Feketemosó: Emlékiratok a depresszióról

„Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az uton.”

Dante Alighieri: A sötét erdőben (Isteni színjáték)

Az Inferno első énekének nyitósorait bizonyára sokak használták a depresszív zavar leírására és a betegség kínjainak visszaadására. A depresszió minden formájában, a mély depressziótól a melankóliáig éppen annyira rejtélyes, mint amennyire elterjedt és sokakat súlytó lelki zavar. Számos alkotó folyamatosan keresi a tiszta ábrázolást a depresszió borzalmainak megragadására, hogy számot adjon tapasztalatairól, miután bejárta a melankólia fájdalmas, sötétlő erdejét és megismerte érthetetlen kínjait.

A depresszióban szenvedők számára akkor nyer értelmet a betegségről való írás, ha az magából a depresszióból származik, mondja Julia Kristeva filozófus, aki kínzóan szenvedett tőle. A depresszív állapottal járó mély fájdalom, reménytelen bánat érzése ránehezedik az elszenvedőjére, aki hosszútávon elveszíti minden érdeklődését a szavak, a tettek, sőt egyáltalában az élet iránt. Kristeva a depresszióról szóló elméleti munkájában a szenvedés megfoghatatlan voltával, leírhatatlan természetével foglalkozik, a közölhetetlen mértékű gyász érzetével.

A betegséget a jelentések, az értelem összeomlásának tapasztalata jellemzi, a depressziós számára a beszéd olyan, mint egy „idegen bőr”. Habár Kristeva azt írja, a fájdalma filozófiája „rejtett oldala, néma nővére”, amellett érvel, hogy a depressziósok tiszta észlelők, akik éjjel-nappal figyelik a bennük dúló depressziót, megszállottan vizsgálják elméjük szakadásait, összeomlását, és ez a mániákus megfigyelés szakítja el őket affektív életüktől. Ennek következtében a depresszió mégsem néma, éppen ellenkezőleg, egy állandó, szakadatlanul zajló diskurzus, amelynek a hallgatására és elemzésére kényszerülünk a betegség szorításában. A depresszió beszél, csak a depressziós szenved aszimbóliában, krónikus jelentésvesztésben. A melankolikus emberek idegenek saját anyanyelvükön, és a „halott nyelv, amelyen beszélnek, előrevetíti az öngyilkosságukat” – fogalmazza meg a filozófus.

A depresszív állapot a közvetítő értelem számára leírhatatlannak, lefordíthatalannak tűnik. Így a betegség mások számára történő megfogalmazása a kifejezhetőség dilemmáival küzd és klisékkel kereskedik, képtelenségnek tűnik róla beszélni anélkül, hogy ne a szacharinos popdalok retorikájával fogalmazzuk meg az emberi tapasztalatnak ezt a komor dimenzióját, bénító mélységét. A szavak jelentései, a hasonlatok, amelyek bensőségesnek érződnek az állapotaink leírására, a melankólia ólmos hangulatában bonyolult metaforákká nehezülnek. Akit nem sújtott depresszió, minden együttérzése ellenére, nem tudja elképzelni a kínzásnak ezt a mindennapi tapasztalatoktól annyira idegen formáját, az állandó, aktív gyötrelmet, tehetetlen kábulatot, ahogy William James pszichológus írja.

A depresszió a hangulat zavara és a depresszió időben létezik. Megjelenése születés és halál: egyszerre valami újnak a jelenléte, és valaminek a teljes eltűnése. Megszületik egy szívós, borostyánszerű erő a depresszióval, amely körbeszövi, megroppantja a tudatot. Eltűnik ugyanakkor az egyén belső lényegével való élő kapcsolat, meghal a lelkesedés, az élet elbírhatósága. Ebben a devitalizált állapotban először a boldogság válik köddé, ez híresen a depresszió egyik legjellemzőbb tünete. Ugyanakkor a depresszió ellentéte nem a boldogság, hanem a joie de vivre, az életöröm, a lendületet adó életkedv. Hiszen a depressziós számára a boldogság után hamarosan más érzelmek vesznek a feledés homályába: a szomorúság, a humorérzék, a szeretetben való hit és a szeretetre való képesség – mint egy gyászkíséret.

Agyamban van a temetés,
Éreztem: gyászmenet
Lépked, lépked, míg úgy tünik,
A tudat átreped.

S hogy mindnyájan leültek,
Szertartás, mint a dob
Döngött, döngött, míg gondolom,
Hogy elmém megfagyott.

Hallottam: ládát vonnak ők,
És lelkemben recseg
Az ólomcsizma-hang megint.
A tér meg kongni kezd.

Akár harang lenne az ég,
S a lét csak puszta fül,
És én s a csönd de furcsa faj,
Zátonyon, egyedül.

Elmémben deszkaszál törik
S fokonként zuhanok,
Egy-egy világhoz ütközöm
S az eszmélet halott.

Emily Dickinson: Agyamban van a temetés (Károlyi Amy fordítása)

Emily Dickinson költészetének számos szegmense rokonítható az elhatalmasodó depresszió és a kihunyó lelki fény („ferde fény”) állapotaival. Néhány ember elméje áltagon felül fogékony a depresszióra és hajlamos a komorságra. De „mélabús emberek nélkül a világ egy még bolondabb hely lenne az emberektől, mint amilyen” – mondja a depressziósok védelmében Nádas Péter a Saját erdő portréfilmben. „Csak tettvággyal teli ember az maga az őrület. Tehát kellenek lenni olyan egyedeknek, akik erről a sok tettvágyról gondolkodnak, az istenért.” – fogalmazza meg az író. Az irodalmat és a művészetet a depresszió témája „úgy szövi át, mint elkoptathatatlan szálú szenvedés”, írja William Styron a betegségről szóló memoárjában, amelyben amellett érvel, hogy a művészeket, alkotókat átlagon felül sújtja a melankólia. Úgy véli, a világirodalom számtalan remekműve a depresszió megrendítő, feneketlen kínjának tapasztalatát igyekszik megragadni.

A középkorban a melankolikus emberekről úgy tartották, hogy a Földtől akkor legtávolabb ismert bolygó, a Szaturnusz jegyében születtek, amelyet a hideggel, az árnyékkal és a halállal hoztak összefüggésbe – de emellett azt is hitték, hogy a rendkívüli dolgok inspiráló ereje is innen származik. Kialakult egyfajta dicső misztikum a melankolikus emberek körül, mint akik képesek meglátni az élet olyan mélységeit, amit a vidámabbak elvétenek. Ez persze túlzó elgondolás, ami romantizálja és idealizálja a melankóliát. Talán innen ered a „boldog együgyű” és az „okos depressziós” sztereotípia – de lássuk be, gyenge érv azt állítani, hogy a sötétebb meglátások önmagukban okossá tehetik az embert. Csalódottnak vagy búsnak lenni önmagában nem intellektuális teljesítmény.

A depresszió mindazonáltal fontos tapasztalatokat szolgáltat. Julia Kristeva így ír erről: „A depressziómnak köszönhetem a legfőbb metafizikai tudatosságot. A bánatban vagy a gyászban való kifinomultság egy olyan tapasztalat, amely biztosan nem diadalmas, de gyengéd, harcra kész és kreatív. Az élet és a halál határán időnként arrogáns érzésem támad, hiszen szemtanúja lehetek a Lét értelmetlenségének, feltárulkozik előttem a kapcsolatok és a létezők abszurditása.” Ez talán némi kárpótlás, amelyet a depresszió eltűrése nyújt annak, aki visszanyerte az egészségét.

„E titkos úton át a mester és én
visszaindultunk világos világba;
s a pihenésre gondolni se késvén,
kusztunk föl, ő elől és én nyomába,
míg a sok szépből, melyet az ég hordoz
láttam egynémit, egy kis karikába:
és így jutottunk ki a csillagokhoz.”

Dante Alighieri: A föld középpontja (Isteni színjáték)