Feketemosó: A jugoszláv utópia

Már több, mint harminc évtizede bomlott fel az ország, amely nagyívű, utópikus célokat tűzött ki maga elé: megszüntetni az osztályelnyomást, testvériséget kínálni az ország állampolgárainak az etnikai rivalizálás helyett és támogatni az antikolonializmust. Látható, hogy ezek a széleskörű törekvések egy ideális társadalom megteremtését célozták meg, és egy utópisztikus projekt paradigmáinak tekinthetők. Az ország Jugoszlávia volt, amelynek erőszakos pusztulása a mai napig kísért a Nyugat-Balkán térségében.

Az utópia a képzeletbeli terek jelentéskörébe tartozik, beleértve a Mennyországot és a Paradicsomot, amely helyszínek történetileg az ideális emberi közösség képeit mutatták fel, hogy erkölcsi iránymutatást kínáljanak. A vallások legkülönbözőbb misztikus terei hosszú időn keresztül elsődleges referenciapontot jelentettek az emberiség számára, hogy iránytűként szolgáljanak, és átvezessenek bennünket az életünk viharos szakaszain, megfékezzék a bűneinket, a túlzott kapzsiságot és az önzést, amelyek permanensen azzal fenyegetnek, hogy elpusztítják fajunkat.

Az utópia, az emberi élet lehetőségeiről való gondolkodás számtalan tudományterület kereszteződésében helyezkedik el, hiszen rendkívül szerteágazó módon megközelíthető és elképzelhető egy tökéletes társadalom. Az irodalom az utópisztikus textusoknak a szövegszerűségét és fikcionalitását ragadja meg, a politikai teoretikusok a társadalmi viszonyok lehetséges feltételeinek és az együttélés alterációinak elemzésével foglalkoznak. De az utópiát elemzik még szociológusok, építészek és várostervezők, valamint a vallás, a pszichológia, a filozófia képviselői. Emellett az idealizált társadalmi jövőkép fontos mozgatóereje a tiltakozásoknak, forradalmaknak is. Ez a pluralizmus arra figyelmeztet, hogy az utópia nagy dimenziókat ölel fel, egyik tudományterület sem birtokolja igazán, hiszen „az utópikus szemléletmód – vagyis az a jelenség, hogy az emberi élet alternatíváiról gondolkodunk – valószínűleg egyidős az emberiséggel”.[1]

Gregory Claeys legutóbbi könyvében, az Utopianism for a Dying Planet kötetének első fejezetében az utópia összetett fogalmának definiálására tesz kísérletet: „Az utópizmus olyan fiktív és valós ideális csoportokról alkotott elképzelések összessége, amelyek az összetartozás érzését testesítik meg. Formálisan az irodalomban, egy elmélet- vagy gyakorlati közösség formájában fejeződik ki. Az utópia funkciója az, hogy bemutasson egy szükségszerűen elérhetetlen jobb állapotot, amely mindig távolodik előttünk, ahogy közelítünk felé, ugyanakkor kritikus alternatívákat kínáljon a jelenhez képest, valamint, hogy ideális múltbeli vagy elképzelt jövőbeli társadalmakat írjon le. Tartalmában a barátság, a szomszédság, az ismeretség, a közösségiség és a szolidaritás által meghatározott szorosabb szociabilitást hirdeti […]. Ezek a célok az összetartozás fogalmában foglalhatók össze […]. Amilyen mértékben ezt elérjük, olyan mértékben csökkennek a disztópia uralkodó alapelvei, a magány és a félelem.”[2]

Több elméleti munka foglalkozik a jugoszláv utópikus ideológia különböző művészeti vonatkozásaival, az építészetről szóló teoretikus munkák különösen izgalmasak, de jelen helyen mindössze egy irodalmi vonatkozását érintem a témakörnek, a zenitizmust. A zenitizmus egy irodalmi és politikai mozgalom volt a 20. század elején, amely az utópia jelentéskörében termékeny elemzési bázist kínál. A mozgalom Ljubomir Micić vezetésével, a Zenit nemzetközi folyóirat elindításával jött létre, manifesztumukban az európai művészet és kultúra gyökeres átrendezését sürgették. A zenitisták azt hirdették, hogy az Európai-központúságtól a balkáni barbárság felé kell elmozdulni, a zenitizmus egy új emberideált, a balkáni „barbárzsenit” eszményítette. Ennek a törekvésnek a hátterében az állt, hogy a világháború után, a fiatal jugoszláv államba tömörült délszláv értelmiségiek megkérdőjelezték az európai polgárság történelmi szerepvállalását. A zenitizmus csatlakozva a korabeli művészetek lázadó tendenciáihoz, elvetette és megtagadta az európai hagyományt. „A zenitista embertípus nyers jóhiszeműsége és szentimentalizmusmentes, józan lelkülete merő ellentéte a polgári Európa dekadens, bohém, mesterkélt művészalkatának.”[3] A mozgalom az európai hagyományoktól elhatárolódva jelölte ki elméleti területét, ahol a kiáltványuk első sorában azt fogalmazták meg: „tiszták vagyunk és meztelenek”. A folyóirat nyelvezete a hétköznapok verbális kontextusából és beszédmódjából építkezett, a karcos szókimondás, a nyers, hatáskeltő közlés jellemezte a szövegeket. „Mi a Nap és a Hegy gyermekei vagyunk – az EMBER szellemiségének hordozói […], délkelet barbárgéniuszának gyermekei…”, zengi Micić a zenitista manifesztumban. A kontinens kultúráját megreformáló példaképnek a tiszta lelkű balkáni embert teszi meg, akinek romlatlansága műveletlenségéből fakad, a zenitizmus jóval túllépett művészeti irányultságán, utópisztikusan arra törekedett, hogy erkölcsi és spirituális irányt jelöljön ki a társadalom számára.

Mint ma már tudjuk, Jugoszlávia utópisztikus víziója kudarcra volt ítélve, talán nem is annyira azért, mert maga a célkitűzés volt hibás, hanem mert a kialakulóban lévő nacionalizmus megosztó retorikája végül diszkreditálta azt. Az ország rövid fennállása alatt megalakult irodalmi irányzatok azonban még mindig tanúskodnak az ország törekvéseiről és eredményeiről. A zenitizmus utópikus mozgalom a határok kétértelműségére reflektáltat, a „barbár” és „európai”, „balkáni” és „nyugati” terek jelentésköreinek korabeli lelkiállapotát vetítve vissza.

---

[1] Czigányik Zsolt, Utópia és utópizmus: Egy irodalmi és politikai fogalompár nyomában, Korunk, 2019/2, 12.

[2] Gregory Claeys, Utopianism for a Dying Planet, Princetown University Press, 2022, 121.

[3] Szombathy Bálint, A zenitizmus időszerűsége, Palócföld, 1995/29, 461.