lehetőleg díszcsomagolásban.

– Ide nem bekerülsz, hanem benyomnak. Nem árt némi kenőanyag… – mondta az egyik kolis tag, miközben hátborzongatóan hullámoztatta a szemöldökét. – Aztán becsusszansz, mint farok a helyére.

Ő volt a legrégebbi lakó, egykori HÖK-ös, mentor, Buddy, az összes közösségi pozíciót végigjárta, és róla mondták, hogy kapott egy faszpumpát, ami azóta is ki van téve az ágya mellé. Ilyen arcok vettek körül, és valami súlyos, savanykás kanszag, ami nem a közös fürdőből jött, hanem a felsővezetésből, szivárgott lefelé a szellőzőrendszeren át. Állítólag már a gólyatábor is erről szólt.

– Minden villantás öt pont a Griffendélnek! – üvöltözték tábornyitáskor mocsárrészeg őrsvezetők, és Írisz csapata egy toplesz taktikával ugrott élre a zánkai sorverseny utolsó fordulójában. Az ő verziója szerint a barátnője az utolsó pillanatban rángatta el onnan, nehogy valami hülyeséget csináljon. Többet nem mondott, én pedig hiába simogattam, legfeljebb pár könnycseppet tudott kipréselni magából. Felejtsd el, lazulj el, szórakozz! – mondták az őrsvezetők, a tábor végén fellépett a 30Y, csinálj olyat, hogy másnap szégyelld.

Hogy a baj innen ered, nem tudtam biztosan, csak annyit sejtettem, hogy köze van hozzá. Ehhez meg a nála nyolc évvel idősebb, képzőművész exéhez, aki zsinóron rángatta Íriszt, a családot leszaró, tróger és kellemetlen apjához, az idegbajos anyjához, mindenkihez, csak hozzám nem, mentegettem magamat, miközben a páncélon lévő karcolásokat figyeltem, és próbáltam láthatatlanná válni a tömegben, de én nem voltam szuperhős. Nevető fejek, kövér szmájliemberek jöttek, és rajtam röhögtek, átláttak azon a kurva páncélon, én meg nem láttam ki belőle.

***

A szórólapos jelmezemmel nehezen boldogultam, a súlyánál csak a terhe volt nagyobb: röhejes tákolmány a nyakamban, alatta én, a magam jelentéktelenségében. Műszak végére hozzászoktam, de újra felvenni mindig gyötrelmes volt, kezdődött a vesszőfutás elölről.

–  Ki lehet azt bírni. Én is csináltam! – bizonygatta Tasi. – Tanulj meg elvonatkoztatni a helyzet objektív nyomorúságától, így eljuthatsz a megfelelés nullpontjára – próbált lelket önteni belém.

Az Odeonból kivette a Lovagregényt, tartottunk középkori filmmaratont, mindent megpróbált, hogy jobban érezzem magam, de a szégyenérzettel ő sem tudott mit kezdeni. Csak járkáltam szorongva, nyugtalanul, ha jött egy ismerős, behúztam a nyakam, és elbújtam, mint egy szégyenlős teknősbéka. Én a nagy öneltüntetésre készültem: hadd száradjak ki, akár egy hátrahagyott szarupáncél. Végül a konyhamenedzsernek lett igaza, a páncél tört be engem és nem fordítva.

Pörgött a biznisz, özönlöttek a turisták, hogy egy grilltál erejéig belekóstoljanak a csípős paprikával felütött középkori hangulatba. Én a műszak végét jelző harangszót vártam, hogy Írisszel lehessek, aki általában otthon volt, de ha mégsem, akkor hűséges kölyökkutyaként vártam rá a lakása előtt – többnyire nála találkoztunk, a koliban rám eső öt és fél négyzetméter és a hozzá tartozó zsebkendőnyi intimszféra helyett.

Néha csak éjszakára mentem át hozzá, előtte a koliban befoglaltam a közös fürdőt minimum egy órára, a fejemet a falnak döntve locsoltam magamra a hideg vizet. Olyankor nemcsak a retket, a mocskot is kiáztattam magamból. Írisz sokáig nem tudta, mivel keresem a pénzt. Annyit mondtam, hogy klasszik diákmeló, promóció, szórólapozás, sales marketing – így próbáltam meg eufemizálni, mint mikor a raktáros logisztikai menedzsernek hívja magát. Ő viszont értett bullshitül, sejtette, hogy valamit nem akarok elmondani, és bár elnéző volt, hülye nem.

– Te csak ezért jársz át? – kérdezte egy alkalommal, mikor már vagy öt perce a plafont bámultuk, én pihegve, ő meg némán könnyezve.

– Dehogyis! – böktem ki hosszú másodpercek után.

– Mert én csak ennyit látok belőled – hüppögte. A szavai gellert kaptak a piszkosfehér mennyezeten, és egyre jobban beledöngöltek a matracba.

– A munka miatt van – mondtam elfúló hangon, és tapogatózva a keze után nyúltam, de túl messze voltunk egymástól. Ahogy leülepedett a csend, megkérdeztem tőle:

– Tudod, hányszor vártam rád a lépcsőn ülve?

– Biztos rám vártál? Nem erre? 

A fejemet ráztam, bele a zilált párnába, de hiába tiltakoztam, a patyolathuzat elnyelte a gesztust.

– Ha neked ennyit érek, akkor inkább ne gyere – mondta nagy sokára.

– És mi lenne, ha te jönnél át hozzám? – kérdeztem tőle, amikor végre eszembe jutott a helyes megoldás. Oldalra fordultam, a válaszát vártam, de ő nem mondott semmit, csak engedte, hogy átöleljem.

Onnantól a koliban is összejártunk, Írisz kapott saját vendégkártyát, felmehetett akkor is, ha én még nem voltam ott, így korábban tudtunk találkozni. Kevésbé volt kényelmes meg intim, mégis tartalmasabbnak éreztük, és abban reménykedtem, hátha úgy érzelmi hullámvasút helyett inkább egy békés, erdei kisvasútra emlékeztet majd a kapcsolatunk.

***

Aztán Írisz is megtudta, mivel foglalkozom, hiába igyekeztem titkolni előle. Úgy tűnik, annak a gyökér Peter Parkernek se lettem volna elég jó. Mikor már a sokadik átlátszó ürügyet találtam ki, hogy miért ne a melóhelyemen találkozzunk, titokban utánam jött, bevárt a koli bejáratánál, észre se vettem, annyira a fülesembe merültem, az étteremig követett, megvárta, míg átöltözöm, végül az Andrássyn lecsapott rám.

– Azt hittem, megcsalsz, te fasz! Miért nem szóltál? – kérdezte csillogó szemmel, és a nyakamba ugrott. Az arcán szánalomnak, kiábrándultságnak nyoma sem volt.

– Hát ez irtó vicces! – tapogatta meg a páncélomat. Már épp valami ostoba, önleleplező hülyeséget találtam volna mondani, amikor belém karolt, úgy vonultunk át a vegyesboltba, hogy vegyen nekem egy Ritter Sportot.

De Írisz budai lány volt, ennek előbb-utóbb ki kellett buknia, ezzel magyaráztam, meg azzal, hogy egyre több időt töltött a művtöris haverjaival, pörögtek a kiállításmegnyitók ezerrel. Egy éjjel arra ébredtem, hogy nyitott laptoppal ül fölöttem, és a szemembe világít az a nyomorult dizájnalma.

– Kivel csetelsz? – kérdeztem.

– Nem csetelek, a kurátori szöveget fogalmazom – felelte hűvösen, és pötyögte tovább a felvágós dumákat: dekonstruált szimmetria, roncsolt kompozíció, aranymetszés.

Én az aranylövést adtam be a kapcsolatunknak azzal, hogy elaludtam szex közben.

Egyszeri hiba volt, de végzetesnek bizonyult. Az étteremben a csütörtök-péntek után a szombatot is megünnepeltük, hajnalban értem haza. Cefetül néztem ki, és úgy is éreztem magam, a kialvatlanság legyűrni, Írisz viszont besokallni kezdett, ahogy megérkeztem, nyomban összevesztünk. Aztán rekordgyorsasággal kibékültünk, a nagy egyetértésben a ruháinkat is ledobtuk, nevetgélve hemperegtünk az ágyon, Írisz pedig fölém kerekedett. Becsuktam a szemem, csak egy pillanatra, hogy pihentessem kicsit.

A következő, amire emlékszem, hogy sírva kérdezi tőlem, mégis hogy tehettem ezt, ennyire még senki nem alázta meg.

– Takarodj innen! – kiáltotta zokogva, és hozzám vágta a párnáját.

– De… – kezdtem volna, mire eszelős tekintettel a dögnehéz vekkeréért nyúlt, én meg kimenekültem a hálóból, a lakásból, az életéből.

***

Tasival igazi, vérre menő párbajokat vívtunk, vitatkoztunk filmművészetről – szerinte a Tavaly Marienbadban a modern mozi csúcsa, szerintem Alain Resnais-től csak a Szerelmem, Hirosima nézhető; Truffaut-tól inkább a Jules és Jim, mint a Négyszáz csapás, erre blaszfémiát kiált; neki az Erőszakik műfaji filmnek rossz, ergo filmnek is rossz, bújjál már ki Király Jenő seggéből, üvöltöm vörös fejjel, tényleg nem lehet valamit az önértékén vizsgálni?! – ilyen partikuláris hülyeségeken szkanderoztunk, de nem volt bennünk harag, csak némi becsvágy, a véleményünk mindig halálosan komoly ügy.

Folyton kioktatott, és imádott vadabbnál vadabb elméleteket gyártani. Kávézaccból jósolta meg azt is, hogy szét fogunk menni Írisszel. Persze kiröhögtem, nem akartam észrevenni, hogy mennyi ellentmondás feszíti a kapcsolatunkat.

Tasi egyszerre volt rendező és dramaturg, úgy alakította, és ha kellett, manipulálta az eseményeket, hogy megcsillanjon bennük valami univerzális, emelkedjen ki a drámai csúcspont, mint a hét napjaiból a péntek este. Vitte a kis iPhone-ját mindenhová, filmezett, jegyzetelt, írta a sztorikat, profilozta a szereplőket, hogy legyen mélységük, legalább ilyen módon hasznosuljon a sok pszichós tanegység. Ha épp nem fejben rendezett, akkor a képzeletét Nyugat-Európa felé irányította az ösztöndíjak ígérete.

– Be kéne cuccolni egy foglalt házba Berlinben. Nem is, Rómában! – mondta réveteg tekintettel, és valószínűleg a Trevi-kútban fürdőző Anita Ekberget látta maga előtt.

Általában hétvégén dolgoztunk, ha mégsem, Tasival nyakunkba vettük a várost, együtt könyvtáraztunk, aztán irány egy rántott húsos szendvics a Wichmannban, ott jött egy Mélypont, megnéztük, van-e élet a KK után, kis csövezés a Gödör mellett. Ha tisztulni akartam, másnap elmentem kosarazni vagy Gömbivel futni, de általában nem akartam.

***

Csak miután Írisztől eljöttem, eszméltem rá, hogy tényleg vége. És nem azért, mert nem lehet visszacsinálni, hanem mert túl sok van benne anyámból. A rövidre nyírt, kócos-hullámos haja, a reflektálatlan aggodalma, a kérlelhetetlen szorongása, hogy gátlásos és szókimondó, és hogy néha Csillagomnak hív… mint valami gusztustalan, vérfertőző viszony, amitől egyszerre kavarodik fel a szívem és a gyomrom.

Motherlover Man – ugrik fel a komplexusos szuperhősöm neve; még jó, hogy nem vittem haza és mutattam be otthon; az állatok felszabadítását szenvedélyesen valló, vegán lány találkozása anyámmal, aki hideglelős nyugalommal nyiszálja el a tyúk torkát, és kedélyesen anekdotázik, miközben a szárnyas az utolsókat rúgja a kezei között. De – és ebben biztos vagyok – a kezdeti nehézségek ellenére nagy egyetértésben nyilvánítottak volna felelőtlen, nemtörődöm alaknak.

Részegen még felhívtam párszor, Tasi nem verte ki időben a kezemből a telefont.

– Mi történt velünk?! – üvöltöttem taknyos hangon.

A rendszer átirányított hangpostára, magamat tudtam csak kérdőre vonni: mit akarok ettől a semmibe tartó kínlódástól?

Egy évvel később már egyáltalán nem beszéltünk, az Uránia dísztermében szó nélkül elsétált mellettem. Jól emlékszem a napra, a díszterem sápadt fényeire és a gyomromig hatoló hidegre. A mi filmünk: Tavaly a Tűzraktérben. Lehetett volna békés, nyugodt életünk, sótlan párkapcsolatunk: hideg kaja a hűtőben, kulcs a lábtörlő alatt, de végül én lettem a lábtörlő.

Megváltoztunk, és a világ is megváltozott körülöttünk, a Tűzraktérből Vízraktér lett, nem volt többé Kultiplex, a West Balkán leégett, klubok, romkocsmák mentek tönkre, hamu és építési hulladék gyűlt az üres foghíjtelkeken, brit turisták óbégatása visszhangzott a Gozsduban, a bulinegyed elszakadt a kultúrától, vagy talán sosem kapcsolódott hozzá, morcos férfiak jöttek kalapáccsal meg bontógolyóval, felállványozták a régi világot, lehugyozott, szétgraffitizett falak mindenütt, rideg közöny az utcán és Írisz szemében, általában ez lesz a vége, így lesz vége.

Sietnem kellett haza, másnapra volt repjegyünk, Tasi nem adta fel a fizetett szabadságról szövögetett álmait, olasz múzeumok, berlini technoklubok és spanyol lányok szerepeltek a részletgazdagon ecsetelt elképzelései között.

---