Feketemosó: Nüázs

Kíváncsi lennék, mit érezhetett Grappelli az alatt a hat év alatt, amíg 1946-ban ő is feljátszhatta lemezre azt a dalt, amit az ellenállók Marseillaise helyett játszottak – Körtesi Márton írja a Feketemosót.

Amikor a németek megszállták Franciaországot, Django Reinhardt Párizsban maradt – Stéphane Grappelli viszont Londonban húzta meg magát, így Django a jazzhegedű egyik leendő alapművét hegedűs nélkül, klarinétra írta meg 1940-ben. Kíváncsi lennék, mit érezhetett Grappelli az alatt a hat év alatt, amíg 1946-ban ő is feljátszhatta lemezre azt a dalt, amit az ellenállók Marseillaise helyett játszottak. Vajon tudott egyáltalán arról, hogy menekültében miből maradt ki, hogy milyen kincs került klarinétosok kezébe?

És vajon a klarinétosok tudtak arról, hogy csak hat évük lesz a dalt bitorolni, mielőtt Grappelli visszatér, és magáévá teszi? Túlzok, egyébként mindenki szerint a definitív verzió magáé Reinhardté, tehát gitárdarab, legutolsó felvétele róla egy mesteri búcsú – de klarinétos verziót is többet vett fel Django később is, Grappellivel összesen kettőt. Ennyi nem is lett volna elég, hogy így beágyazódjon a Nuages a jazzhegedűs hagyományba, de Grappelli bevette saját repertoárjába is, mint számos másik Django-számot, és számtalanszor újrajátszotta és tovább gazdagította.

Ha csak egy változatot ajánlanék, az 1979-es koppenhágai felvételt mondanám – Live at the Tivoli Gardens. Joe Pass kezdi a dalt, a jazz manouche-tól egy óceán választja el, hirtelen mintha Wes Montgomery írta volna, mintha bársonyból lennének a gitár húrjai. Aztán bejön Grappelli, és elénekli Django nyelvén is az első sorokat, egyre színesebben díszítve, egyre jobban variálva a dallamot, harmincketted-futamokkal és üveghang-trillákkal kötve át az ütemeket, mint aki már ezerszer játszott minden lehetséges frázist, és bármit megengedhet magának.

Tőle Oscar Peterson veszi át, viszi vissza tengerentúlra, megszólal benne Erroll Garner, George Gershwin, és féltucat másik szerző a Nagy Amerikai Daloskönyvből. Miután ő is eljátszott vele, visszaadja Grappellinek, aki fut még egy kört, aztán kiesik alóla a banda, és egyedül viszi tovább: kíséret nélkül nem csak dallam és díszítés, de maga a harmónia is szabad préda, funkcionális értelemben ez egy kadencia – aztán rákanyarodik a zárlatra, ad egy utolsó felütést, és együtt tesznek pontot a végére.